Kategória: Pécsi Polgári Példaképek

Beszélgetés Tolnayné Doktor Krisztinával

Ott van a betegek mellett, amikor még fájnak a mozdulatok, a fizikai, szakmai segítség mellett lelki támogatást és reményt is nyújt – Pécsi Példaképek-sorozatunk aktuális részében Tolnayné Doktor Krisztinával, a PTE KK Traumatológiai Klinikájának vezető gyógytornászával beszélgettünk hitről, segítő hozzáállásról – sok-sok mosoly közepette.

Egy vidám, mosolygós hölgy fogad minket, amikor beérünk a 400 ágyas klinikára. Tolnayné Doktor Krisztina – illetve, ahogy a telefonban és személyesen is bemutatkozott: Kriszta –, a PTE KK Traumatológiai Klinikájának vezető gyógytornásza nevetve meséli, az első „állomáshelyén”, az egykori Honvédkórházban is mindig azt mondták, őt előbb hallani, mint látni. S valóban, az életvidám, jó értelemben vett hangos hölgyre ez igazán jellemző – ahogy azt a pécsiek mediterrán hangulatáról gondolnánk.

Noha Doktor Krisztina nem is pécsi, hanem győri. De hogyan is lett belőle gyógytornász?

-Már az általános iskola 7-8. osztályában mindig nagyon mozgékony gyerek voltam, rendkívül sokat sportoltam, mindenfélét kipróbáltam, bennem már akkor megfogalmazódott, hogy valamit a sporttal kapcsolatban szeretnék csinálni. Aztán vonzott az egészségügy is, és a kettőt így összerakva, az egészségügyet meg a sportot, eredményként kijött a gyógytorna – meséli. A sportok közül is kiemelkedik a kajak, Győrben, a vizek városában közismerten komoly evezősélet zajlik. A felső tagozatos kislány az evezőstelepre édesapja egy ismerőse révén került, aki ott edzősködött, és amikor először a kislány kezébe adták a lapátot, azonnali szerelem szövődött ezzel a különleges sportággal.

Ahogy a gyógytornával is, hiszen ekkorra már nagyjából az is eldőlt, hogy ő ezen a pályán fog mozogni, így a gimnáziumi érettségi után nem is volt kérdés, hogy Zalaegerszegre menjen, ahol akkoriban a pécsi egyetem kihelyezett képzésén oktattak gyógytornászokat. Ahogy Doktor Krisztina meséli, egy évfolyamon nagyjából harmincan voltak, így igazán családias volt a légkör, kiváló oktatókkal.

Azóta a gyógytorna valóban teljesen átszövi Doktor Krisztina életét, így talán az sem meglepő, hogy a férjét is ennek révén ismerte meg, még a főiskola alatt. Párja egy sérülés utáni rehabilitáción vett részt, Krisztina kolléganője kezelte a szomszédos helyiségben, és valamiképp átesett egy párna abba a részbe, ahol Krisztina dolgozott – így kezdődött az ismeretség, majd szerelem szövődött.

A főiskola után jöttek a gyermekek, a két leány azóta már felnőtt és kirepült a családi fészekből. Krisztina férjével Pécsett telepedett le, első munkahelye az akkor még a Honvédkórházban működő traumaklinika volt. Igazából ez nem is változott, hiszen most is ebben a gyógyító egységben dolgozik, csak a klinika költözött máshová – „én meg hűségesen követem”, fogalmazott Tolnayné Doktor Krisztina, aki jelenleg már vezető gyógytornászként dolgozik. Ez természetesen adminisztratív teendőket is jelent, így bizony nincs annyi ideje a betegekkel foglalkozni, mint amennyit szeretne. „Tudom, hogy ezzel a munkával tudom segíteni a kolléganőimet, mégis, én alapvetően a páciensekért vagyok, ezt tudom és ezt szeretem csinálni” – mondja.

-Nekem minden sejtem gyógytornász – tesz vallomást, amelyből egyértelműen kiderül, hivatásnak, és nem „csak” munkának tartja a szakmáját.

A gyógytornászok ugyanis nem csak a testet kezelik, azaz próbálják egy baleset, sérülés, műtét után újra talpra állítani a beteget, hanem a lelket is. Ahogy Krisztina fogalmaz, pszichésen is terelgetni kell a pácienseket, hitet, erőt és reményt önteni beléjük. A gyógytornász és a beteg között hamar kialakulhat egy bizalmi viszony, hiszen hetente többször is találkoznak, gyakrabban, mint egy szakrendelésen. A kezelések elején még nagyobb az elszántság, de a gyógyulás folyamatának üteme nem egyenes vonalú és nem is azonos mindenkinél. Ilyenkor kell a lelki támogatás és a segítség.

-A legnagyobb úgymond „ellenségeim” a szomszédasszonyok, akik egy olyan mondattal, hogy „te még csak itt tartasz?”, vagy „sose épülsz fel”, több hetes munkánkat tudják tönkretenni – fogalmaz Krisztina, aki nem véletlenül beszélt többes számban. Valójában ugyanis nem csak a gyógytornász dolgozik, hanem a beteg, nélküle, az ő elszántsága, akaratereje nélkül értelemszerűen a kezelések nem tudnak hatékonyak lenni. Persze a betegnek nem könnyű: sok helyen fájhat, a legegyszerűbb mozdulatok sem mennek, esetleg már a családnak is elege van az illetőből, mert csak panaszkodik.

-Valószínűleg egy adottság, amit a Jóistentől kaptam, de én nagyon meg tudom élni azt, ami a beteggel történik – mondja Krisztina, aki azonban arra is felhívja a figyelmet: ilyenkor a támogatás, a jókedv átadása mellett ugyanakkor szükség van a határozott motivációra, hiszen ez a páciens érdeke. Mint elmondta, a klinikán most két új pszichológus is munkába állt, ez is segíthet a gyógytornászoknak, hogy bővíthessék a tudásukat, és ne csak az empátiára, a támogató hozzáállásra alapozzák a lelki segítséget.

-Bár szerintem mindent a szeretet visz előre – jegyzi meg Tolnayné Doktor Krisztina a téma kapcsán, mintegy mellékesen, ám jól felvillantva, hogyan is áll ő a páciensekhez, a hivatásához. És az egész élethez…

-Mindig igyekszem adni, de úgy érzem, jóval többet kapok a betegektől – vallja Krisztina. – Egy köszönet, egy pillantás, az érzés, hogy a páciens pár hete még a kórházi ágyon kezdte a gyógytornát, most meg a tornateremben állva, összetett mozdulatokat végez fájdalom nélkül – ez az igazi öröm számomra, de biztos vagyok benne, hogy a kollégáim számára is.

Persze jogos lehet a felvetés: ha valaki ennyire benne él a hivatásában, nyilván haza is viszi a gondokat, bajokat a munkaidő után. Talán meglepő lehet, de Krisztina azt mondja, otthon ritkán kerül szóba a munka, sőt, lányai régebben mindig őt noszogatták, meséljen a vacsoraasztalnál a napjáról. „De én ott is hallgató, egészen pontosan meghallgató vagyok” – árulja el. – „Szeretek másokkal törődni, sokkal jobban, mint magamról beszélni”.

A vezető gyógytornász azt mondja, igazán szerencsés, mert remek csapatban dolgozhat, kollégái hasonlóan gondolkodnak, mint ő. „A főnököm azt mondja mindig, ez egy vidám hely” – szögezi le, és ott-tartózkodásunk alatt mi is láthattuk, jókedvűen folyik a munka, ami biztosan átragad a betegekre is. Tolnayné Doktor Krisztina azt is elárulta, az orvosokkal jó, mi több, partneri a viszony. Régen az volt a vélemény, hogy egy jó műtét után nem is szükséges a gyógytorna, most már ez nincs így – a pécsi klinikán orvos és gyógytornász közösen tesz a páciensért.

Így nem is lep meg minket a válasz arra a kérdésre, elhagyná-e valamikor a klinikát, a gyógytornász pályát.

-Nem, biztosan nem – mondja Krisztina, az egész beszélgetés alatt talán most először nem mosolyogva, hanem kifejezetten határozottan. Elárulta, nemrég azt olvasta, 7-8 évvel a nyugdíj előtt már érdemes azon gondolkodni, mit is fog majd akkor csinálni az ember, és neki ez lassan aktuálissá válik. Válasza azonban még nincs. „Nekem tényleg ez a mindenem, segíteni másoknak, a gyógytorna révén. Enélkül egyelőre nem is tudom elképzelni az életemet.”

Beszélgetés Turós János mézeskalács-készítővel

Milyen lehet olyan munkát végezni, ami az egész életet meghatározza? Milyen lehet valódi élethivatásként tekinteni a Valószínűleg sok ember gyermekkorának szép emléke a mézeskalács-illat, amely karácsony táján belengte a lakást. Csak remélhető, hogy modern, rohanó világunkban a mai apróságoknak is megadatik még ez a különleges élmény. Pécsi Példakép-sorozatunkban Turós János mézeskalács-készítővel beszélgettünk ünnepről, közösségről, alkotásról.

– Megállt egy hölgy egyszer a sátrunk előtt, nem szólt semmit, csak nézett. Ott állt egy pár percet, és azt láttam, hogy folyik a könny a szeméből, elsírta magát, és elsétált. Nagyon meglepődtem rajta, nem is értettem, hogy mit követhettünk el. Utánamentem, megszólítottam és mondtam neki, hogy bocsásson meg, de szeretném megtudni, mi történt. Erre azt mondja, a mézeskalácsaink közül az egyik olyan régi, szép emlékeket idézett meg benne, hogy teljesen elérzékenyült, de ne haragudjak, hogy sírva fakadt. Visszahívtam és megkértem, hogy mutassa meg, melyik az a kalács. Akkor ő megmutatott egy piros, szív alakú mézeskalácsot, én meg odaadtam neki ajándékba. Ugyanis, bevallom, nekünk is elhomályosodott a feleségemmel a szemünk… Akkor én azt mondtam, ha azon a napon egyetlenegy darab kalácsot sem vesz tőlünk senki, akkor is megérte.

Talán ez a kis történet, amelyet Turós János mesélt el nekünk, jól mutatja, milyen csodák is történhetnek a mézeskalácsok körül. De hogyan is lesz egy műszaki végzettségű, jelenleg a Pécsi Tudományegyetemen dolgozó emberből a mézeskalácsok rajongója, készítője, a népi hagyományok őrzője?

– Ha nekem valaki azt állítja mondjuk 20 évvel ezelőtt, hogy mézeskalácsot fogok készíteni, azt biztos elküldöm oda, ahová nem biztos, hogy szeretne menni – neveti el magát Turós János. – Az egész úgy indult, hogy a kétezres évek elején elkezdtem építeni otthon egy kemencét, igazából hobbiból. S akkor egy nagyon érdekes változást vettem észre magamon. A mai napig azt mondom, hogy a kemencének, ha az ember maga építi, annak lelke van, és engem tényleg megváltoztatott ez a dolog. A feleségemmel a kilencvenes évek közepétől egy dekorációs vállalkozásunk volt, nem is értem rá gyakran, így tényleg több hónapig építettem, amikor éppen idő jutott rá. Közben keresgéltem hasznos információkat az építésről, az interneten szerveződött egy kis közösség is, hasonló érdeklődésű emberekből, beszélgettünk rendszeresen, azután találkozókat is tartottunk. Egyszer nézegettem az interneten képeket, amelyeken mézeskalácsok voltak. Mondtam a feleségemnek, szerintem ilyeneket mi is tudnánk itt csinálni. Hát így indult…

Hamarosan a kemencében sült mézeskalácsokkal tele lett a lakás, adták rokonoknak, ismerősöknek. Egyszer elmentek egy rendezvényre, ahol mások árultak mézeskalácsot, és beszéltek egy szervező hölggyel, hogy megnézné-e az ő portékájukat, érdemes-e foglalkozniuk ezzel.

