Kategóriák
Hírek Pécsi Polgári Példaképek Programok

Beszélgetés Zsolt Lászlóval, a Multi Alarm alapító-tulajdonosával

„Akinek lehetősége van, annak kötelessége is van”

Nem tartja magát üzletembernek, vállalkozónak, mégis félezer embert foglalkoztató céget vezet, amely pécsi központtal behálózza az egész országot. Konzervatív ember, aki soha nem vett fel hitelt, 15 ezer kötetes könyvtára van, és egy különleges sport a hobbija. Pécsi Példaképek sorozatunk következő beszélgetőpartnere Zsolt László, a Multi Alarm Zrt. tulajdonos-vezérigazgatója.

-Szerencsés ember vagyok, mert tíz éves korom óta tudom, hogy mi akarok lenni. Nagyon sajnálom azokat a mai fiatalokat, akik még 30 évesen sem tudják eldönteni, hogy mit akarnak, és ehhez mindenféle állami meg egyéb támogatással több diplomát is szereznek. Én 10 évesen kaptam egy forrasztópákát, és a jó végét fogtam meg. Nem azért maradt a kezemben, mert meleg volt – neveti el magát Zsolt László. – Onnan kezdve nekem egyenes utam volt a villamosmérnöki pálya felé.

A rendszerváltásig, 13 éven át egyetlen helyen dolgozott, azonban akkor megszűnt a munkahelye, így úgymond kényszerből lett vállalkozó. Egy ismerőse kérte meg, segítsen egy riasztórendszer beszerelésében. „Előbb egy riasztót szereltem, azután többet, most pedig sok riasztót szerelek, ez ilyen egyszerű” – mondja, miközben azért sejtjük, hogy nem volt azért ilyen könnyű eljutni oda, hogy a Multi Alarm Zrt. mára több mint félezer alkalmazottal szolgál ki országszerte több mint 115 ezer ügyfelet.

Zsolt László ugyanakkor nem egyszerű vállalkozó, mi több, nem is tartja magát annak, nem szereti, ha vállalkozónak vagy üzletembernek titulálják. A céget sem a közgazdászok által gondolt módon vezeti – például soha nem készít üzleti tervet. Mint mondja, szerinte ez képtelenség, egy mérnök nem tervezhet így, ez csak papíron működik, annyi változó és kiszámíthatatlan tényező létezik – mint most például a Covid-járvány. Így inkább azt tanulta meg, hogyan kell reagálni a tervkészítés helyett.

Persze a cégnek vannak vezérelvei, de ezek mások, mint amik a közgazdasági tankönyvekben szerepelnek.

-Az első a tisztesség: nem szabad becsapni az ügyfelet. Senkit, soha, semmivel – szögezi le. Mint elmesélte, nem egyszer megesett, hogy a partner olyan műszaki megoldáshoz ragaszkodott, amiről tudták, hogy nem lesz számára jó – nem valósították meg, a megbízást visszaadták, mindegy, mennyit fizet.

-S ez nem azért van, mert úgy vélem, a jó tett elnyeri méltó jutalmát, nem! Ha ugyanis a tisztesség mögött ez van, az nem tisztesség, hanem számítás!

Mint mondja, a terv alapú üzleti modell helyett náluk a minőség alapú üzleti elv működik. Ha hibát találnak egy munkájukon, kijavítják, és egyben azonnal el is kezdenek azon dolgozni, hogy ez legközelebb ne forduljon elő. Ez generálja a folyamatos fejlődést és fejlesztést, a minőségre való törekvés, és nem az üzleti tervek. „Ha ezt jól csinálja valaki, akkor eredményes is lesz” – vallja Zsolt László, aki egy másik céges alapszabályba is beavatott:

-Én konzervatív ember vagyok, ez vonatkozik a munkámra is: például nem veszek fel hitelt. Egyáltalán. Semmire – mutat rá egy, az üzleti világban szintén szokatlan formára, sőt, ezt még kiegészíti azzal: a társaság szinte minden épülete, eszköze, sőt még a járőrautók is saját tulajdonúak, semmit nem terhel hitel, nem szerepel rajta jelzálog.

Ez persze – vetjük közbe – nyugalmat és biztonságot jelent a cégnek, ideértve az 500 dolgozót is.

-Nézze, ez nem játék, nagyon nem játék! Én szeretem, amit csinálok, még a nehézségek ellenére is, de érzem a felelősségemet. Ez nem nyomaszt, de tisztában vagyok vele, hogy nem magam miatt nem játszhatok, hanem a kollégáim miatt sem! És nem is játszok, nem teszek kockára semmit – fogalmazza meg egyszerűen, de kőkeményen, mit is jelent számára egy ekkora társaság vezetése.

-Nem, nem gondolnám – válaszolja arra a kérdésre, szigorú főnök-e. De hozzáteszi: a család egyik ága száz évre visszamenőleg pedagógus, talán innen ered, hogy szereti azokat a kollégákat, akiknek nem utasítást kell adni, hanem módszereket magyarázni.

-Szokták mondani, hogy nem vagyok túl beszédes, szeretem rövidre zárni a dolgokat. Való igaz. Nem vagyok túlzottan társaságba járó ember sem. Úgy vélem, ha bármilyen társas kommunikációban veszünk részt, fontos, hogy inspiráló legyen. Úgy szoktam mondani, nem beszélgetek olyan emberekkel, akik mindig igazat adnak – vall magáról. – Igyekszem nálam okosabb emberekkel dolgozni. Kollégáim szokták mondani, nem vagyok nehéz helyzetben – neveti el magát fanyar humorral. – Nem robotokat, rabszolgákat akarok, hanem gondolkodó embereket.

