Kategória: Hírek

Beszélgetés Tolnayné Doktor Krisztinával

Ott van a betegek mellett, amikor még fájnak a mozdulatok, a fizikai, szakmai segítség mellett lelki támogatást és reményt is nyújt – Pécsi Példaképek-sorozatunk aktuális részében Tolnayné Doktor Krisztinával, a PTE KK Traumatológiai Klinikájának vezető gyógytornászával beszélgettünk hitről, segítő hozzáállásról – sok-sok mosoly közepette.

Egy vidám, mosolygós hölgy fogad minket, amikor beérünk a 400 ágyas klinikára. Tolnayné Doktor Krisztina – illetve, ahogy a telefonban és személyesen is bemutatkozott: Kriszta –, a PTE KK Traumatológiai Klinikájának vezető gyógytornásza nevetve meséli, az első „állomáshelyén”, az egykori Honvédkórházban is mindig azt mondták, őt előbb hallani, mint látni. S valóban, az életvidám, jó értelemben vett hangos hölgyre ez igazán jellemző – ahogy azt a pécsiek mediterrán hangulatáról gondolnánk.

Noha Doktor Krisztina nem is pécsi, hanem győri. De hogyan is lett belőle gyógytornász?

-Már az általános iskola 7-8. osztályában mindig nagyon mozgékony gyerek voltam, rendkívül sokat sportoltam, mindenfélét kipróbáltam, bennem már akkor megfogalmazódott, hogy valamit a sporttal kapcsolatban szeretnék csinálni. Aztán vonzott az egészségügy is, és a kettőt így összerakva, az egészségügyet meg a sportot, eredményként kijött a gyógytorna – meséli. A sportok közül is kiemelkedik a kajak, Győrben, a vizek városában közismerten komoly evezősélet zajlik. A felső tagozatos kislány az evezőstelepre édesapja egy ismerőse révén került, aki ott edzősködött, és amikor először a kislány kezébe adták a lapátot, azonnali szerelem szövődött ezzel a különleges sportággal.

Ahogy a gyógytornával is, hiszen ekkorra már nagyjából az is eldőlt, hogy ő ezen a pályán fog mozogni, így a gimnáziumi érettségi után nem is volt kérdés, hogy Zalaegerszegre menjen, ahol akkoriban a pécsi egyetem kihelyezett képzésén oktattak gyógytornászokat. Ahogy Doktor Krisztina meséli, egy évfolyamon nagyjából harmincan voltak, így igazán családias volt a légkör, kiváló oktatókkal.

Azóta a gyógytorna valóban teljesen átszövi Doktor Krisztina életét, így talán az sem meglepő, hogy a férjét is ennek révén ismerte meg, még a főiskola alatt. Párja egy sérülés utáni rehabilitáción vett részt, Krisztina kolléganője kezelte a szomszédos helyiségben, és valamiképp átesett egy párna abba a részbe, ahol Krisztina dolgozott – így kezdődött az ismeretség, majd szerelem szövődött.

A főiskola után jöttek a gyermekek, a két leány azóta már felnőtt és kirepült a családi fészekből. Krisztina férjével Pécsett telepedett le, első munkahelye az akkor még a Honvédkórházban működő traumaklinika volt. Igazából ez nem is változott, hiszen most is ebben a gyógyító egységben dolgozik, csak a klinika költözött máshová – „én meg hűségesen követem”, fogalmazott Tolnayné Doktor Krisztina, aki jelenleg már vezető gyógytornászként dolgozik. Ez természetesen adminisztratív teendőket is jelent, így bizony nincs annyi ideje a betegekkel foglalkozni, mint amennyit szeretne. „Tudom, hogy ezzel a munkával tudom segíteni a kolléganőimet, mégis, én alapvetően a páciensekért vagyok, ezt tudom és ezt szeretem csinálni” – mondja.

-Nekem minden sejtem gyógytornász – tesz vallomást, amelyből egyértelműen kiderül, hivatásnak, és nem „csak” munkának tartja a szakmáját.