-Megnézte a hölgy, nézte, nézte, és sokáig nem is szólt semmit. Én akkor megijedtem, és mondtam neki, értem én, hogy nem akar szólni, nem akar minket megbántani, mi meg nem akarjuk feltartani, már megyünk is – mesélte a kezdeteket Turós János. – Erre csak megszólal, hogy éppen ellenkezőleg, azon gondolkodott: hol voltunk mi eddig? Mondom, hát éltünk, dolgoztunk, neveltük a gyerekeinket, ezt meg csak azért csináljuk, mert szeretjük.

Így kiderült, nagyon is tetszett a szervezőknek Jánosék mézeskalács portékája, meg is hívták őket bemutatni-árulni, azóta már számos karácsonyi, ádventi vásáron, de még a fővárosi Mesterségek Ünnepén is bemutatkoztak, mindenhol elvarázsolva a vevőket. Ahogy Turós János elárulta, az ő mintáik erősen kötődnek a népi hagyományokhoz, de igyekeznek hozzátenni a saját maguk életét, világát is – a népi örökségünk viszont éppen ettől lesz élő, eleven. Mint mondta, szinte ösztönösen nyúltak a magyar motívumokhoz, egy finn vagy egy francia nyilván más formákat követne.

Ahogy Turós János leszögezte, nem tartja magát művésznek, de amikor a kalácsokat díszíti, az valamiképp egy különös, ahogy fogalmaz, úgymond más állapot. Mint rámutatott, a mesterek, legyenek kovácsok, fafaragók, valamilyen módon a lelküket is beleteszik a műbe, és már az induláskor, például egy külsőre korhadt fában látják azt, hogy mi is születik majd belőle. Így van ez a kalácsokkal is: hiába készül egy formából sok-sok, mégsem lesznek azonosak, mindegyik egyedi. Ráadásul Jánosnak mostanában kevesebb ideje jut a kalácsokra, így a sütés, a díszítés szinte ünnepi időnek számít.

De miért is nincs elég idő erre? Turós János ugyanis igazi közösségi ember. Amellett, hogy dolgozik az egyetemen, két unoka révén gyakorló nagypapa, lakóhelyén, Romonyán alpolgármester is – és nagy tervek körvonalazódnak a faluban. Szeretnének többek között egy alkotóházat is kialakítani, hiszen nagyon sok olyan ember lakik a községben, akik szívesen tevékenykednek a köz érdekében. Itt kapcsolódik össze János életének egy másik fontos szelete a falu jövőjével, ez pedig a Kaptár Egyesület. A Lovas Kata vezetésével 1987-ben alapított szervezet számos kiváló alkotót, mesterembert, népművészt tömörít, akik mind-mind szívügyüknek érzik a hagyományok ápolását, átörökítését, megélését. A magyarlukafai Vendel-napi búcsú, és számos más rendezvény tette elismertté és kedveltté az egyesületet, amely most Romonyán kíván új színt vinni a község életébe.

-Én mindig a közösségben hittem. Azt szoktam erre mondani, ha megnézzük a kezünket, látjuk, hogy a hüvelykujjunkkal egyedül mekkora súlyt tudunk megemelni, de ha a másik néggyel együtt emeljük fel, az mennyivel többet jelent. És nem kell messze menni, a szemünktől fél méterre kell csak látni, és máris észrevehetjük, mit is jelent a közös erő – mutat rá plasztikusan János, akit, mint fogalmazott, pár éve megtisztelt a Kaptár Egyesület tagsága, így elnökként vezeti a szervezetet.

Mint mondta, szeretnék megszólítani a fiatalabbakat is, számos eseményt szerveznek erre is. Fogadókészség biztosan van, a Kaptár Egyesület által készített remekek, az általuk szervezett programok a legtöbb ember lelkét valamilyen szinten megérintik – és nem csak az idősekét.

– A gyerekeké amúgy is tiszta, ők egy fehér lapokból összeállított könyv, és a mi felelősségünk az, hogy arra a könyvre, annak a fehér lapjaira mit fogunk írni – vallja Turós János.

Ennyi teendő mellett talán már érthető, miért is ünnepi pillanat, amikor a mézeskalácsokkal tud foglalkozni. Igaz, a legtöbb ember számára a mézeskalács íze, illata amúgy is egy bizonyos ünnephez, a karácsonyhoz kötődik, bár régebben a terménybetakarítások után tartott búcsúkon az ifjú párok között jegyajándékként forgott a szív, a huszár vagy épp a baba alakú mézeskalács – utalva arra, mit is szeretne a fiatal mátkapár. Ám mára már a többség egyértelműen a karácsonyhoz kapcsolja ezt a különlegességet – joggal, ahogy Turós János is megerősíti:

– Olyan jó az, amikor a karácsonyt várva anyuka, nagymama az unokákkal, a gyerekekkel sütögeti a mézeskalácsot. Annál nincsen szebb dolog, amikor a gyerek könyékig lisztes, és ott van a mosoly a maszatos arcokon. Bevallom, az én kisunokám, az idősebb, aki 2 és fél éves, úgy kezeli a sodrófát, hogy a nagypapa elolvad, amikor látja… Szól egy kis karácsonyi muzsika a háttérben, belengi a szobát, a konyhát a mézeskalács illata, a fahéj, a szegfűszeg. Ezt nem lehet szavakkal visszaadni, csak úgy, ha az ember ebben benne él, így csinálja. Valóban így van, a mézeskalács, a közös sütögetés a karácsony hangulatához hozzátartozik, és én nagyon remélem, hogy ez mindig megmarad – hiszen éppen ez, az együttlét, a családi szeretet az ünnep lényege.

Beszélgetés Dergez Péter pécsi cipésszel

Milyen lehet olyan munkát végezni, ami az egész életet meghatározza? Milyen lehet valódi élethivatásként tekinteni a feladatra? Milyen lehet, ha valóban a nap 24 órája erről szól, de a Dergez Péter cipész példája is mutatja, milyen boldogságot, örömet jelenthet a kétkezi munka, ha az valóban értékteremtő. A Pécsi Példaképek-sorozatunk következő beszélgetése révén arra is választ kapunk, milyen emberi tulajdonságokra derül fény, ha valaki cipészhez megy, és milyen különleges képességekre van szüksége egy igazán jó szakembernek.

Mai, fogyasztói társadalmunkban, amikor minden arról szól, hogy „vásárolj, és ha elromlik, dobd el, vegyél újat”, felmerül a kérdés: ki javíttatja még a cipőjét? Dergez Péter pécsi cipész műhelyében gyorsan kiderül, bizony sokan, hiszen egyre-másra nyitották az ajtót az ügyfelek beszélgetésünk alatt. De vajon a szegényebbek jönnek?

-Nem, szerintem nem itt van a különbség, én máshol látom. Van, aki eleve olyan, hogy javíttat, míg van, aki kidobál. Van, aki egy kapcsolatot megpróbál rendbetenni, és van, aki szakít. Van, aki a ruháit, cipőjét megjavíttatja, viszont van, aki inkább rendel egy újat. És ez nem függ az anyagi helyzettől, sokkal inkább az ember személyiségétől. Megesik, hogy 14 éves gyerek hoz be cipőt, mert neki ilyen a mentalitása, neveltetése, máskor meg idősek is kidobálnak sok mindent, ami még javítható volna – avat be minket Dergez Péter. A pécsi cipész szerint az, aki javíttat, azt a terméket szereti, az számára kényelmes, hozzá nőtt, és próbálja megmenteni. Még akkor is, ha gond nélkül vehetne másikat, mert anyagi helyzete miatt ez nem volna probléma.

Igény, ahogy magunk is láttuk, bőven van tehát a cipőjavításra, azonban cipész egyre kevesebb akad. Pécsett a 80-as évek elején 200 cipészműhely működött, ma talán 10 van. Ahogy Dergez Péter elmondta, ennek az oka, hogy képzés sajnos gyakorlatilag nem létezik, a cipőjavító régen is a cipészoktatás egyik ága volt. Ám fontos ága, a fiatal tanoncokat is ide irányították, ha ugyanis megismerték a hibákat, az új lábbelik gyártásakor már tudtak arra is figyelni, hogyan kerüljék el a problémákat. Most viszont csak felnőttképzés keretében oktatnak leendő cipőkészítőt, de a jelentkezőnek magának kell keresnie gyakorlati helyet, ez szinte csak Budapesten elérhető. Azonban a három éves képzés-gyakorlat alatt magának kell megfinanszíroznia mindent, biztosítania a megélhetését, majd megvennie a szerszámokat, az alapanyagokat, hogy elindíthasson egy saját vállalkozást, ami így alsó hangon 10-15 millió forint. Talán nem csoda, hogy alig akad, aki vállalja, és így persze már azon sem lepődünk meg, amikor megtudjuk: van olyan cipész, aki 82 évesen fejezte be a munkát, mert folyamatosan keresték a vevők.

De hogyan lett Dergez Péter cipész?

-Bár a nagypapám cipész volt, én nem láttam már őt dolgozni, nem vagyunk cipész dinasztia, én is más úton indultam – mesélte Péter. – Három és fél évet jártam a pécsi egyetemre, számítástechnika-technika szakra, ott egyszer megelégeltem a dolgot. Kedden kijöttem egy sikertelen vizsgáról, szerdán próbanapra mentem egy cipőjavító multicéghez. Hogy miért oda? Útba esett, ahogy mentem, egy cimborám dolgozott ott, oda léptem, és megkérdeztem, nincs-e náluk felvétel. Volt.

A cég iskolázta be, Budapesten tanult, szerzett szakmunkásvizsgát. Ahogy azonban egyre többet dolgozott, egyre jobban meg is tetszett neki a munka, képezte magát, idős, neves cipészeket látogatott, hogy ellessen fortélyokat, szakmai fogásokat.

Ráadásul az eredeti, tervezett szakmájához képest is sok a hasonlóság: itt is kell matematika, fizika, kémia, technikai ismeretek, sőt természetesen még biológia is, hiszen a jó cipővel számos járásproblémát is ki lehet küszöbölni. Igazából ez egy kreatív munka, komoly ötleteléssel, problémamegoldással.

– Nem is tudom már elképzelni, hogy mást csináljak. Úgy tűnik, csak el kellett fogadni valamit, amit az élet elém dobott, és abban örömet találni – vallja.

2010 óta saját vállalkozást működtet, feleségével – akivel három gyermeket nevelnek – dolgozik közösen. Párja 1993-ban végzett, még az utolsó pécsi cipészosztályban, de jó ideig ő sem a lábbelikkel foglalkozott. A műhely berendezését szinte egy az egyben vette meg, egy berlini idős cipészmester hagyatékaként árulták.