Kis bepillantást engedett családi életébe is: mint mondja, ha ő egyszer nyugdíjba megy ténylegesen (elvileg már megtehetné), kisebbik lánya jelenti az utánpótlást. Ő közgazdász, de „már elsajátította a minőségalapú gazdálkodást”.

Zsolt Lászlónak jól láthatóan a cég az élete („ez van, meg a tollaslabda” – veti közbe), hobbiként meg a könyvek: 15 ezer kötetes könyvtára van, köztük igazi ritkaságok.

S az említett tollaslabda is összeforrt a Multi Alarm névvel. Mint Zsolt László elmesélte, sokáig focizott, azonban egy sportsérülés miatt 45 évesen abba kellett hagynia, új sportágat keresett, végül a tollaslabdára talált rá. Mint mondja, csak azt sajnálja, hogy nem kezdte el korábban, ugyanis ez a sport hihetetlenül megmozgatja nem csak a testet, hanem az aktív figyelem miatt az érzékszerveket is – elképesztően összetett sport. Amíg például a teniszben egy 200 kilométer/órás ütés már jónak számít, a tollaslabdában 400 kilométeres sebességgel száguldanak a kis labdák – van mire ügyelni! A Multi Alarm SE-nél kiemelt figyelem hárul a gyerekekre, az utánpótlásra, bár – természetesen – ez az ág csak viszi a pénzt, ám az ifjú korosztály „megmozgatása”, a sport irányába terelése mégis fontos, akkor is, ha évente komoly összeget kell rá áldozni. Hiszen – fogalmazta meg zárásként Zsolt László egy másik alapelvét – „akinek lehetősége van, annak kötelessége is van”.

Kategóriák
Hírek Pécsi Polgári Példaképek Programok

Varga Miklós – Nem hétköznapi portré egy nem hétköznapi emberről

Pécsi Példaképek-sorozatunk következő portréja Varga Miklóst, a Varga Cseppek feltalálóját mutatja be, akinek egy különleges hobbija van: szabad idejében a város parkjait, tereit teszi esztétikusabbá.

Nézze el a Tisztelt Olvasó, ha a mostani portrénk nem éppen szokványos lesz, ahol bemutatjuk egy-egy jeles pécsi ember életét, munkásságát, azt, hogyan és miként járult hozzá városunk fejlődéséhez. Mostani portrénk alanya ugyanis bátran nevezhető különleges embernek, így a mostani írás is különleges lesz – inkább villant fel gondolatokat, véleményeket, mint hogy kronologikus sorrendben tárjon elénk egy pályát.

Varga Miklóst a 2000-es évek elején ismerte meg az ország, amikor egy tévéműsorban bemutatták a hajhullást megelőző készítményét („Nem hajnövesztő, bár sokan így emlegetik” – emeli ki Varga Miklós, rögvest leszögezve: ő mindig is egy nagyon hatékony hajhullás elleni szerként tekintett a készítményére.)

-Szerintem jobb kevesebbet ígérni, és az eredmény legyen több, mert ezen mindenki nyer – teszi hozzá a szer alkotója. Akkoriban a panelkonyhában készült gyógynövény-készítményért sorban álltak az emberek – szó szerint. Voltak, akik az ország legtávolabbi szegletéből is eljöttek a hajhullás elleni szerért.

Persze a Varga Cseppek nem egyik pillanatról a másikra született, és nem azonnal jutott el feltalálójuk oda, hogy Pécsett már családi manufaktúrában folyik a gyártás, az üzem pedig leginkább egy patikára emlékeztet, az épületet csodás gyógynövényillat lengi be. Mint Varga Miklós elmondta, szinte minden egyes esetben valamilyen családi probléma, egy-egy betegségre való gyógyír keresése indította el a kutatását, így a közismert Varga Cseppeket például saját hajritkulásának megszüntetésére készítette. A gyógynövények felé eleve saját gyomorbetegsége terelte, és hamar kiderült, hogy bár az eredeti szakmája építészmérnök, egyedülálló rálátással és érzékkel rendelkezik a gyógynövény-keverékek összeállítása terén.

Persze ne afféle kuruzslásra gondoljunk, hiszen a készítmények hatásosságát a pécsi orvosi kar szakembereinek tudományos vizsgálatai igazolták. Tudni kell, hogy a tudományos vizsgálatig nagyon nehéz elérni – szakmai támogatás hiányában nem minden szer jutott el a vizsgálati fázisig.

-Én soha nem vártam mást, mint hogy vizsgálják ki és szakmailag véleményezzék az adott készítményem hatásait – mondja Varga Miklós.

Mindig valami újat és jobbat csinálni, folyamatosan ez motiválja – mivel a középszerbe való beletörődés számára elfogadhatatlan választás. Ez történt az első sampon-próbálkozásnál is, amikor a tesztalanyok egy része azt mondta, nagyon jó, a másik fele nem találta olyan jónak – így ez termék nem is került forgalomba, hiszen a „jó közepes” eredmény nem lett volna elég számára.

A másik fő cél: a segíteni vágyás. „Elképesztő élmény volt, amikor az Achilles-műtétem után a saját gyógynövény-készítményem segítségével fájdalommentesen, gyorsan és szépen begyógyult a sebem. A gyógyulás után arra gondoltam, hogyan tudnám a szeremmel minél több ember sebgyógyulását segíteni” – mondja Varga Miklós. Az elmúlt három évtizedben számos kutatásából lett végleges termék, de van, amelyik ma még kísérleti fázisban van. A sebregenerálódást segítő gyógynövény-készítményét már alkalmazzák Németországban sebgyógyításra. Tudni kell, hogy rengeteg ember él nehezen vagy nem is gyógyuló sebekkel – ráadásul ez a probléma az idősebb korú cukorbetegeknél nagyon nagy számban fordul elő. Varga Miklós képeket mutat, a Németországi kezelések eredményeiről: döbbenetes különbségek, hihetetlen gyors javulások láthatók a szerével kezelt krónikus sebes betegeknél.