A gyógytornászok ugyanis nem csak a testet kezelik, azaz próbálják egy baleset, sérülés, műtét után újra talpra állítani a beteget, hanem a lelket is. Ahogy Krisztina fogalmaz, pszichésen is terelgetni kell a pácienseket, hitet, erőt és reményt önteni beléjük. A gyógytornász és a beteg között hamar kialakulhat egy bizalmi viszony, hiszen hetente többször is találkoznak, gyakrabban, mint egy szakrendelésen. A kezelések elején még nagyobb az elszántság, de a gyógyulás folyamatának üteme nem egyenes vonalú és nem is azonos mindenkinél. Ilyenkor kell a lelki támogatás és a segítség.

-A legnagyobb úgymond „ellenségeim” a szomszédasszonyok, akik egy olyan mondattal, hogy „te még csak itt tartasz?”, vagy „sose épülsz fel”, több hetes munkánkat tudják tönkretenni – fogalmaz Krisztina, aki nem véletlenül beszélt többes számban. Valójában ugyanis nem csak a gyógytornász dolgozik, hanem a beteg, nélküle, az ő elszántsága, akaratereje nélkül értelemszerűen a kezelések nem tudnak hatékonyak lenni. Persze a betegnek nem könnyű: sok helyen fájhat, a legegyszerűbb mozdulatok sem mennek, esetleg már a családnak is elege van az illetőből, mert csak panaszkodik.

-Valószínűleg egy adottság, amit a Jóistentől kaptam, de én nagyon meg tudom élni azt, ami a beteggel történik – mondja Krisztina, aki azonban arra is felhívja a figyelmet: ilyenkor a támogatás, a jókedv átadása mellett ugyanakkor szükség van a határozott motivációra, hiszen ez a páciens érdeke. Mint elmondta, a klinikán most két új pszichológus is munkába állt, ez is segíthet a gyógytornászoknak, hogy bővíthessék a tudásukat, és ne csak az empátiára, a támogató hozzáállásra alapozzák a lelki segítséget.

-Bár szerintem mindent a szeretet visz előre – jegyzi meg Tolnayné Doktor Krisztina a téma kapcsán, mintegy mellékesen, ám jól felvillantva, hogyan is áll ő a páciensekhez, a hivatásához. És az egész élethez…

-Mindig igyekszem adni, de úgy érzem, jóval többet kapok a betegektől – vallja Krisztina. – Egy köszönet, egy pillantás, az érzés, hogy a páciens pár hete még a kórházi ágyon kezdte a gyógytornát, most meg a tornateremben állva, összetett mozdulatokat végez fájdalom nélkül – ez az igazi öröm számomra, de biztos vagyok benne, hogy a kollégáim számára is.

Persze jogos lehet a felvetés: ha valaki ennyire benne él a hivatásában, nyilván haza is viszi a gondokat, bajokat a munkaidő után. Talán meglepő lehet, de Krisztina azt mondja, otthon ritkán kerül szóba a munka, sőt, lányai régebben mindig őt noszogatták, meséljen a vacsoraasztalnál a napjáról. „De én ott is hallgató, egészen pontosan meghallgató vagyok” – árulja el. – „Szeretek másokkal törődni, sokkal jobban, mint magamról beszélni”.

A vezető gyógytornász azt mondja, igazán szerencsés, mert remek csapatban dolgozhat, kollégái hasonlóan gondolkodnak, mint ő. „A főnököm azt mondja mindig, ez egy vidám hely” – szögezi le, és ott-tartózkodásunk alatt mi is láthattuk, jókedvűen folyik a munka, ami biztosan átragad a betegekre is. Tolnayné Doktor Krisztina azt is elárulta, az orvosokkal jó, mi több, partneri a viszony. Régen az volt a vélemény, hogy egy jó műtét után nem is szükséges a gyógytorna, most már ez nincs így – a pécsi klinikán orvos és gyógytornász közösen tesz a páciensért.

Így nem is lep meg minket a válasz arra a kérdésre, elhagyná-e valamikor a klinikát, a gyógytornász pályát.

-Nem, biztosan nem – mondja Krisztina, az egész beszélgetés alatt talán most először nem mosolyogva, hanem kifejezetten határozottan. Elárulta, nemrég azt olvasta, 7-8 évvel a nyugdíj előtt már érdemes azon gondolkodni, mit is fog majd akkor csinálni az ember, és neki ez lassan aktuálissá válik. Válasza azonban még nincs. „Nekem tényleg ez a mindenem, segíteni másoknak, a gyógytorna révén. Enélkül egyelőre nem is tudom elképzelni az életemet.”