Mint Péter elmondta, tényleg nagyon jól érzi magát a műhelyben, néha-néha szinte már meg is ijed a saját élethelyzetétől. Ugyanis a közösségi elfoglaltságok kárára is inkább bent marad, itt beszélget az emberekkel, zajlik az élet. Munka után meg főként a kertben dolgozik, fut, biciklizik vagy néha-néha pecázni megy egy baráti társasággal. Nem is nagyon vágyik más, nagyobb közösségbe, hiszen a műhelyben valódi társasági élet folyik.

Ráadásul, mint a fodrász, úgy a cipész is szinte már-már pszichológus: sok vevő beszél magáról, olykor a problémáit is elmondja, Péter pedig nem csak a cipőn segít, néha az embereken is. „Ez is egy bizalmi pozíció, valakinek a cipészének lenni” – tesz röpke hitvallást a pécsi szakember, aki elárulja, a teljes munkaidejének negyede-harmada a pultnál zajlik, az ügyfelekkel beszélve. Aki nem szeret vagy nem tud kommunikálni, az ne is válassza ezt a szakmát, mondja Péter, hiszen sokan szeretnek eldiskurálni is a cipésszel. Amíg ott voltunk, minden vevővel beszélgetett egy kicsit a pécsi szakember, volt, akit már névről ismert. A vevők jó része törzskuncsaft, szájról-szájra terjed a műhely híre, nem is csoda, hogy Péternek nem kell költenie reklámra. Akinek szüksége van a szolgáltatásra, az tudja, hol is találja meg Dergez Péter cipészt.

-Persze lehet, ha egykor, az egyetemről kijőve mondjuk egy pékségbe lépek be, akkor most pék vagyok, de azt a munkát is szeretném, azt hiszem – gondolkodik el Péter az élet fonákságán. – Én bármilyen értelmes dolgot szívesen csinálok, ha látok benne fejlődési lehetőséget, és valamennyi kézimunka van benne.

Mint mondja, nagyon rossz megélni, hogy a kétkezi munka becsülete mennyire elveszett. Igaz, ez már nem ma kezdődött, a szocializmusban az volt a vélekedés: „fiam, te buta vagy, menj szakmunkásnak”. Dergez Péter szerint viszont ha egy jó szakmunkás, jó tudással, ésszel nekilát dolgozni, abból olyan művek lesznek, amely után mások gondolkodnak, hogyan is lehetett ezt megcsinálni, elkészíteni.

Feleségével munkamegosztásban, igazi családi vállalkozásban dolgoznak, mint Péter elárulta, gyakran az otthoni dolgokat cipőjavítás közben tárgyalják meg. A munka tényleg közös: számos olyan feladat van, ami komolyabb kreativitást igényel, ilyenkor kis szakmai ötletbörzét tartanak.

-A kutyák a legjobb beszállítóink – neveti el magát a pécsi cipész. – Egy sértődött eb hatalmas károkat tud okozni egy lent felejtett lábbeliben, mi meg a párommal komoly agymunkát folytatunk, hogyan is lehet ezt még rendbehozni.

A beszélgetés végére egyértelmű, és Péter ki is mondja, jól érzi magát az életben, úgy látja, a helyén van, és bár az egyetem után egykor ez B-terv volt, most már egyértelműen az elsődleges.

-Óriási érzés belegondolni, hogy én valahol az emberek mindennapjainak a része vagyok, hiszen ott van az a cipő a lábukon, amit én megcsináltam. Ez is motivál minden nap.

Beszélgetés Szénássy Ágnessel és Szénássy Gáborral

Milyen lehet olyan munkát végezni, ami az egész életet meghatározza? Milyen lehet valódi élethivatásként tekinteni a feladatra? Milyen lehet, ha valóban a nap 24 órája erről szól, de a másik oldalon „eredményként” megmentett gyereksorsok, életek sorakoznak? Pécsi Példaképek-sorozatunkban most Szénássy Ágnessel, a Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató szakmai vezetőjével és férjével, Szénássy Gábor nevelőszülői tanácsadóval beszélgettünk.

Talán kevesen tudják, de ma Magyarországon csaknem 23 ezer gyermekről gondoskodnak nevelőszülők vagy élnek lakásotthonokban. Közülük – több vármegyében – mintegy 6000-ren a Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató munkája keretében kapnak új esélyt az életre. Baranyában a szolgálat szakmai vezetője Szénássy Ágnes, míg férje, Gábor nevelőszülői tanácsadó. Egy beszélgetés keretében pillanthattunk be nem mindennapi mindennapjaikba, és észrevehettük, náluk minden a gyermekekről szól, számukra ez nem munka, sőt még csak nem is hivatás. Annál is több: ez az életük.

-Már több mint 20 éve dolgozom a gyermekvédelem területén. Azt mondják, nincsenek véletlenek, én is így gondolom. Pedagógus végzettségem van, de már az elején meglátta bennem az akkori vezetőm, hogy átlag feletti empátiám van a gyerekek, a nehéz sorsú gyerekek iránt – mesélte Ágnes. – Először a gyermekjóléti alapellátásban dolgoztam, utána 5 év múlva a gyermekvédelmi szakellátásba kerültem, már a családjukat nélkülözni kénytelen gyermekekkel foglalkoztam. Ahol én megtaláltam a hivatásomat, az a nevelőszülői hálózat volt. Most, ennyi év elteltével is úgy látom, tényleg a helyemen vagyok.

Férje, Szénássy Gábor sem vélekedik másként:

-Én is több mint két évtizede dolgozom a gyermekvédelem terén, eredetileg történelem szakos tanár vagyok, a katedra után talált meg egy lakásotthon vezetésével az akkori megyei ellátórendszer, feleségem előtt két évvel érkeztem a nevelőszülői hálózathoz, azóta itt evezünk, közösen. Én is itt találtam meg azt az élethelyzetet, ami szerintem teljessé tesz – a maga nehézségeivel együtt, természetesen.

Korábban állami kezelésben működtek a nevelőszülői hálózatok, pár éve kerültek egyházi fenntartásba, a Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató vette át a Baranya vármegyei rendszert is, ez egyébként a legnagyobb egyházi fenntartású szolgáltató az ágazatban. De nemcsak a fenntartás terén történt változás, hiszen évtizedekkel ezelőtt még alapvetően hatalmas gyermekotthonok voltak, most nevelőszülők és lakásotthonok, azaz a rászoruló gyermekek tulajdonképpen családot kapnak.

-Valóban, azt szoktuk mondani, hogy a nevelőszülői hálózat családot pótol, és addig pótolja, amíg szükség van rá: ha egy-két évig, akkor addig, de ha kell, nagykorúságig vagy akár huszonéves korig is fenn tudjuk tartani ezt a védőhálót – hangsúlyozza Ágnes.

De vajon van ehhez elegendő felkészült, tenni akaró nevelőszülő?

-Sajnos valóban nem könnyű az utánpótlás megtalálása, a mai fiatalok egy részének más a jövőről vallott elképzelése, felfogása, sokan külföldön keresik a boldogulást. De nagyon sok oka lehet, hogy valaki nevelőszülővé szeretne válni, gyakori, hogy kirepülnek a saját gyerekek, és akkor jelentkeznek – ecsetelte Ágnes. – Én azt látom, hogy a nevelőszülőkben van egy átlagon felüli nagy szív, az motiválja őket, hogy segíthessenek. Igyekszünk sok fórumon jelen lenni, hiszen a hálózat idősödik, sokan egy életen keresztül gondoskodtak a gyerekekről. Ám töretlenül hiszünk abban, hogy vannak még olyan házaspárok vagy egyedülállók, hiszen ez sem kizáró ok, akik szívügyüknek tekintik a gyereksorsokat.

Pedig sok követelménynek kell megfelelni, vannak többek között életkori, erkölcsi követelmények, pszichológiai és egészségi alkalmasság, megfelelő körülményeket kell biztosítani a gyermekeknek, ezt környezettanulmányban is vizsgálják, valamint természetesen képzésen is részt kell venniük.

A Szolgálat folyamatosan egyeztet is a leendő nevelőszülőkkel, és ha sikerrel zárul minden, arról is, hogyan tovább.

-Igazából ezt a folyamatot hívják illesztésnek – hívta fel a figyelmet Gábor. – Mindenképp olyan helyzetet szeretnénk kialakítani, ami mind a gyermekeknek, mind a nevelőszülőknek – mindenekelőtt a gyermeknek – a legjobb. Országos szinten, teljesen őszintén ki kell mondani, hogy szóba kerülnek a magyar-roma, a magyar-bevándorló kérdések is, de az is, ki tud és akar vállalni súlyosan beteg vagy fogyatékkal élő gyermeket.

-Ugyanakkor sokan vannak olyanok is, akik azt mondják, nekik mindegy, ők segíteni szeretnének annak, aki éppen hozzájuk érkezik – tette hozzá Ágnes. – Sőt, az sem ritka, hogy maga a nevelőszülő jelzi, mivel neki a családjában él beteg gyermek, tapasztalata van már, szívesen támogatna, ápolna mást is. Fontos, hogy minden esetben tudjuk, hogy jó helyre kerülnek a gyermekek. Nem a nevelőszülőnek keressük a gyereket, hanem éppen fordítva, a gyereknek keressük a lehető legjobb lehetőséget.

Szénássy Ágnes ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, arra is igyekeznek felkészíteni a nevelőszülőket, hogy bár sokan láttak, neveltek gyermeket, az ide érkezők helyzete mégis más. Tudni kell, hogy a legtöbben elképesztő traumákkal, ahogy Ágnes fogalmazott, „nagyon nagy hátizsákkal, teherrel” érkeznek. A nevelőszülőknek erre is számítaniuk kell.

Ugyanakkor sok nevelőszülő egymással is tartja a kapcsolatot, és ebben is segíti őket a Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató. Ahogy Ágnes elmondta, rengeteg programot rendeznek a gyermekeknek, a családoknak, a nevelőszülőknek. Gábor azt is elárulta, korábban ők, feleségével saját erőből szerveztek programot, tábort egy évtized alatt több száz gyereknek, az Ágota Közösségben töltött időszaka óta azonban minőségi változás történt, immár rengeteg lehetőséget kínálnak a gyerekeknek, nevelőszülőknek, évente több ezer gyermeknek nyújtanak felejthetetlen élményeket. „Ez valami szenzációs, amit itt kapunk támogatásként, ezt is őszintén ki kell mondani” – szögezte le Gábor.

Ágnes azt is hangsúlyozta, a szemlélet és a kiindulópont is más ebben a rendszerben, hiszen a Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató főigazgatója maga is érintett, állami gondozott volt, azóta is az mozgatja, hogy ezeken a gyermekeken – minél több gyermeken – segítsen.

Persze a nevelőszülők élete nem csak a programokból áll, hanem a hétköznapokból is. A mindennapokat támogatja, segíti a nevelőszülői tanácsadói rendszer is, ami Gábor munkája. Ahogy fogalmazott, tudni kell, hogy értelemszerűen minden nevelőszülő más és más karakter, vannak, akik nyitottabbak, vannak, akik zárkózottabbak, de mindenkivel meg kell találniuk a hangot – éppen a rájuk bízott gyermekek érdekében. A jogszabályok is azt írják elő, a Szolgálat munkatársainak tudniuk kell, hogyan fejlődnek, hogyan alakul a kicsik sorsa, és minden rendkívüli eseményről értesülniük kell. Egyszerre szükséges bizalmasának lennie a családoknak, de ugyanakkor ellenőriznie is.

