Kategória: Programok

„Én addig élek, amíg zongorázhatok”

Hogyan lesz egy diósgyőri kisfiúból Pécs díszpolgára? Hogyan hathat át egy egész életet a zene iránti múlhatatlan szenvedély? Mi kell ahhoz, hogy egy mérnökcsalád sarja zongoraművész legyen, majd nemzedékeket tanítson a zene tiszteletére és szeretetére? Pécsi példaképek sorozatunk következő interjúalanya Bánky József zongoraművész, a Pécsi Tudományegyetem professor emeritusa.

Akár órákig hallgattuk volna még – így jöttünk el a belvárosi, polgári lakásban lezajlott interjúról, a 91 éves zongoraművész életének beszámolóját hallgatva. Noha Bánky József szerényen többször is hangsúlyozta, ő nem tett semmi különöset életében, csak igyekezett becsületesen, tisztességben élni, s azt végképp nem gondolja, hogy példakép lenne, pláne a mai fiatalság előtt. Holott – ezt már mi tesszük hozzá – élete olyan gazdag, hogy könyvet lehetne belőle írni, egy portré keretében azonban legfeljebb eseményeket lehet felvillantani. Ám ezekből sugárzik a művészet, a zene iránti rajongása és elkötelezettsége, mely példát mutathat mindenkinek.

Bánky József 1930-ban született Diósgyőrött, ahol apja megbecsült mérnök volt. A polgári középosztály tagjaként a kis Bánky József is tanult zongorázni, eleinte házhoz járó néni okítgatta, majd a miskolci városi zeneiskola növendékeként egyre jobban beleszeretett hangszerébe. Olyannyira, hogy – bár szülei őt is mérnöknek szánták – 14 évesen odaállt apja elé és kijelentette: „én nem mérnök, hanem zongoraművész leszek”.

Aztán a háború borzalmaitól megkomolyodva, a menekülés és hazatérés után, amikor házuknak hűlt helye volt, s apját, a kiváló műszaki szakembert reakciós osztályidegenként zárták egy időre internálótáborba, ő folytatta gimnáziumi tanulmányait, s azzal párhuzamosan a miskolci zeneiskola legjobbja lett.

Kiszabadulását követően apja megértette, hogy fia tehetsége komoly képzést igényel, ezért érettségije után a család Budapestre költözött, ahol az ifjú a Zeneakadémia zongora és zeneszerzés szakán folytathatta tanulmányait. Mint Bánky József meséli, csodálatos évek következtek, kiváló tanárokkal és remek növendéktársakkal. „Olyanok voltunk, mint egy nagy család, amit a zene köt össze” – mondta. A tanulás mellett kőkemény, általában napi 5-6 órás gyakorlás kísérte a mindennapokat. Tanárai között volt – más jeles professzorok mellett – Kodály Zoltán is.

-Kodály nagystílű ember volt. A könyvtárban vizsgáztatott minket, álltunk szép sorban. Feltett egy kérdést az elsőnek – nem tudta. A következőnek ugyanazt – rosszul válaszolt. Ezután én következtem, már csak egy jó válasz lehetett, megmondtam. Azonnal beírta a jelest – meséli Bánky József.

Ahogy jórészt a többi tanár is kiválóra értékelte az ifjú Bánky József munkáját, szorgalmát, hiszen 1954-ben jeles rendű művészi diplomát kapott. Kiemelkedő tehetség volt, nem véletlen, hogy 1952-ben ő is játszhatott Kodály hetvenedik születésnapján, és egy versenyszereplése után Fischer Annie külön gratulált neki.

Mint Bánky József mondja, várta, hogy így, ezek után a diplomájával komoly állást kaphat – de nem jött semmi. „Sosem voltam az a könyöklős, törtető típus” – vallotta be. Állás azért lett, csak nem a fővárosban, hanem Zalaegerszegen, ahol egy zeneiskolában dolgozhatott, majd annak vezetője lett. A munka azonban nem várt módon ért véget: mivel alig volt oktatója, tanárként alkalmazta az egyik templom kántorát. Ám amikor a karácsonyi szünetre hazament, mire visszatért, a kántort párthatározattal kirúgták. Bánky ezt nem tűrte, felmondott és levélben megírta véleményét a tanácsi elvtársaknak…

Így persze állás nélkül maradt, de végül a Magyar Rádió Gyermekkórusa alkalmazta. Az 1956-os események a rádió épületében érték, kint már lőttek, a zongoraművészt egy hátsó kapun mentették ki az épületből.

 

1957-ben megnősült, s a következő évben megszületett első gyermeke. Épp egy zongoraversenyre készült, s amikor másnap bement a próbára, és ott értesültek újdonsült apaságáról, a zenekar tust húzott. Más ünneplésre nem volt sem idő, sem alkalom.

Majd jött egy állásajánlat Pécsről: 1958 őszén a Zeneművészeti Szakiskola tanárának kérték fel. Pécsi lakást is ígértek, ami a gyermekes családnak nagy szó volt. Igaz, csak egy 45 négyzetméteres uránvárosi garzon volt, amelybe még a zongora sem fért be, és egy évet kellett rá várni, de ekkortól fogva lett igazi pécsi. Boldog, harmonikus művészi és tanári évek, évtizedek következtek: koncertek, tanítványok sora. S a hatvanas években már a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Pécsi Tagozatán tanított, amit a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kara követett. Itt még a közelmúltban is oktatott, és az utolsó években – korára való tekintettel – engedélyt kapott, hogy immár nagyméretű belvárosi lakásán fogadhassa a tanítványokat. „Máig boldog vagyok, hogy a szomszédok sohasem jelentettek fel, hiszen szinte egyfolytában szól a zongora. Ha nem a tanítványok játszanak rajta, akkor én. Még ma, 91 évesen is órákat gyakorolok.” A tanítványok pedig azt vallják, hogy Bánky Józseftől bizalmat, hatalmas tudást kaptak. Nem véletlen, hogy sok régi növendékével máig is jó kapcsolatban van, mi több, van olyan, aki már az unokáját tanítja a pécsi zeneiskolában.

A komponálás sem maradt ki az életéből, bár, mint mondja, a zeneszerzés a koncertek, a tanítás és a család mellett mindig kicsit mostohagyerek volt. Ennek ellenére zongoraműveinek se szeri, se száma. Koncertjein gyakran játszott belőlük, sőt Budapesten a Bartók Béla Emlékházban szerzői estje is volt.

Sok évtizedes koncerttevékenységéért, mellyel országosan is, külföldön is, de elsősorban Pécsett sok embert gyönyörködtetett, számos elismerést kapott, különösen Pécs városától. Művészeti díj, Pro communitate, Tüke-emlékérem, s végül 2016-ban Pécs város díszpolgárává választották.

-Én Pécstől mindent megkaptam, amit csak lehetett, hálás vagyok a városnak, hogy befogadott és elhalmozott mindennel. Épp ezért talán nem bántó, amit mondok: úgy érzem néha, Pécs az elszalasztott lehetőségek városa – sokkal több van benne, mint ahol most tart – mondta.

• 

• 

Ezért a bizonyos „többért” a 91 éves Bánky József is tenni akar még. Mint mondja, ma is azért gyakorol, mert bízik benne, hogy a járványhelyzet enyhülésével újra hívják majd egy-egy koncertre. Nem is tudna mást tenni, hiszen, mint vallja: „én addig élek, amíg zongorázhatok”.