-Nehéz elfogadni, hogy a nem gyógyuló krónikus sebes betegek nem kaphatják meg a sebgyógyulást elősegítő kiegészítő terápiámat, de be kell látnom, ha a szakma által elismert tudósnak, a gyomorfekély hatásos gyógyulását kifejlesztő B. Marshallnak is 15 évébe telt, hogy elismerjék a gyógymódját, és 2005-ben neki ítéljék a Nobel-díjat, akkor mit akarok én? – meséli félig tréfásan.

Lehet, hogy túlzásnak tűnik a Nobel-díjat emlegetni, de az már biztos, hogy Varga Miklós sebgyógyítás terén sem éri be a középszerrel, a sebgyógyulást elősegítő szerével eddig elért eredmények minden szakmai elvárást túlszárnyalnak.

Meséli, több mint negyven éve járt először Ausztriában és Németországban, a hazajövetele után sokáig egyetlen kérdés foglalkoztatta: mi miért nem csináljuk ugyanolyan színvonalasan, igényesen a munkánkat, a dolgainkat, mint ahogy ezt ők teszik! Azóta is csak ezek a minőségi értékek mozgatják, igaz, olykor szomorúan jegyzi meg, néha úgy érzi, mintha a középszer lehúzná azokat, akik valóban tenni akarnak.

Márpedig Varga Miklós tenni akar, ezt egy viszonylag új „hobbija” is jól mutatja. Mostanában, ha Pécs valamelyik pontján azt látjuk, hogy egy civil lelkesen metszi a fákat, ritkítja, formára vágja az elvadult növényzetet, biztosak lehetünk benne, Varga Miklós az. Mint meséli, a tavalyi karanténidőszakból kiszabadulva az unokával a játszótérre mentek, és ott döbbenten tapasztalta, hogy a „gyerek elveszett a bozótban”, őt meg arcul csapta a lelógó faág.

-Egyszerűen zavart, hogy miként lehet ilyen elhanyagolt állapotban egy játszótér – fogalmazott, úgyhogy fogta magát, és megmetszette a fákat és a bokrokat. Ezután jöttek az újabb és újabb helyszínek, terek, értékes épületek környezete, amelyeket már hosszú ideje „erdőszerűen” benőtt a növényzet.

Sokat segített az „újdonsült városszépítő” helyzetén, hogy Biokom szakemberei szakszerűnek és esztétikusnak minősítették munkáját. Mára már előzetes helyszínbejárással, a városüzemeltetési cég engedélyével dolgozik, több mint félszáz pécsi helyszín szépült meg a keze munkája nyomán. Jelenleg az eddigi legnagyobb és leglátványosabb munkáján dolgozik a pécsi Vásártéren.

-Ez a munka egy speciális környezetrehabilitációs tevékenység, amely révén az épületek, és az őket körülvevő terek visszanyerik azt az eredeti funkciójukat, amit az évtizedek során elveszítettek – fogalmazza meg Miklós, utalva arra, hogy ezzel eredeti szakmájához, az építészmérnökséghez nyúlik vissza. „Újra meg kell teremteni az épületek és a növényzet egészséges arányát, ezáltal újra gyönyörködhetünk az értékes épületeinkben” – ebben látja a munkájának lényegét. Azzal a céllal formázta meg tavasszal a volt tanárképző előtti teret is, hogy az épület megmutathassa igazi szépségét. Egyik legutolsó munkája által a közismert pécsi Expo Center épület régóta nem látott jellegzetes íves formái váltak újra láthatóvá az arra járók és utazók számára.

De persze vannak egyéb szempontok is, mondja Miklós, hiszen ez kiváló mozgáslehetőség is számára („mivel a több órás vágási munka szinte minden izmot megmozgat”), másrészt a környezet folyamatos esztétikai javítása egy óriási öröm számára.

-A munka által megnyílnak a terek, az épületek újra megmutathatják értékes formáikat. Olykor csodálkozom: tényleg ilyen hatalmas esztétikai változást lehet elérni egy alapos metszéssel, vágással! – neveti el magát.

Idén két idősek otthonának a kertjét is megszépítette, ahol nemcsak az ápolók, hanem a betegszállítók és a betegek hozzátartozói is örömmel vették a kertek átalakulását.

-A visszajelzések a legfontosabbak nekem, ilyenkor érzem, hogy van értelme annak, amit teszek. Mint amikor a gyógynövény-készítményeim használói írnak nekem, hogy milyen sokat segített nekik a szerem. Ezekért a visszajelzésekért érdemes csinálni, és nem törődni azzal, ha néhányan furcsállják és nem értik azt, amit én teszek. Igaz, mindig azt mondtam, hogy én az állandóan az újat és a jobbat kereső ember vagyok, engem mindig ez az érzés, vágy vitt előre.

Mondhatnánk, ilyen ember Varga Miklós. De így pontosabb: ilyen különleges ember.