Talán most már látszik, mennyire nehéz is Ágnes és Gábor munkája. Az egyik oldalon vannak a szinte mindig nagy traumával érkező gyerekek, a másik oldalon a különböző személyiséggel rendelkező nevelőszülők, és ebből kell egy olyan kvázi „családot” kialakítani, hogy a gyermekeknek a legjobb legyen.

-Ehhez persze kell plusz energia, plusz idő, plusz szív, ami gyakran sok. De sokkal többet visszakapunk a gyerekektől – emelte ki Ágnes. – Mindig jó látni, hogy honnan érkeztek a gyerekek, és hová érkeznek. Természetesen vannak kudarcok, de gyakran látjuk, hogy megszépülnek, tanulnak, új lehetőséget kapnak az élettől. Vagy azt, hogy idős nevelőszülők mondják, karácsonyra visszatérnek hozzájuk a már „kirepült” gyerekek. Ez szívet melengető.

-Nekem már az első nyaraláson kialakult az a szokásom, hogy nem kapcsolom ki a telefonomat, tudni szeretném akkor is, mi történik, és jobb, ha tudok egy problémáról és megoldom, mint ha nem tudok arról. Ez belém ivódott, együtt tudok élni ezzel a sztorival, és nincs „kikapcs”. Nálam nincs – emelte ki Gábor. Ugyanakkor leszögezte: ebben a történetben nem ők a főszereplők, hanem maguk a nevelőszülők. „Amikor azt látjuk, hogy iszonyatosan traumatizált gyerek helyzetét oldja meg a nevelőszülő, az valami fantasztikus. És megoldja. Szeretetből, ölelésből, ráfigyelésből.”

Ez bizony 7 napos 24 órás feladat. Ahogy a Szénássy-család elárulta, náluk is jócskán előfordultak olyan helyzetek, hogy a saját gyerekeikért barát, nagyszülő ment az iskolába, vagy este és hétvégén is feladat adódott. Úgy érzik ugyanakkor, saját négy gyermekük látja, anya és apa mit és miért csinál. Ha mód van rá, sok közös nevelőszülői programon együtt vesznek részt, ami, biztosak benne, saját gyerekeiket is értékesebbé, jobb emberré teszi.

Nem árt tudni, hogy Baranya vármegyében mintegy 100 nevelőszülői családnál csaknem 360 gyermek él. Az ő sorsukról a Szolgálatnak tudnia kell, és végső soron minden Szénássy Ágnes kezében fut össze, hiszen ő a szakmai vezető. „Ezt a feladatot én egyedül nem tudnám ellátni. Egyrészt támogatnak a kiváló kollégáim, tényleg egy csapat, egy közösség vagyunk, a vezetőim is sokat segítenek. És négy gyermekkel, családanyaként itthon sem menne Gábor nélkül. Azt szoktuk mondani, hogy van négy saját gyermekem, és rajtuk kívül még 360.”

A család, a gyermek érték, életérték

Mindenki várja a karácsonyt. De hogyan készül az ünnepre egy négy gyermekes családapa, aki főállásban az egyetemen dolgozik, s emellett a Pécsi Székesegyház Nagycsaládos Egyesület elnöke is? Hogyan jut minderre idő? Milyen nehézségeket és örömöket jelent nagycsaládosnak lenni? Pécsi Példaképek-sorozatunkban most Simon Tamással beszélgettünk.

-Mindig nagycsaládot szeretett volna?

-Igazából mi a feleségemmel nem nagycsaládból érkeztünk. De volt bennem egy vágy a sok gyermek, a nagycsalád iránt, azaz én már így terveztem, és amikor megismertem a páromat, ő is így gondolkodott. S született két fiúnk és két lányunk, Olivér, Ákos, Eszter és Zsófia.

-Gondolom, négy gyermek mellett a mindennapok megszervezése azért nem a legkönnyebb.

-Nálunk most egyszerűbb, mert mind a négy gyermek egy iskolába jár. Korábban viszont, amikor négy különböző intézménybe kellett vinni őket, akkor nem volt könnyű, de megosztottuk a feladatokat. Akkor még a feleségem hat órában dolgozott, így jobban tudta szervezni a dolgokat. A munkahelyeken, úgy látom, most már jobban tolerálják, ha valaki nagycsaládos, persze ez is vezetőtől és cégtől, szakmától függ, talán termelő vállalkozásoknál nehezebb. Ebből a szempontból érdekes a feleségem esete: ő 8 év otthonlét után gondolkodott, hogy munkába áll, és éppen a nagycsaládos egyesületen keresztül kerestek egy munkavállalót, így persze tudták, hogy mire számíthatnak. Mostanra pedig már 8 órában foglalkoztatják.

-Ezek szerint az egyesület ilyen kérdésekben is tud segíteni.

-Egyértelműen. A közösségi médiában, zárt csoportokban a munkalehetőségtől a felajánlott, kinőtt ruhákon át a CSOK- vagy KRESZ-módosítások ránk vonatkozó részéig sok mindenben tudunk segíteni egymásnak. Sőt, akár szülői, nevelési, családban felmerülő kérdésekben is jönnek tapasztalatok, ötletek, és a havi találkozóinkon előadók is beszélnek egy-egy ilyen témában. Igen, ez egy segítő közösség. De segítünk rászoruló családoknak is, gyűjtéseink vannak havonta, kéthavonta, nemcsak a tagcsaládoknak, hanem például erdélyi árvaháznak és nélkülöző ormánságiaknak is komoly adományt gyűjtöttünk már össze korábban. Az Advent erre különösen alkalmas időszak, ekkor még aktívabb az egyesület tagsága. Most a székesegyházi rorate-misék is a fókuszban vannak, mi készítjük elő egy héten egyszer az agapé, a szeretetvendégség hozzávalóit, kenyeret kenünk, teát főzünk hajnalonta, hogy a miséről jövők közösségben, kis reggelivel kezdjék a napot. Valamint egy év végi, gyertyagyújtással egybekötött rendezvényünk is lesz még, kézműves gyerekprogramokkal.

-Általánosságban mit kell tudnunk a Pécsi Székesegyház Nagycsaládos Egyesületről?

-2016-ban született a negyedik gyermekünk, mi azóta vagyunk az egyesület tagjai is. 2018-ban lettünk a vezetőség tagjai, és másfél éve választottak meg elnöknek.  Talán kevesen tudják, hogy ez az egyik legnagyobb civil szervezet Pécsett, a tagságát tekintve. Ha jól tudom, csak a bányászegyesület és a nyugdíjasok egyesülete nagyobb. 1100-1200 tagunk van, de tudni kell, hogy nálunk minden gyermek is tag a szülők által, sőt a szülőkön keresztül minden gyermek szavazati joggal is bír. Mintegy 200 tagcsaládunk van. Legalább 3 gyermek a feltétele a bekerülésnek, hiszen nagycsaládos egyesületről beszélünk.

Jövőre lesz 35 éves a közösség, 1994 óta egyesületi formában működik, előtte NOE-csoportként végzett tevékenységet. A pécsi egyesület a NOE, azaz a Nagycsaládosok Országos Egyesületének tagja. A székesegyház plébániáján alakult, mint egy közösség, egyesületként pártoktól és felekezetektől függetlenül működik, de a keresztény értékeket vallja fontosnak. A nagycsaládos lét, a házasság népszerűsítése és érdekképviselete is szerepel az alapszabályban, valamint az, hogy a gyermek és a születendő gyermek is érték, életérték. Az egyesület nemcsak a NOE-nak, hanem a Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetségének is oszlopos tagja.

-A pécsi egyesület mennyire nagy és aktív?

-Benne vagyunk a tíz legjelentősebb nagycsaládos egyesületben, ez gyakorlatilag a „felső” öt százalék. Több kiemelt rendezvényt is szervezünk évente, az egyik februárban a Házasság Világnapja, ez az országos Házasság Hete programsorozat első napja. Jövőre jubilálunk, a teljes Kárpát-medencéből érkeznek vendégeink, nagycsaládosok, ilyenkor megvendégeljük őket, és persze szállást adunk. S van egy nyilvános városi eseményünk is, a szeptemberi Családi játszódélután.

-Szóba került a Házasság Világnapja. Nehéz a mai fiataloknak beszélni arról, hogy a házasság, a gyermek érték és öröm, hogy megéri ezt vállalni?

-Ez valóban egy nehéz kérdés és nehéz feladat. A Házasság Világnapján sajnos elég magas az átlagéletkor, viszonylag kevés a fiatal. A havi találkozónkon, amely kifejezetten a szülőknek szól, hasonló a helyzet. Ez éppen az egyik előrelépési lehetőség, számomra is, vezetőként, hogy miként tudunk olyan fiatalokat bevonzani, akik érdekeltek, mivel épp házasság vagy gyermekáldás előtt állnak.

-Főállásban tanulmányi rendszer szakértőként dolgozik a Pécsi Tudományegyetemen, az egyesület elnöke, de a legfőbb talán, hogy négy gyermek édesapja. Hogyan jut minderre idő?

-Persze nekem is csak 24 órából áll egy nap… Az egyesület vezetését nem nevezném főállásnak, de persze sok időbe kerül, ugyanakkor a vezetőségben, a tagságban kiváló emberek vannak, akik sokat segítenek. A tagok ráadásul a belépéskor meghatározott mértékű önkéntes munkát is vállalnak, ez is nagyon sokat számít, hogy jól tudjunk működni. Én amúgy nem bagoly, hanem pacsirta vagyok, gyakran hajnali fél négy-négy körül felébredek, amíg a többiek felkelnek, azt az időt olykor gondolkodással, e-mailek írásával töltöm. Persze a legfontosabb a család, igyekszem az időt, amit együtt töltünk, minőségivé tenni. Hétvégén, ha nincs eseményünk, együtt vagyunk, mi nem nézünk tévét, hanem társasozunk, beszélgetünk, közösen sütünk-főzünk. De a hétköznapokban is jut legalább negyedóra, félóra mindenkire. Hangsúlyosak a közös étkezések, minden nap együtt reggelizünk, mielőtt elindulunk munkába, iskolába, hiszen ez is fontos együttlét, este pedig együtt ülünk le vacsorázni. Hétvégén, ha egyesületi esemény zajlik, igyekszünk közösen menni, így már az utazás is egy program. De amúgy is szeretünk utazni, feleségem felvidéki, oda is gyakran járunk. Tímea, a feleségem a család lelke, a dolgok nagy része rá hárul.

-De azért, ha jól látom, egy nagycsaládban a férjnek is erősen ki kell vennie a részét a házimunkából…

-Ez így van. Én fél évig éltem egyedül, még agglegényként, Budapesten, amíg a bátyám hozzám nem költözött. Akkor megtanultam mosni, vasalni. Ezeket most is én intézem otthon, de a kerti munkát is megosztjuk. Meg persze a gyerekek is, ahogy növekednek, tudnak segíteni, akár a kisebb testvéreknek is.

-De a szülők nem csak szülők, hanem egyben férj és feleség is. Jut idő egymásra is?

-Hála a Gondviselésnek, a nagymamák tudnak segíteni, mindegyik gyerek egy éves korától volt már náluk. Mi Tímeával, a feleségemmel igyekszünk kettesben is időt tölteni, olykor ketten utazunk el, illetve hetente egyszer eljárunk táncolni, ez rendszeres, csak a mi programunk. Igaz, hogy csak másfél óra hetente, de fontos, hogy egymásra, kettesben is legyen időnk.

-Azt már tudjuk, hogy adománygyűjtések zajlanak az egyesületben Advent idején, de hogyan készül Simon Tamás családja az ünnepre? S hogyan zajlik maga az ünnep?

-Régebben minden gyermeknek volt adventi naptára, ma viszont már hetente angyalkát húzunk, így annak, akit húz valaki, kis figyelmességgel, segítéssel teszi szebbé a másik az ünnepi készülődést. A karácsony? Mindig is itthon töltöttük a Szentestét. Előtte rendszerint megnézzük a pásztorjátékot a Pálos-templomban, régebben ez idő alatt a fadíszítés, ajándékok odaszervezése zajlott, hogy a gyerekeknek meglepetés legyen, de most már nagyok, így idén ezt már közösen csináljuk majd. Nagyon várjuk már, hiszen lesz pár nap, amikor csak együtt lehet majd lenni. Közösen készítjük a süteményeket, a mézeskalácsot, a karácsonyi vacsorát. Ezt a két-három napot igyekszünk együtt tölteni, azt hiszem, ez lesz a legnagyobb ajándék.

Beszélgetés Schweitzerné Hornicz Bernadettel

A családban senki sem volt rendőr, ám ő már hivatásnak tartja munkáját, naponta több mint 400 beosztott és egy nagyváros biA pécsi kesztyűgyártásban egészen a Hamerli János adta alapokig nyúlt vissza, mégis a legmodernebb ötletek és innovációk hajtják. Fontosnak tartja a fenntarthatóságot és a körforgásos gazdaságot, a minél kisebb hulladéktermelést. A cége kesztyűit olyan világsztárok viselték már, mint Madonna, Rihanna vagy épp Katy Perry. Pécsi Példaképek-sorozatunkban most Schweitzerné Hornicz Bernadettel beszélgettünk, aki édesapjával és bátyjával közösen vezeti családi vállalkozásukat, a csaknem negyven embernek munkát adó Karma Pécsi Kesztyűt.

A pécsi kesztyűgyártás alapjait Hamerli János vállalkozása fektette le még a Monarchia idején, majd jött a Pécsi Kesztyűgyár, amely fénykorában évente több millió pár kézrevalót ontott, és több ezer embernek adott munkát. A rendszerváltás után ez megszűnt, így adódik a kérdés, hogyan kerül egy pécsi hölgy az egyik neves kesztyűmanufaktúra élére. Schweitzerné Hornicz Bernadett számára ez a kérdés igazából nem is kérdés, hiszen mint meséli, édesanyja kesztyűvarrónő volt, édesapja kesztyűszabász, akik a legendás Vadász utcai gyárban ismerkedtek meg, úgyhogy igazán kesztyűs család az övék. Mint elmondta, számukra a kesztyűs világ körül forgott minden: akkor még szokás volt, hogy sokan haza is vitték a munka egy részét – az iparágban darabbérre fizetnek még ma is, úgyhogy ez bizony pénzkérdés is volt –, amelyben a cseperedő gyermekek is segédkeztek.

„Azt hiszem, minden gyermek szeret segíteni, hiszen vágyik rá, hogy felnőtt legyen, az ilyen munka pedig már szinte felnőtt dolog. Aztán persze később már nem, amikor eljön a tinédzserkor” – neveti el magát Hornicz Bernadett. Nyaranta pedig gyakran rohangáltak a gyár folyosóin, vagy épp a kesztyűs gyerekekkel nyaraltak a gyár balatoni üdülőjében. „Úgyhogy mi a bátyámmal ebben nőttünk fel”. S hogy az élet milyen érdekes összhangokat hoz újra elő: ottjártunkkor Bernadett kisfia épp a leckét írta a Karma Pécsi Kesztyű irodájában, lánya pedig egyetemistaként már gyakornok a cégnél. „Úgy gondolom, hogy amíg a gyerekek azt látják, hogy a szüleik élvezik a munkájukat, addig az ellen nem ágálni fognak, hanem azt mondják, ez tényleg nagyon jó dolog. Persze, lehet, hogy nincs hozzá tehetségük, így emiatt nem folytatják a családi hagyományt, de biztosan megbecsülik” – mondja Bernadett. De lépjünk vissza egy kicsit még a múltba!

A rendszerváltáskor a legendás pécsi kesztyűgyártás összeomlott, nem azért, mert az ott dolgozók szakmailag nem voltak kiválóak, ám a kommunista gazdasági modell nem volt működőképes. Hornicz József, Bernadett édesapja kényszervállalkozóként indította el a céget, először bérmunkákat vállalva, majd egyre komolyabb sikereket elérve. Bernadett csak némi kitérő után került a céghez, sokáig kézilabdázott, női ruhakészítő szakon érettségizett, később kesztyűs szakmai vonalon is tanult, vámügyintézői képesítése is van, majd már munka mellett közgazdász diplomát is szerzett – de mindegyiket tudja hasznosítani a családi vállalkozásban. 2000 óta főállású dolgozója a Karma Pécsi Kesztyűnek – „könnyű kiszámolni, 23 éve, kimondani is iszonyatosan sok” – kacag fel a hölgy.

A Karma Pécsi Kesztyű évente mintegy 30-35 ezer pár kesztyűt gyárt, csaknem negyven dolgozója van. Az elmúlt időszakban olyan hírességek viselték remekeiket, mint Rihanna, Madonna, Katy Perry és még sorolhatnánk. Persze ez azt mutatja, milyen kiváló minőségben is készülnek Pécsett ezek a darabok. Meglepetésünkre Schweitzerné Hornicz Bernadett a téma felvetésekor mégsem ezt emelte ki.  

– A minőség nálunk alapkövetelmény, olyan, amit már nem is reklámozunk, hiszen természetes. Az, hogy ilyen szintre jutottunk, abban hosszú-hosszú évek pécsi tapasztalata is van, a múlté, amely 1861-ben kezdődött, és tart máig a pécsi kesztyűgyártásban. A külföldi piac a kesztyűiparban elengedhetetlen, már Hamerli is Bécsben nyitott üzletet – szögezi le.

A világsztárokkal való kapcsolat egy Amerikában élő és dolgozó tervezővel, Gáspár Dórával való együttműködésük gyümölcse, így tudtak belépni a filmiparba és a show-business-be is. Persze ehhez kell a hatalmas raktárkészlet, a rugalmasság is. „Ha Dóra éjjel felhív, hogy kellene számára egy ilyen darab, tudja, hogy a kész kesztyű két nap múlva gyorspostával már nála lesz”. De ezen kívül is számos külföldi partnerük van szerte a világban, saját márkájuk is kelendő. Ezt az üzemben is láthatjuk, hiszen a falakon a vásárlók visszajelzései olvashatóak – a varrónők, szabászok nap mint nap szembesülhetnek vele, milyen remek gárdának is tartják a vevők a Karma Pécsi Kesztyű csapatát, ami nyilvánvalóan motiváló lehet.

A motiváció a cégvezetésből sem hiányzik, amit jól mutatnak olyan fejlesztések, amelyek valóban kuriózumok. Ilyen például az az antibakteriális bőrkesztyű, amit a Covid-járvány idején fejlesztettek ki a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karával közösen. Valóban különlegesség, hiszen a bőrt általában tönkreteszi a fertőtlenítőszer. Azonban a Karma révén egy vízlepergető tulajdonsággal bíró lovaglókesztyű volt az alap, amit a dr. Márk László kutató által kifejlesztett vegyületkeverékkel impregnáltak, a végeredmény pedig egy tartós védelemmel bíró, de a mindennapi használatra is alkalmas bőrkesztyű lett. Közös kutatásaik most is folynak, mégpedig a hulladékcsökkentés, a körforgásos gazdasági kihívások témakörében – a zöld szempontok rendkívül módon motiválják a céget és személyesen Schweitzerné Hornicz Bernadettet is. Magunk is láthattuk, az üzemben szelektív a hulladékgyűjtés, mi több, nem csak a papírt, kommunális hulladékot válogatják külön, de még a maradék bőrt is, attól függően, mire lehet még hasznosítani. Az apróbb darabokból kisebb ékszerek is készülhetnek, a tervük azonban még ennél is átfogóbb.

-Márk Lászlóval közösen most azon dolgozunk, hogy minden természetes anyagot újra tudjuk hasznosítani, ehhez gyakorlatilag porrá őrölnénk a bőr-, gyapjú- és kasmírhulladékot, majd a bennük levő természetes anyagok segítségével, 3D-nyomtatás révén újra nagyobb méretű alapanyag lehetne – árulja el Schweitzerné Hornicz Bernadett, milyen tervei is vannak a kis pécsi cégnek.

De Bernadettet nem csak az üzemi hulladék kérdése foglalkoztatja, hanem a kesztyűk jövője is. A darabjaik akár 15-20 éven is használhatóak (sőt, van olyan kesztyű, amelyre örök garanciát ad a partnerük, joggal, hiszen élethosszig is lehet hordani), ám a divat változása miatt akár évente lecserélik őket egyes vevők. Ezért egy second hand adatbázist szeretnének létrehozni, így ugyanis azok is hozzájuthatnának a kiváló, esetleg pár éves kesztyűkhöz, akik újonnan nem tudnák megvenni – a remek darabok pedig nem kerülnének a kukába.

Ha valaki ezek után azt hinné, hogy egy modern, rideg cég a Karma Pécsi Kesztyű, az alaposan téved. Valóban modern vállalkozás, ami a szemléletet, a piaci szereplőkkel való kapcsolattartást, a marketinget jelenti, de belül megmaradt annak, ami volt: egy családi kisvállalkozásnak.

-A csapatban van 27 éves és hetven feletti varrónő is, mindenkivel meg kell találnom a hangot. Ami a nyugdíjas kollégákat illeti: úgy gondolom, az ő hatalmas szakmai tapasztalatukat vétek lenne elfecsérelni, ráadásul máig tudnak és szeretnek is dolgozni. Van olyan kolléganő, aki édesanyámmal dolgozott együtt, engem még a térdén lovagoltatott – nevet fel Bernadett. – Remek csapat ez, kiváló szakemberekkel, akik mindent tudnak a kesztyűgyártásról, nincs olyan, amit ne tudnánk megvalósítani. S állítom, szeretnek is itt dolgozni. Nyugdíjas kollégák járnak vissza csak egy beszélgetésre, hiszen itt nem csak munka van, hanem jó közösség is.

Az irodákat és az üzemet egy üvegfal választja el, a varrónők is látják, hogyan, mennyit dolgoznak az irodában, tényleg egy a csapat.