Kategóriák
Pécsi Polgári Példaképek Programok

Beszélgetés Bánky József zongoraművésszel, Pécs díszpolgárával

„Én addig élek, amíg zongorázhatok”

Hogyan lesz egy diósgyőri kisfiúból Pécs díszpolgára? Hogyan hathat át egy egész életet a zene iránti múlhatatlan szenvedély? Mi kell ahhoz, hogy egy mérnökcsalád sarja zongoraművész legyen, majd nemzedékeket tanítson a zene tiszteletére és szeretetére? Pécsi példaképek sorozatunk következő interjúalanya Bánky József zongoraművész, a Pécsi Tudományegyetem professor emeritusa.

Akár órákig hallgattuk volna még – így jöttünk el a belvárosi, polgári lakásban lezajlott interjúról, a 91 éves zongoraművész életének beszámolóját hallgatva. Noha Bánky József szerényen többször is hangsúlyozta, ő nem tett semmi különöset életében, csak igyekezett becsületesen, tisztességben élni, s azt végképp nem gondolja, hogy példakép lenne, pláne a mai fiatalság előtt. Holott – ezt már mi tesszük hozzá – élete olyan gazdag, hogy könyvet lehetne belőle írni, egy portré keretében azonban legfeljebb eseményeket lehet felvillantani. Ám ezekből sugárzik a művészet, a zene iránti rajongása és elkötelezettsége, mely példát mutathat mindenkinek.

Bánky József 1930-ban született Diósgyőrött, ahol apja megbecsült mérnök volt. A polgári középosztály tagjaként a kis Bánky József is tanult zongorázni, eleinte házhoz járó néni okítgatta, majd a miskolci városi zeneiskola növendékeként egyre jobban beleszeretett hangszerébe. Olyannyira, hogy – bár szülei őt is mérnöknek szánták – 14 évesen odaállt apja elé és kijelentette: „én nem mérnök, hanem zongoraművész leszek”.

Aztán a háború borzalmaitól megkomolyodva, a menekülés és hazatérés után, amikor házuknak hűlt helye volt, s apját, a kiváló műszaki szakembert reakciós osztályidegenként zárták egy időre internálótáborba, ő folytatta gimnáziumi tanulmányait, s azzal párhuzamosan a miskolci zeneiskola legjobbja lett.

Kiszabadulását követően apja megértette, hogy fia tehetsége komoly képzést igényel, ezért érettségije után a család Budapestre költözött, ahol az ifjú a Zeneakadémia zongora és zeneszerzés szakán folytathatta tanulmányait. Mint Bánky József meséli, csodálatos évek következtek, kiváló tanárokkal és remek növendéktársakkal. „Olyanok voltunk, mint egy nagy család, amit a zene köt össze” – mondta. A tanulás mellett kőkemény, általában napi 5-6 órás gyakorlás kísérte a mindennapokat. Tanárai között volt – más jeles professzorok mellett – Kodály Zoltán is.

-Kodály nagystílű ember volt. A könyvtárban vizsgáztatott minket, álltunk szép sorban. Feltett egy kérdést az elsőnek – nem tudta. A következőnek ugyanazt – rosszul válaszolt. Ezután én következtem, már csak egy jó válasz lehetett, megmondtam. Azonnal beírta a jelest – meséli Bánky József.

Ahogy jórészt a többi tanár is kiválóra értékelte az ifjú Bánky József munkáját, szorgalmát, hiszen 1954-ben jeles rendű művészi diplomát kapott. Kiemelkedő tehetség volt, nem véletlen, hogy 1952-ben ő is játszhatott Kodály hetvenedik születésnapján, és egy versenyszereplése után Fischer Annie külön gratulált neki.

Mint Bánky József mondja, várta, hogy így, ezek után a diplomájával komoly állást kaphat – de nem jött semmi. „Sosem voltam az a könyöklős, törtető típus” – vallotta be. Állás azért lett, csak nem a fővárosban, hanem Zalaegerszegen, ahol egy zeneiskolában dolgozhatott, majd annak vezetője lett. A munka azonban nem várt módon ért véget: mivel alig volt oktatója, tanárként alkalmazta az egyik templom kántorát. Ám amikor a karácsonyi szünetre hazament, mire visszatért, a kántort párthatározattal kirúgták. Bánky ezt nem tűrte, felmondott és levélben megírta véleményét a tanácsi elvtársaknak…

Így persze állás nélkül maradt, de végül a Magyar Rádió Gyermekkórusa alkalmazta. Az 1956-os események a rádió épületében érték, kint már lőttek, a zongoraművészt egy hátsó kapun mentették ki az épületből.

 

1957-ben megnősült, s a következő évben megszületett első gyermeke. Épp egy zongoraversenyre készült, s amikor másnap bement a próbára, és ott értesültek újdonsült apaságáról, a zenekar tust húzott. Más ünneplésre nem volt sem idő, sem alkalom.

Majd jött egy állásajánlat Pécsről: 1958 őszén a Zeneművészeti Szakiskola tanárának kérték fel. Pécsi lakást is ígértek, ami a gyermekes családnak nagy szó volt. Igaz, csak egy 45 négyzetméteres uránvárosi garzon volt, amelybe még a zongora sem fért be, és egy évet kellett rá várni, de ekkortól fogva lett igazi pécsi. Boldog, harmonikus művészi és tanári évek, évtizedek következtek: koncertek, tanítványok sora. S a hatvanas években már a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Pécsi Tagozatán tanított, amit a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kara követett. Itt még a közelmúltban is oktatott, és az utolsó években – korára való tekintettel – engedélyt kapott, hogy immár nagyméretű belvárosi lakásán fogadhassa a tanítványokat. „Máig boldog vagyok, hogy a szomszédok sohasem jelentettek fel, hiszen szinte egyfolytában szól a zongora. Ha nem a tanítványok játszanak rajta, akkor én. Még ma, 91 évesen is órákat gyakorolok.” A tanítványok pedig azt vallják, hogy Bánky Józseftől bizalmat, hatalmas tudást kaptak. Nem véletlen, hogy sok régi növendékével máig is jó kapcsolatban van, mi több, van olyan, aki már az unokáját tanítja a pécsi zeneiskolában.