-Tudom, hogy volna sokkal könnyebb munka is, mint ezt a vállalkozást vezetni, sok helyen jobban is lehetne keresni. Sok nehézség van, amire ráhatásunk sincs, előbb a Covid, most a háborús helyzet szűkíti a nemzetközi piacainkat. De néha, ha nagyon nehéz, átnézek az üvegfalon, és eszembe jut: nemcsak magunkért, a családért kell csinálnunk, hanem azért a majdnem negyven emberért, az ő családjukért, akiknek fontos, hogy itt dolgoznak.

Adódhat a kérdés: nyelvtudással, ennyi szakmai tapasztalattal, képzettséggel soha nem gondolkodott-e el Schweitzerné Hornicz Bernadett azon, hogy itthagyja Pécset, és máshol próbáljon szerencsét?

-Elvileg a céget sem az alapanyag, sem a piacok nem kötik Pécshez, igazából gazdasági értelemben bárhol tudna működni. De mi nem! Mi ezzel a csapattal, itt, Pécsett szeretünk élni, dolgozni! Azt már mi tesszük hozzá: méltón a pécsi kesztyűgyártás legszebb hagyományaihoz.

„Nem sok olyan munkahely van Magyarországon, ahol az első napot úgy kezdik, hogy: „Esküszöm…”.Ha ezt az ember komolyan veszi, akkor az már önmagában orientálja. És én komolyan veszem.”

A családban senki sem volt rendőr, ám ő már hivatásnak tartja munkáját, naponta több mint 400 beosztott és egy nagyváros biztonságának felelősségét viseli: Pécsi Példaképek-sorozatunk következő beszélgetőpartnere Korontos Zoltán rendőr ezredes, pécsi rendőrkapitány.

Talán kissé meglepőnek tűnhet, de a pécsi rendőrkapitány, Korontos Zoltán eredetileg nem is rendőrnek készült. Mint elmondta, mivel édesapja mérnök volt, ő meg jó tanuló, és alapvetően a reáltárgyak érdekelték, logikusnak látszott ez a pálya: az 1968-as születésű fiatalember a Zipernowskyban szerzett érettségi és gépszerkesztői képesítés után a Pollack Mihály Műszaki Főiskolán épületgépész üzemmérnöki diplomát kapott. Annak, hogy most nem egy elismert mérnökkel beszélgetünk, a rendszerváltozás volt az oka: aki emlékszik rá, tudja, milyen gazdasági helyzet alakult ki, az állami tervezőirodák megszűntek, a magáncégek még épp csak alakultak. Egy fiatal, frissdiplomás mérnöknek vajmi kevés lehetősége volt. Főként, hogy az akkor még kötelező sorkatonaságot is le kellett tölteni, Korontos Zoltán így Siklóson kezdett sorállományú határőrként 1991-ben. A katonaság ideje ketyegett, viszont a gazdasági viszonyok nem igazán javultak a műszaki pályán. Ekkor azonban érkezett egy toborzófelhívás a honvédséghez is, hogy a rendőrség diplomás fiatalokat keres, főként gazdaságvédelmi területre. Ennek fő oka az volt, hogy a rendszerváltozással az úgynevezett fehérgalléros bűnözés is beindult, amelyhez új csapat kellett, akik eredményesen vehetik fel a küzdelmet ezzel az ággal.

-Emlékszem, még barna katonai egyenruhában mentem át a rendőr-főkapitányságra jelentkezni – mesélte Korontos Zoltán, hozzátéve, 1992 augusztusában szerelt le, és szeptember 1-jétől rendőr lett.

-A családomban semmilyen rendőri kötődés nem volt, sokan meg is lepődtek, talán némi aggódás volt, de elmondtam a szüleimnek, nyugodjanak meg, nem a gyilkosokat fogom kergetni – vallotta be, hogyan is bocsátották útra.

„Szerencsés voltam, mert egy igazán jó közösségbe kerültem, az idősebb kollégák nagyon pozitívan álltak hozzánk. Igaz, mi is igyekeztünk, úgy gondolom, az nem elég, ha nyújtják a jobb kezet, meg is kell azt fogni!” – vall hozzáállásáról a pécsi kapitány. Mint elárulta, ez a jó közösség jó munkát is végzett, sorra értek el komoly sikereket a gazdasági bűncselekmények felderítése, megelőzése terén.

A sikerek persze „doppingolták” a fiatal rendőrt, aki a ranglétrán is haladt előre: a nyomozóból főnyomozó lett, elvégezte a Rendőrtiszti Főiskola bűnügyi felsőfokú szaktanfolyamát, majd – s ez is a rendszerváltozás következménye – a frissen megalakult Szervezett Bűnözés Elleni Osztályon előbb vezetőhelyettes, majd osztályvezető lett. Mint mesélte, ez egy maroknyi, de válogatott csapat volt, itt viszont már nem a gazdasági bűncselekmények, hanem például a kábítószer, a prostitúció, a védelmi pénzek, zsarolások ellen vették fel a küzdelmet.

-Én voltam a főkapitányság legfiatalabb osztályvezetője, de igyekeztem megállni a helyem, nagyon jó csapatot irányíthattam. Országosan is figyelemreméltó mutatókat tudtunk felmutatni, talán ezért is kerültem képbe, amikor elődöm, Dr. Cserép Attila ezredes úr nyugdíjba vonult – vázolja, miként is lett 2008-ban megbízott kapitány. – Megmondom őszintén, nem készültem rendőrkapitánynak, hiszen én egy bűnügyi szakember voltam, annak is egy speciális ágát műveltem.

De igazából nem volt kérdés, belevágott, igaz, előtte a családdal beszélt. Ahogy Korontos Zoltán meséli, a jelenleg a megyei rendőr-főkapitányságon rendvédelmi igazgatási alkalmazottként dolgozó felesége örült a váltásnak, hiszen azt kérdezte, „meddig akarsz még az éjszakában bóklászni”, ami a szervezett bűnözés elleni munkában bizony gyakran megesett.

Persze hamar kiderült, egy több mint négyszáz fős rendőrkapitányság irányítása sem napi 8 órás munka. Ma is gyakran előfordul, hogy éjjel csörög a telefon, és azonnal döntést kell hozni, vagy ha úgy áll a helyzet, öltözni, és indulni a kapitányságra. Ahogy a rendőr ezredes meséli, telefonja 1997 óta nem volt kikapcsolva, hiszen nem is lehet. „Ha elmegyek szabadságra, nem mondhatom, hogy nem vagyok kapitány, hiszen akkor is az vagyok. De nem állítom, hogy emiatt hős vagyok, hiszen kiváló, jól képzett kollégákkal dolgozom együtt, közösen állunk helyt, persze, az én felelősségem más. De ezt el kell tudni fogadni” – fogalmazott.

Egy nagyváros rendjéért, biztonságáért felelnek, ahol a helyi lakosok mellett jelentős a turizmus, sok ezer külföldi egyetemista él és tanul itt, évente átlagosan Pécsett annyi program, esemény zajlik, ahány nap van a naptárban. S nem csak a pécsiek, az itt élők érzik azt, hogy egy biztonságos városban lakhatnak, hanem az országos rendőrségi mutatók is ezt igazolják. Persze, ez rengeteg munkával jár, megnyugodni, hátradőlni nem lehet, folyamatos a megelőzés, az ellenőrzés is a sok-sok napi rutinfeladat mellett. „Minden napra jut egy-egy kihívás” – összegez a kapitány.

S ez mind-mind szolgálattal jár. Ahogy Korontos Zoltán azt is szolgálatnak tekinti, hogy odafigyeljen arra a mintegy 400 munkatársra, beosztottra, aki a Pécsi Rendőrkapitányság állományába tartozik.

-A rendőrség szerintem egy nagy csapat, egy nagy család. Van egy szervezeti érdek, van egy személyi érdek, a kettőt középre kell hangolni, hogy abból egy sikeres teljesítményt lehessen kihozni. Ha megyek a folyosón, és tudom, hogy díszegyenruhás rendőrök mentek ki, mert esküvőn állnak sorfalat, akkor az érintett kollégának a következő szolgálatkor gratulálok, mert tudom, hogy ez jólesik neki. Nem kell ehhez semmi trükk, csak fontos a figyelem, én nem nézhetek át a kollégák feje felett.

Ahhoz persze, hogy a valóban 24 órás, állandó szolgálatot viselni lehessen, a biztos családi háttér is szükséges – noha a családban továbbra sincs más rendőr. A kapitány felesége bár a megyei főkapitányságon dolgozik, de nem egyenruhásként. Fiuk, Sebestyén közgazdász. Lányuk, Nóra állt még a legközelebb a testülethez, hiszen jogászként egy ideig a Bevándorlási és Menekültügyi Hivatalban dolgozott, amely később a rendőrség szervezetébe került, de végül ő más területen folytatta.

Nem így Korontos Zoltán. A beszélgetés végére úgy érezzük, nem is tudjuk elképzelni, hogy egyszer a pécsi kapitány leszereljen, és más szakmát válasszon. Ez egy olyan hivatás, amely életre szól? – tesszük fel a kissé banális kérdést.

-Akkor, amikor elkezdtem, még csak egy biztos munkahelynek tűnt. De pillanatok alatt látszott, hogy ez más. Ez valóban hivatás. Nem sok olyan munkahely van Magyarországon, ahol az első napot úgy kezdik, hogy: „Esküszöm…”. Ha ezt az ember komolyan veszi, akkor az már önmagában orientálja. És én komolyan veszem.

„A szeretet az, amivel a diákot meg lehet győzni”

Szerencsés voltam – gyakran hangzott el ez a mondat beszélgetésünk során Kertész Attila karnagy, tanár szájából, de azért hamarosan kiderült, ehhez az életpályához, ezekhez a sikerekhez jóval több kellett, mint szerencse. Sok-sok munka, a diákok szeretete, elhivatottság, a zene iránti alázat – ezek jellemzik a 80 esztendős Kertész Attilát, a Pécsi Példaképek-sorozatunk következő interjúalanyát.

-Az Ön neve a pécsiek számára összeforrt a zenével. Jól tudom, hogy erős volt a családi indíttatás e téren?

-Valóban, ténylegesen erős volt a családi indíttatás, hiszen édesapám is zenetanár és karnagy volt Gyulán, van egy zongoraművész testvérem, aki még 97 évesen is nagyon aktív. Óriási a korkülönbség köztünk, és amikor ő a Zeneakadémiáról hazajött, egész nyáron zongorázott, a Bartók-műveket, amiket ő játszott, én már gyerekkoromban megismertem és megszerettem. Édesanyám is hegedült. Sőt, büszkén mondtuk mindig, hogy nagyapámnak, aki parasztember volt Nagyszalontán, volt egy kis harmóniuma, és amikor bejött a földről, munka után azon játszott. De nemcsak a családi vonalat kell említenem: egy csodálatos tanárom volt, Sipos Éva, akinek nagyon sokat köszönhetek, aki elindított a zenei pályán. Gyulán egyébként az Erkel Ferenc Gimnáziumban érettségiztem, ahol kiváló, szigorú tanáraim voltak. Úgy tűnik, ez is végigkísér, hiszen az Erkel Társaságnak is tagja vagyok.

-Gyula után azonban még nem Pécs következett, hanem Debrecen, számomra meghökkentő módon: az életrajza szerint az ottani orvostudományi egyetemre járt.