A komponálás sem maradt ki az életéből, bár, mint mondja, a zeneszerzés a koncertek, a tanítás és a család mellett mindig kicsit mostohagyerek volt. Ennek ellenére zongoraműveinek se szeri, se száma. Koncertjein gyakran játszott belőlük, sőt Budapesten a Bartók Béla Emlékházban szerzői estje is volt.

Sok évtizedes koncerttevékenységéért, mellyel országosan is, külföldön is, de elsősorban Pécsett sok embert gyönyörködtetett, számos elismerést kapott, különösen Pécs városától. Művészeti díj, Pro communitate, Tüke-emlékérem, s végül 2016-ban Pécs város díszpolgárává választották.

-Én Pécstől mindent megkaptam, amit csak lehetett, hálás vagyok a városnak, hogy befogadott és elhalmozott mindennel. Épp ezért talán nem bántó, amit mondok: úgy érzem néha, Pécs az elszalasztott lehetőségek városa – sokkal több van benne, mint ahol most tart – mondta.

Ezért a bizonyos „többért” a 91 éves Bánky József is tenni akar még. Mint mondja, ma is azért gyakorol, mert bízik benne, hogy a járványhelyzet enyhülésével újra hívják majd egy-egy koncertre. Nem is tudna mást tenni, hiszen, mint vallja: „én addig élek, amíg zongorázhatok”.

Kategóriák
Hírek Pécsi Polgári Példaképek Programok

Interjú Hirth Ferenccel

A pécsi üzleti életben kiválóan cseng Hirth Ferenc neve, de a világ sok-sok országában is jól ismerik a KONTAKT-Elektro-t és senior ügyvezető igazgatóját. De mitől is családi cég a Mohácsi úti vállalkozás? Miért tartja „munka-társnak”, és nem csak beosztottnak dolgozóit? Pécsi példaképek sorozatunk következő portréja Hirth Ferencet mutatja be.

Feri bácsi, vendég érkezett – hívja Hirth Ferenc senior ügyvezető igazgatót a KONTAKT-Elektro recepciósa, amikor megérkezünk. Így, Feri bácsi – nem ügyvezető úr, Hirth úr, hanem „csak” Feri bácsi. Ez az apróság is jól mutatja, a KONTAKT-Elektro igazi családi cég, és ez nem csak a tulajdonviszonyokra igaz.

-1982-ben összesen hatan, korábbi kollégáimmal GMK-t alapítottunk, így indult az egész – kezdi Hirth Ferenc a mára már a világ számos pontján jól ismert és elismert KONTAKT-Elektro történetét. – Az alaptőkénk fejenként 3000 forint és szerszámok voltak, egy kertvárosi családi ház garázsában kezdtünk dolgozni. Úgy szoktam mondani, egy nagy fejest ugrottunk a bizonytalanságba.

A Mohácsi úti, 120 négyzetméteres komplex műhely már nagy előrelépés volt, még akkor is, ha maguk fűtötték szénnel. Hirth Ferenc ma is az egyik kedves helyének tartja az akkori 6 négyzetméteres első irodáját, amely most is megvan, igaz, már a lakatosok étkezdéjeként.

Komoly munka volt benne, de elkezdtek érkezni az első külföldi megrendelések  is: nagy kaland volt például az akkori Szovjetunióban, Jugoszláviában dolgozni – azóta ezek az államok már megszűntek, de a Hirth-család vállalkozása ma is működik. És persze elkezdtek Nyugat felé is orientálódni: Ausztria, majd Németország következett. „Megfizettük a tanulópénzt, de nagyon sok mindent tényleg tanultunk is: a technológia mellett pontosságot, olyan munkakultúrát, amely ma is fémjelzi a céget” – vallja Hirth Ferenc.

Ma már 6000 négyzetméternyi üzemcsarnokban dolgoznak, a cég a Hirth-család tulajdonában áll, a világ számos pontján jelen vannak termékeikkel, szolgáltatásaikkal az ipari elektronikától az automatizáláson át a villamosberendezés-gyártásig. Mintegy 100 dolgozónak adnak munkát, közülük minden negyedik mérnök.

-Most különleges kihívást jelent a vírushelyzet. Az emberekkel nagyon sokat kell beszélgetni, motiválni, meg kell őket győzni, bátorítani, segíteni kell mindenkit – említi meg, miért családi és családias cég a KONTAKT-Elektro. – Sajnos azt látjuk, hogy most az emberek lelkiállapota nem túl rózsás, de nagyon fontos, hogy egészséges irányba tudjuk terelni a társaságot, magunkat is beleértve persze.

Tegyük hozzá: ez is jól mutatja, milyen az, ha egy ügyvezető nem csak dolgozóknak, hanem úgymond „munka-társaknak” tekinti azokat, akiket foglalkoztat. S ez manapság bizony már egyre ritkább.

De vajon így marad-e a KONTAKT-Elektro? Hiszen a nemzetközi sikerek, a komoly tudásbázis, szakértelem felkeltheti más cégek, multik figyelmét, jöhet egy felvásárlási ajánlat, és a pécsi cég csak egy szelete lesz egy óriásvállalatnak. Vagy már történt is ilyen?

-Történt bizony, nem is egyszer – neveti el magát a kérdésre Hirth Ferenc, majd hozzáteszi: „az egyik alkalommal összenéztünk a fiaimmal, azután egyszerre ráztuk meg a fejünket az ajánlatra. Nem, mi pécsi és családi cég maradunk, nem adjuk el a vállalkozást” – zárta rövidre a kérdést Hirth Ferenc.

 A nemsokára 73 éves üzletember ugyanis már senior ügyvezetőként dolgozik, a napi ügyeket két fia, Olivér és Markus viszi. Mint mondja, persze nem volt könnyű a váltás, évekbe telt, de biztos benne, hogy jó kezekben van a cég jövője. „Én meg majd kertészkedek” – vázolja a jövőt. Persze aki ismeri Hirth Ferencet, az ezt nehezen hiszi el… Ki is derül, van azért terv a tarsolyban: a hidrogén tüzelőanyag-cella fejlesztése, amelyen már jó ideje dolgoznak a cég szakemberei. „A fiaim viccesen azt szokták mondani, amit megkeresünk a villamosipari ágazaton, azt apa elkölti erre a projektre, de én biztos vagyok benne, meg fogja érni az árát. Most erre keresek olyan szakembereket, akik tovább tudják vinni, fejleszteni.”

De ha már a kertészkedés szóba került, valóban ez az üzletember hobbija, mi több, 8 tőke szőlője is van. „Tüke pécsinek vallom már magam, úgyhogy muszáj is lennie szőlőnek” – árulja el. Pedig siklósi születésű, gyermekkorát pedig Beremenden töltötte, de katonaidejének letöltése óta Pécsett él.

-A Zipernowsky Károly Gépipari Technikumba jártam, bátran merem állítani, amit akkor és ott megtanultunk a szakma alapjairól, az máig meghatározó – emlékezik vissza. – A Nagy Lajos Gimnázium mellett ez volt Pécs másik legerősebb középiskolája, nagyon nehéz volt bekerülni, szigorú, de hatalmas tudású tanáraink voltak, jó szívvel emlékszem ma is rájuk.

Mint mondja, ma viszont komoly problémát jelent a szakképzés, az utánpótlás, nem véletlen, hogy a cégénél is nagy energiát fektetnek erre a területre. A szakemberhiány is gond, Baranyában különösen. Ennek ellenére mégsem gondolt rá soha, hogy máshol kellene működtetni a vállalkozást.

-Minden ide köt, olyan csoda, mint a Tettye vagy a Sétatér, nincs máshol, ezek a kedvenc helyeim. Soha nem tudnék elmenni innen – vallja Hirth Ferenc. Ahogy a cége itt marad, úgy ő is. S ez egész Pécs számára jó hír.

Kategóriák
Hírek Pécsi Polgári Példaképek Programok

Interjú Gyermánné Vass Ágnessel

Aligha van olyan zenerajongó, aki ne ismerné Gyermánné Vass Ágnes hegedűművész nevét, emellett sok-sok tanítványa köszönheti neki, hogy elindult e különleges, nehéz pályán. De mi is vonzotta haza a világ bármely pontjáról? Mi a zene igazi lényege? Pécsi példaképek sorozatunk következő portréja Gyermánné Vass Ágnes életét, munkáját, különleges pécsi kötődését mutatja be.

Gyermánné Vass Ágnes Liszt-díjas hegedűművész, címzetes egyetemi docens, a Pécsi Szimfonikus Zenekar első koncertmestere, a Pannon Filharmonikusok örökös tagja. Tanulmányait Pécsett, illetve Weimarban, a Franz Liszt Hochschule Weimar vonós tanszékének hallgatójaként, prof. Fritz Ehlers osztályában végezte. Számos tanítványt indított el a zenei pályán, koncertjein nagy sikert aratott Európa és a nagyvilág számos országában. 2021. március 15-én megkapta a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozata kitüntetést.

Ez a száraz, szinte lexikális felsorolás ugyanakkor aligha mutatja be azt a vidám, közvetlen művésznőt, aki mosolyogva nyit ajtót pécsi, belváros-közeli otthonában. Ugyanaz az elegancia, derű árad belőle, amit a zenerajongók a fellépéseken is láthatnak, csak épp ott hegedű van a kezében.

-Pedig eredetileg nem is hegedülni akartam, hanem zongorázni – neveti el magát, elárulva, amikor szüleinek elmondták, van zenei tehetsége, először ez a hangszer merült fel. Ám a család anyagi forrásai nem tették lehetővé, hogy a gyakorláshoz béreljenek, pláne vegyenek zongorát, így maradt a hegedűnél, de mint mondja, egy percig sem bánta. Valószínűleg a közönség ugyanígy van ezzel…

Szülei nem foglalkoztak zenével, de támogatták gyermeküket. Édesapja freskófestő-restaurátor volt, többek között a pécsi székesegyház korábbi restaurálása is az ő munkáját dicséri. „Szívszorító élmény volt, hogy az esküvőm idejére készült el, és férjemmel ott fogadhattunk örök hűséget” – árulja el.

Férjét is Pécsett ismerte meg, az első igazi nagy találkozás egy koncerten volt, ahol Gyermán István játszott. Vass Ágnes a koncert után így szólt a mellette ülő tanítványához: „Vagy ő lesz a férjem vagy senki!”.

-Én hiszek abban, hogy van valami, ami összeköt két emberi lelket – mondja Gyermánné Vass Ágnes. – És én akkor ott meghallottam, hogy milyen ember Ő. Mert tulajdonképpen a hangszeren való muzsikálás az egyéniséget tükrözi. Nem az lényeg, hogy az ujja hogyan mozog valakinek, hanem hogy mit tud átadni a saját érzelmeiből, és mit tud közvetíteni a zeneszerző mondanivalójából.