-A családban akkor már volt egy matematikaprofesszor, mérnök, zongoraművész is, összedugták a fejüket szüleim, és azt mondták, hogy kitűnő tanuló vagy, és nincs orvos a családban… Így kerültem Debrecenbe, az orvosi karra, büszke is voltam rá, mert öt és félszeres túljelentkezés volt. Ám mégsem végeztem el, és ennek bizony már a zene volt az oka. Mivel a zongorista bátyám ifjú korában oda járt a debreceni konzervatóriumba, én is megpróbáltam, és az orvosi tanulmányok mellett be is iratkoztam zongora-szolfézs szakra. De sajnos közben a kezemmel nagyon sok egészségügyi problémám volt, máson kellett gondolkodnom. Forgattam a felsőoktatási felvételi tájékoztatót. Feltűnt Pécs, ahol még életemben nem jártam, de olyan szép városnak tűnt, hát elmentem felvételizni. A történelmet szerettem, így jelentkeztem történelem-ének szakra, szerencsére fel is vettek. Itt Pécsett kiváló tanáraim voltak, például Tillai Aurél, Dobák Pál. Miután végeztem, egy kis szerencsének is köszönhető, hogy hely volt a Széchenyi Gimnáziumban, így kerültem úgymond fiatal titánként, ifjú tanárként ebbe az iskolába.

-Ez egy különleges hely volt.

-Valóban, de ez ismét szerencsés volt az életemben, hiszen például ott ismerkedhettem meg azzal a nehézséggel, hogy a serdülő fiúkhoz hogyan is kell viszonyulni, ugyanis az iskola tanulóinak mintegy 70 százaléka fiú volt. Nagyon belevágtam a munkába, az iskolavezetés is támogatott. A harmadik évemben már százhúszan énekeltek a gimnáziumban három kórusban. Amit külön is jelentős dolognak éreztem, hogy volt egy közel ötven tagú fiúkórusunk, akikkel szerepeltünk a Helikonon is. Így már nagyon szép eredményeket lehetett elérni. Bennem már akkor működött az az ösztönösség, hogy a középiskolás diákokból is ki lehet hozni olyan szintű énektechnikát, amivel akár a felnőttkórusok versenyén is „ütőképesen” jelen tudunk lenni. Ez az elv végigkísért az egész pályámon. Közben egyébként elvégeztem a történelem szakot egyetemi szinten, a pedagógia szakot szintén, négy évig jártam Budapestre, ahol a karvezetés szakot is abszolváltam, illetve a szociológiát is.

-Tehát tanárként is tanult. De milyennek látták a diákjai? Korábban azt mondta, Gyulán kiváló, szigorú tanárai voltak. Ön is szigorú volt?

-Igen, azt kell mondjam, igen. De nagyon szerettem és szeretem a diákokat, azt hiszem, ezt mindig is érezték rajtam, és így a szigort is el tudták fogadni. Talán nem az adott pillanatban, de később biztosan. A Széchenyiben például nagyon sok fiú volt, köztük autószerelő-diákok is, akik talán úgy vélték, hogy távol áll tőlük a zene. Ebben az esetben is nagyon nagy szeretetre volt szükség. Volt, hogy felvettem a kórusba olyan fiúkat is, akiknek ugyan még nem volt kialakult hangjuk, de kiváló hallásuk volt – ők érezték a tiszteletet és bizalmat, hiszen mondtam nekik sokszor: „belőled még nagyszerű énekes lesz”. De egyébként az iskolában éltem szinte az egész életemet, ez máshogy nem is megy. Szünetben, a reggeli kapunyitáskor, szót váltani a diákokkal, ez nagyon fontos volt. Ha valaki előző napon nem volt kóruspróbán, már el is csíptem… Azóta számos generációváltás történt persze, de nagy öröm számomra, hogy a maiakkal is szót tudok érteni. Az egyetemi hallgatóknak is azt szoktam mondani pedagógia órákon: ha van egy probléma, és már nincs módszertani lehetőség, akkor ott a szeretet – ez az, amivel egy diákot meg lehet győzni valamiről.

-1973-ban került a Janus Gimnáziumba.

-Valószínűleg feltűnt többeknek, hogy egy normál gimnáziumi tanrendű iskolával milyen sikereket lehet elérni, ezért csábítottak át a Janusba, ahol zenetagozat működött. Az elődöm a híres Ivasivka Mátyás tanár úr volt, nagyon össze kellett hát kapnom magam, ez is komoly doppingszer volt. Olykor nehéz döntéseket kellett hoznom, hiszen ekkor még sokan voltak zenetagozatosok, ki kellett választanom egy kamarakórust és egy nagy létszámú leánykart, vigyázva arra, hogy mindkét együttes ütőképes legyen. De jó úton jártunk, hiszen 1976-ban, majd 1978-ban is Magyar Rádió Nagydíjat nyertünk.  Nagyon nagy szerencsém volt, hogy ilyen fiatalként – a zsűri titkosan döntött, nem is tudták, ki a karnagy, ki énekel – ezekkel a hatalmas szakmai díjakkal mondhatni berobbantam a zenei köztudatba. Ekkor el is kezdődtek a külföldi meghívások. Ám mindössze két év telt el, és jött a politikai döntés, hogy gimnáziumot kell létrehozni a bányászkerületben, ez lett a Dobó István utcai gimnázium, ahová a jól működő zenetagozatot egyszerűen áthelyezték. De más iskolákból is sok-sok diákot tettek át, akiktől – nincs rá jobb szó – az előző gimnáziumukban meg akartak szabadulni. Mi, ottani tanárok viszont szeretettel fogadtuk őket, amiért ők hálásak voltak. Jó tíz évig kellett várni az iskolában, amíg összejött annyi fiú, hogy vegyeskart is lehetett alapítani a kitűnő leánykar mellett. A Kodály-versenyen énekeltünk a Vigadóban, amikor Nagy Ernő tanár úr megszólított: „Attila, vállald el a Mecsek kórus vezetését, mert én már nem akarom tovább vinni az együttest”. A váratlan baráti felkérést 2001-ben fogadtam el. Tizenöt évig vezettem az énekkart, ahol egyre több volt tanítványom énekelt, bejártuk Európát, sok szép emlék maradt bennünk. Azután én is hasonlóképpen adtam tovább Balatoni Sándor orgonaművész barátomnak a vezetést.

-S közben jött a felsőoktatás is.

– Addigi munkám elismeréseként a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Pécsi Tagozatának vezetése hívott előbb gyakorlatvezető tanárnak, majd státuszt is kaptam. Akkor még a Zeneakadémiához tartoztunk, 2000-ben pedig a Janus Pannonius Tudományegyetemhez kerültünk, közben oktattam a Bölcsészettudományi Karon is a Neveléstudományi Intézetben, majd visszahívtak a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karára, ahol még mindig vannak óráim. 54 éve nem tudok szabadulni a tanítástól… De az nagyon jó, hogy az egyetem mellett végig tudtam a középiskolában is tanítani, hiszen a pedagógia tárgyat is csak így lehet hitelesen oktatni.

-Ön volt a Kodály Társaság elnöke is.

-A pályámat végig kísérte Kodály művészetének, szellemiségének, emberségének szeretete, nagyon sok művét énekeltük nagy sikerrel külföldön is. 1982-ben, Kodály születésének 100. évfordulóján kerestük meg a Dobó utcai gimnázium nevében az özvegyét, hogy járuljon hozzá a névfelvételhez – azóta Kodály Zoltán Gimnázium az iskola neve. Az intézménynek szoros kapcsolata alakult ki Kodály Zoltánné Péczely Saroltával, több rendezvényünkön, koncertünkön megtisztelt minket. Négy évvel ezelőtt pedig megválasztottak az ezer fős Kodály Társaság elnökének. A vezetésről ebben az évben, egészségügyi okok miatt le kellett mondanom, de rendkívül megtisztelő volt, hogy a Társaság elnöke lehettem.

-Tanítás, kórusok, nevelés, külföldi turnék, CD- és lemezfelvételek – gondolom, minden perce be volt osztva. Hogyan fogadta ezt a család, mennyi idő jutott magánéletre?

-Kevés, bizony kevés. Hihetetlen sokat köszönhetek a feleségemnek. Ő is nagyon jó karnagynak indult, a Jókaiban tanított, de inkább más hivatást választott, igazából az én karrierem érdekében. A tanári és művészi munka, amit csináltam, tényleg csak egy olyan feleség mellett valósulhatott meg, aki ezt végletekig tolerálta, és intenzíven foglalkozott gyermekeink nevelésével. Bence fiam építészmérnökit végzett, de emellett klarinétozott, zongorázott, ma is játszik egy jazz-trióban. Réka lányom közgazdász, ő is szereti a zenét, énekelt kórusokban is. Öt unokám van, jó a zenei érzékük, köztük négy lány – úgy tűnik, a leánykaroktól nem tudok szabadulni.

-Számos kitüntetés kapott, legutóbb, szeptember elsején Pécs városától a Victor Vasarely-díjat.

-1965 óta élek Pécsett, nagyon hálás vagyok a városnak, mindig észrevettek, megbecsülték a munkámat, számos kitüntetést kaptam, amelyek nemcsak ráteszik az ember vállára a felelősséget, de további munkára is doppingolják. Ez a város mindig is elismerte, hogy kórusaim művészetével öregbítem Pécs hírnevét Európa és a világ számos országában. Természetesen a mostani elismerés is nagyon jól esett, de az igazi jutalmat mégis a tanítványoktól kaptam: a mostani díjátadón is számos egykori diákom szerepelt a műsorban, hihetetlenül jó volt őket látni és hallani. Másnap pedig a Kodály Gimnáziumban olyan történt, hogy azt talán nem is érdemlem meg. Nagy meglepetésként a tanítványaim csak nekem tartottak koncertet, sokan online csatlakoztak be Európa nagyvárosaiból. Azután szóltak, hogy „tanár úr, jöjjön már, szeretnénk valamit mutatni”. Nem is értettem. S akkor mutatták meg, hogy a gimnázium zenetermét rólam nevezték el, immár Kertész Attila-teremnek hívják. Ezek az igazán nagy kitüntetések és ajándékok, azok, amelyeket az ember a diákjaitól kap.

„A jó tett emberi kötelesség”

Hogyan alakult újjá Pécs egyik közismert jótékonysági egyesülete egy bál, egy patinás épület látványa és egy megható-megdöbbentő élmény miatt? Mekkora munkát jelent, és mekkora örömet okoz rászoruló gyermekeken, családokon segíteni? Erről is beszélgettünk Pécsi Példaképek-sorozatunk mostani interjúalanyával, Kittkáné Bódi Katalinnal, a Pécsi Jótékony Nőegylet alapítójával, korábbi elnökével.