-A mai napig csodálattal gondolok rá – emlékszik Gyermánné Vass Ágnes 1990-ben elhunyt férjére. – Ő végtelen tiszta ember volt, nem érintette meg a XX. századi őrület, a karrier. A növendékeiért tűzbe ment, a mai napig emlékeznek rá, a sírján mindig van friss virág. Nagyon tudott szeretni, ragaszkodni, igazi humanista volt.

Persze az esküvőig, a közös életig történt még egy s más. Vass Ágnes pécsi diplomaszerzése után meghívás érkezett, mégpedig Európa egyik kulturális fellegvárából, Weimarból: szívesen látnák az ifjú tehetséget az ottani Franz Liszt Hochschule hallgatójaként. Ám itthon másként látták: „Vass elvtársnő, magára már nagyon sokat költött a Magyar Népköztársaság” – szólt a válasz, ám végül mégis kiutazhatott, ám a német főiskola ösztöndíjasaként.

A boldog és sok munkával, tanulással járó német évek után hazatért, tanítványok sorát indította el a pályán a Zeneakadémia pécsi tagozatán, öt évig tanított Dél-Koreában is. A Pécsi Szimfonikus Zenekarral bejárta a fél világot, sikeres koncerteket adtak Olaszországtól Franciaországon át a tengerentúlig. Kurzusokat tartott Berlinben, Stockholmban, nagy művészeket ismerhetett meg munkája során.

-Nem, soha, egyetlen alkalommal sem – vágja rá határozottan, amikor azt kérdezzük: soha nem merült fel, hogy végleg egy külföldi zenekarba szerződjön, és itt hagyja Pécset? Mint mondja, ha hosszabb ideig külföldön volt, inkább egyfajta türelmetlenség vett rajta erőt: „ha végre hazaérek, ezt elmesélem, vagy azon gondolkodtam, ezt megcsináljuk itthon is” – azaz újra és újra hazajártak a gondolatai Pécsre. „Én pécsi lány vagyok, itt születtem, itt is fognak majd eltemetni”. Mint mondja, nagyon büszkén vette át 2011-ben a Tüke-díjat, ahol Bertók László versét idézte: „Hiszed-e, hogy ötezerben is lesz Pécs?”

-Én hiszem, hogy lesz. Biztos vagyok benne, hogy Pécset megtartja lakóinak szeretete és megbecsülése.  

A napokban pedig újabb elismerést kapott: március 15-e alkalmából a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozata kitüntetést adományozták számára. „Bevallom, jól esett. Nemcsak az elismerés, hanem a rengeteg szeretet, ami ezután jött: sokan hívtak, kerestek.”

Erre szükség is van, hiszen a járványhelyzet Gyermánné Vass Ágnes életét is beszűkítette: kevesebb az elfoglaltság, a program, de kevesebbet tud barátaival túrázni kedvelt hegyein, a Tubesen („Amit egykor együtt védtünk meg a lokátor ellen” – jegyzi meg), a Misinán, Orfűn. És persze hiányoznak a közösségi összejövetelek is.

-A Cirfandli Estéket nagyon szerettem, remek emberek ültek egy asztalhoz, nagyon bízom benne, hogy a pandémia után újraindulhat – elevenítette fel, azt is elárulva: sok ismerősét is biztatta, jöjjenek el, akik utána rendszeres résztvevői lettek a Pécsi Polgári Szalon Egyesület rendezvényének.

A járványhelyzet miatt nehezebb a kapcsolattartás a családdal is, akikkel a zene szintén összekötő kapocs: Júlia lánya szintén hegedűművész és amellett gyönyörű verseket ír, négy gyermeket nevel, akik közül az egyik, Vedres Péter fagottművész.

Mikor a beszélgetés végén kikísér a lakásból, az ajtó mellett egy kis magyar zászlót veszünk észre – tisztelegve a március 15-i nemzeti ünnep előtt. „Sajnos kevés házon volt idén nemzeti zászló. De nekem ez mégis fontos, nagyon fontos” – ad akaratlanul is választ (a beszélgetés során már sokadszor) arra, hogy miért is tekintik sokan Gyermánné Vass Ágnest pécsi példaképnek.

Kategóriák
Pécsi Polgári Példaképek Programok

Interjú dr. Hasznos Árpáddal

„Mindegy, hogy egyetemi tanár vagy gráner – én mindig az embert néztem”

Máig jó szívvel gondolnak a bányászok dr. Hasznos Árpádra, az uránbánya jogtanácsosára. Ám hosszú út vezetett odáig, míg ezt a posztot betölthette, a kommunista rendszerben az egyetemre sem javasolták, segédmunkásként is dolgozott. Pécsi példaképek sorozatunk első portréja a 80. évét már betöltő Hasznos Árpád életét, hivatását mutatja be.

Polgári igényességgel berendezett lakásában fogad minket dr. Hasznos Árpád nyugalmazott jogtanácsos: zongora, finom elegancia, könyvtárszoba. Ehhez képest talán meglepő mondat hangzik el: „tudja, én mindig jól éreztem magam a melósok között”. De hamarosan kiderült, nincs ellentmondás, és Hasznos Árpád egy szerényen elejtett mondata azt is világossá teszi, miért tekintenek rá sokan pécsi példaképként:

-Az emberekkel mindig ugyanúgy kell foglalkozni! Ha az én ügyfelem volt, sohasem néztem, hogy egyetemi tanár vagy gráner. De hogyan is tehettem volna másként? Ha jött valaki, aki szilikózist vagy tüdőrákot szerzett a bányában, vagy megkeresett egy özvegy, aki bányász férjét temette el, hogyan viszonyulhattam volna hozzá másként, mint emberként? És tudja, ebben engem soha nem motivált előre megfontoltság, ez egyszerűen belülről jött – fogalmazta meg alapelvét a nyugalmazott jogtanácsos.

Persze addig, amíg a Mecseki Ércbányászati Vállalat jogtanácsosa lehetett, hosszú út vezetett. Sokáig az sem volt biztos, hogy Hasznos Árpád egyáltalán elkezdheti a jogi egyetemet. Az 1956-os forradalmat 16 évesen élte meg, ahogy fogalmazott, diákos lelkesedéssel, tiszta hittel. Mint elmesélte, több fiú a mai Szent István téren levő Leőwey Gimnáziumhoz, illetve az abban működő zenei gimnáziumhoz vonult, és felkiabáltak a lányoknak: dobjátok ki az orosz könyveket! És a lányok dobálták, vidáman, lelkesen – köztük Hasznos Árpád jövendő felesége a zenei iskolából. A Nagy Lajos Gimnáziumban letett érettségi után nem is javasolták az ifjú Árpád továbbtanulását, úgy fogalmazva, az „1956-os ellenforradalmat” támogató megnyilvánulása miatt. De ez sem volt elég: mivel az iskolában tudták, hogy jogi pályára szeretne menni, a magyar és történelem jegyeit is lerontották. És hogy mi volt a főbenjáró bűne? A szabadságharc leverése után 1957. május 1-jét nagy felvonulással kívánta ünnepelni a kommunista rendszer, néhány gimnazista pedig elhatározta, úgy tiltakoznak, hogy ünneplő ruha helyett kopott viseletben jelennek meg. Végül egy diák vonult fel csak apja régi gúnyájában: Hasznos Árpád.

Így hát a jogi kar padjai helyett Komlóra vezetett az út, a bánya faellátását biztosító segédmunkásként. Tett egy rövid kitérőt Budapesten, ahol két évig látszerésznek tanult, majd visszatért szeretett szülővárosába, és a Megyei Tanácsnál kapott állást, előbb egészségügyi, szociális vonalon – értelmi fogyatékosokat segítve is dolgozott -, majd élelmezésvezetőként. Közben rendre próbálkozott az egyetemi felvételivel, egyszer a közgázra is – de továbbra sem engedték bekerülni. Végül azonban 1964-ben megtört a jég, esti tagozaton elkezdhette a jogi tanulmányokat. Közben új munkahelyre is került: a kor egyik emblematikus cégéhez, a Mecseki Ércbányászati Vállalathoz. Ahogy a jogi diplomát megszerezte, hamarosan a vállalat jogtanácsosa lett, e szakterületen dolgozott évtizedeket, egészen 2014-es nyugdíjazásáig. A bányavállalat, majd jogutódja és persze a bányászok jogi képviseletét is ellátta, ahogy fogalmazott, „évtizedeket töltöttem a bányászok között, ami egész életemet meghatározó élmény volt”.  

-A politikai iránt mindig érdeklődtem, de pártnak sohasem voltam tagja – szögezte le dr. Hasznos Árpád, aki elmondta, rendkívül nagy jelentőségű eseményként élte meg a rendszerváltozást. „Ahogy hiába hazudták nekem 1956-ot ellenforradalomnak, hiszen láttuk, milyen tiszta és lelkes emberek mozdultak meg a szabadságért, úgy hiába is mondták volna szabadnak a kommunista rendszert” – mondta. Úgy fogalmazott, az első szabad választásokat 1990-ben azért is tartotta nagy jelentőségűnek, mert végre az emberek valós akaratából kerülhettek az ország élére a vezetők, a parlamentbe a képviselők.

Pártnak ugyan nem volt tagja, de egyesületnek igen. Ahogy fogalmazott, „nagy megtiszteltetés volt, hogy alapító tagja lehettem a Pécsi Polgári Szalon Egyesületnek”, hiszen úgy véli, nagy szükség volt egy olyan pécsi közösségre, amely a konzervatív, polgári értékeket vallja és támogatja. Az alapítás kapcsán külön kiemelte dr. Rákossyné dr. Vass Klára nevét, aki fontos, építő szerepet töltött be az egyesületben. A polgári oldal 2002-es kormányzati veresége után más szerepet kapott az egyesület, hiszen hasonló szervezetek mellett a reményt jelentette az összefogásra. Ahogy Hasznos Árpád utalt rá, most az egyesület újjáéledt, olyan nagyszabású, sok-sok embert vonzó kulturális-közéleti eseményekkel mutatva meg magát, mint a Cirfandli Esték, köszönhetően Lengvárszky Attilának és Hoppál Péternek.

-Tősgyökeres pécsi vagyok – szögezte le már beszélgetésünk elején, és minden szavából süt is a város szeretete. Kedvence a Színház tér, a Kodály Központ – ahová feleségével együtt bérlete van -, a Mandulás, ahová „még vén, 80 éves fejjel is rendszeresen mozogni járok”, és ahol a sportszeretetéről szintén ismert volt pécsi püspökkel, Udvardy Györggyel is szó szerint összefutott.

Mindössze két évet töltött Pécsen kívül, soha nem merült fel, hogy elhagyja szülővárosát. Nem is gondolt rá, hiszen itt volt a családja (két felnőtt gyermeke van, Emese és Ákos is Angliában dolgozik, három unoka jelenti a nagyszülők örömét és büszkeségét), itt volt a munkája, az életcélja.

-Engem minden ide kötött: a család, a munka. És a város, Pécs is. Soha nem tudtam volna elmenni innen, soha nem tudtam volna elhagyni szeretett városomat.