Elegáns, ízlésesen berendezett pécsi lakásban ülünk le – valahogy tényleg így képzeltük a Pécsi Jótékony Nőegylet (újra)alapítójának otthonát. De hogyan és miképp jutott az eredetileg fényképész, majd az orvoskar oktatásfejlesztési egységeiben dolgozó Kittkáné Bódi Katalin arra az elhatározásra, hogy erre az egyesületre és annak munkájára szükség van? A válaszhoz vissza kell utaznunk az időben, hiszen a Pécsi Jótékony Nőegylet 1871-ben alakult, és csak a kommunista rendszer térhódításával, 1949-ben volt kénytelen törvényi határozatra beszüntetni a városban méltán népszerű és nagyon hasznos jószolgálati tevékenységét. Talán kevesebben tudják, de az egyesület akkori székháza egy csodálatos belvárosi palota, a Mária utcai – később a Bóbita Bábszínháznak is otthont adó – épület volt. A bádogkupolás épület teljes közadakozásból épülhetett fel, a város a kétutcafrontú járda megépítését vállalta. Ahogy Kittkáné Bódi Katalin megemlíti, őt is lenyűgözte ez az épület és a körülötte lengő mítosz, főleg, mert diákszínjátszóként maga is gyakorta járt benne. Persze legyen bármilyen csodás is a Mária utcai egykori egylet-székház, ez kevés lett volna ahhoz, hogy 1997-ben megszülethessen a Pécsi Jótékony Nőegylet újra alapításának gondolata. Ehhez valami több kellett. Jóval több.

-A kilencvenes években a gazdasági változások okán már látszott a társadalmi leszakadás, még akkor is, ha sokan nem akartak erről beszélni – vázolta Kittkáné Bódi Katalin. – A társasági élet régi korok emlékét idézte fel. Férjemmel rendszeresen részt vettünk a Tettrekész Pécsi Polgárok bálján, mely a társasági esemény népszerűségén túl számos jótékony célt is támogatott. Így lett gazdagabb az Aradi vértanúk útja az aradi hősök szobraival, így kaphatott támogatást a gyermekklinika onkológiai osztálya, s számos más, hasznos cél is támogatást nyert az adakozó bálozó közönségtől. Egy alkalommal az én javaslatomat is elfogadta a szervező grémium: támogassuk a társadalmi segítségre szoruló családokat.

Ennek kapcsán Kittkáné Bódi Katalin felidéz számára nagyon fontos, meghatározó emléket, mely egy téli napon, farsang idején történt meg. Egy családi látogatás alkalmával meglepetten tapasztalta, hogy a vendéglátónál a garázs mennyezetig tornyozva van postázásra váró, nagyméretű papírdobozokkal.  A dobozokon pontosan jelezve volt a tartalom is. Ruha és ágynemű, lábbelik, takarók és egyéb háztartási tárgyak… A címzett egy alföldi település idősotthona volt, a feladó helyén pedig csak egy monogram volt látható: N. D. Mint kiderült, a néhai Mádl Ferencné, leánykori nevén Némethy Dalma volt a feladó. A családi kapcsolat miatt tudva és ismerve különleges személyiségét, ismert volt az is, hogy civil, hétköznapi emberként számára különösen fontos és természetes dolog volt az önzetlen jószolgálat, a segítségnyújtás. Csendben, névtelenül támogatta a rászorulókat, főleg a szemérmes szegényeket. Volt, akit élelemmel, volt, akit ruhával, volt, akit más módon, polgári lehetőségeihez mérten. Nyitott szemmel járt, sokszor saját tapasztalásból jutott el a nehéz sorsú emberekhez. Hiteles, végtelenül szerény személyisége, felelősségvállalása, példamutatása másokat is – környezetében, munkahelyén a kollégáit is – önzetlen cselekedetre buzdított. Így telhettek meg a garázsban lévő, postázásra váró dobozok.

-Számomra döbbenetes, életem további részében is meghatározó élmény volt a látvány és a kérdésemre kapott válasz a dobozok történetéről. Arra gondoltam, hogy miközben mi bálba készülődünk, mások nagyon nehéz körülmények között élnek – fogalmazta meg Kittkáné Bódi Katalin. Elmondta azt is, hogy a báli készülődés közben, a meghatározó családi élmény hatására egyre inkább erősödött a jószolgálati tevékenység iránti vágya, így a következő eseményen azután fel is vetette, tenniük kell ez ügyben valamit, méghozzá nem egyszeri jótékonysági alkalommal, hanem hosszú távon, rendszeresen.

-Ma is meghatódok, ha arra gondolok, hogy a báli újságban tett felhívásomra egymás után jöttek oda hozzám a hölgyek, ki a vállamra tette a kezét, ki csak rám nézett és tekintetével jelezte: én is segítek – mondta könnyek között Katalin. – Mádl Dalma jószolgálati szemlélete, önzetlen cselekedete, az életről alkotott véleménye követendő példa lett számomra.

Az ő ráhatásával, jószolgálati példája nyomán alakulhatott meg újra egy baráti társaság hölgytagjaival a Pécsi Jótékony Nőegylet 1997-ben, Kittkáné Bódi Katalin elnökletével. A tettrekész hölgyek sorra csatlakoztak a jó ügyhöz, még úgy is, hogy a jótékonyság bizony olykor a család, a szabadidő rovására ment. „Én azt szoktam mondani: ha a férjed és a családod ebben az önzetlen szolgálatban nem támogat, ne gyere – fontos, hogy a teljes család veled együtt, közösen egyetértsen, érezzen, támogassa a másokért való elkötelezettségedet, csak úgy tudunk mi is erős meggyőződéssel, sikeresen segíteni másokon” – fogalmazta meg az elkötelezettség hitvallását Katalin.

A Pécsi Jótékony Nőegylet alapvetően azokat a családokat, gyermekeket kívánja támogatni, akik az állami, önkormányzati szociális hálóból kimaradnak, mert éppen csak felette vannak a jövedelmi kategóriáknak. Ez a jövedelmi különbség nem azt jelenti, hogy életkörülményeik nem indokolnák a bármilyen módon való támogatást… Éppen ezért szükséges őket segíteni, hiszen a nőegyleti segítséggel talán még lehet remény a felemelkedésre is.

A Nőegylet első nagyobb, és máig működő, Pécs-szerte ismert akciója a „…nekem nincs ebédem…” támogatási program. Ennek keretében peremkerületi, de akár belvárosi iskolák tanulói számára a Nőegyleti fizeti be az ebédet, így biztosítva napi meleg ételt a kicsiknek. Mint Kittkáné Bódi Katalin elmondta, a név igazából egy képet takar: sorban álló gyerekek a menzán, azután az egyik megszólal: …nekem nincs ebédem… Éppen ezt az állapotot szeretnék enyhíteni. Persze ez így egyszerűen hangzik, de nagyon-nagyon sok munka van mögötte. Ki kellett dolgozni a folyamatosan működtethető, ellenőrizhető rendszert, és meg kellett nyerni egy olyan stabil támogatói kört, akik a célokkal egyetértettek. A segíteni szerető hölgyeknek olykor a hivatalokkal, a bürokráciával is meg kellett küzdeniük.

-Már nagyon sok, félévente száznál több „nőegyleti gyerekünk” kaphat ingyenes iskolai étkezést a mi forrásainkból – fogalmazza meg Kittkáné Bódi Katalin, hozzátéve, rengeteg egyéb támogatási ötlet is rendre előkerül, olykor egy-egy kilátástalan élethelyzetet látva. Ilyenkor a hölgyek összejönnek, és – céljaikkal egyetértő támogatóiknak köszönhetően – mindig megtalálják a hatásos segítség módját.

Ilyen a Vándor Díj is, amely kifejezetten a tehetséges, de hátrányos helyzetű pécsi középiskolások támogatására született. Ahogy Katalin hangsúlyozta, fontosnak tartják, hogy a nehéz körülmények között élő tehetséges tanulók is esélyt kaphassanak a fejlődésükhöz vagy életcéljaik megvalósításához. Mint elmesélte, a tehetségpártoló díj megalapítása után felkeresték a művészeti szakközépiskola vezetését és bejelentkeztek a díj adományozására. A tanári kar képviselői ámulva hallgatták a díj lehetőségeit, majd megkérdezték: az anyagi támogatással járó díjat mire lehet fordítani? A válasz meglepetést keltett, hiszen a díj felhasználása nem kötött, bármire fordítható, amire a tehetséges fiatalnak szüksége lehet a tanuláshoz, fejlődéséhez vagy céljai eléréshez. Uhrik Dóra balettművész törte meg a csendet és megkérdezte végül: akár felvételis balettcipőt is lehetne vásárolni a díjra javasolt tanuló részére? Mert volna egy nagyon tehetséges növendékünk, akinek szüksége lenne egy új balettcipőre, de ezt a családja nem tudja megvenni a felvételihez…

Számos más program mellett érdemes megemlíteni a karácsonyi játszóházat a Várostörténeti Múzeumban, amely szintén a Pécsi Jótékony Nőegylet programja volt hosszú éveken keresztül: sok gyerek életében akkor járt először a belvárosban és múzeumban egyaránt. A hölgyek pedig felváltva, a napi munkájuk után készülődtek a karácsonyt váró uzsonnára, sütötték a kalácsot, bejglit, aprósüteményeket a kakaó mellé, hiszen ezzel várták a kicsiket a múzeumba.

A kilencvenes évek végétől nagyon sok szívszorító, megható történet gyűlt össze, mindegyik mögött emberi sorsok állnak – és az önzetlen szándékú, jólelkű hölgyek. Pedig ez gyakran nem volt könnyű, mint Kittkáné Bódi Katalin meséli, olykor unatkozó úrinőknek gondolták őket, sokan kétkedve fogadták az őszinte önzetlenséget, noha minden tagjuk munka után, a családtól, párjától feláldozva az időt igyekezett-igyekszik a rászorulókon segíteni. Kittkáné Bódi Katalin pár éve már nem vezeti a Pécsi Jótékony Nőegyletet, „csak” tagként és alapító elnökként dolgozik. Mint mondja, kicsit el is fáradt, de legfőképpen a fiatalabb generációnak szerette volna átadni a szolgálatot, és bizony két gyermeke (Dalma és Bálint) után most már az élet ajándékaként a nagymamai szerep szépségeiből is szeretné kivenni a részét. De azért teljesen nem vonul vissza. Nem is tudna. Hiszen a Nőegylet jelmondatát, egykori támogatójuk, Zsolnay Sikorski Júlia szavait ars poeticájának tekinti: „A jó szív – isteni adomány, a jó tett – emberi kötelesség.”

„Mindig próbálok töretlenül optimista lenni”

Nemzeti ünnepünk alkalmából a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét vehette át dr. Betlehem József, a PTE általános, stratégiai és kapcsolati rektorhelyettese. Pécsi Példaképek-sorozatunkban a PTE Egészségtudományi Karának korábbi dékánjával, egykori mentőssel, az egyetem pandémia elleni harcának egyik „arcával” beszélgettünk, akiről kiderült, élete több fordulóján is a járatlan utak kitaposása jellemezte.

-Zalaegerszegen született, ott is végzett diplomás ápolóként. Adódik a kérdés: miért nem lett orvos? Hiszen a legtöbb gimnazistában általában az merül fel a pályaválasztást illetően: ha egészségügy, akkor orvos.

-Ez így van, nálam is így indult a történet, de az életnek egy érdekes epizódja volt, hogy akkoriban indult el hazánkban az egészségügyi főiskolai képzéseknek egyfajta expanziója. Mivel az én elkötelezettségem az egészségügy iránt ab ovo megvolt, azt mondtam, kipróbálom azt, így nem veszítek évet, és jó felkészülés is lehet a későbbiekben az orvosira. A diplomás ápoló képzés akkor még újdonság volt Magyarországon. Ez olyan jól sikerült számomra, hogy a közeg vitt magával. Két év múlva beléptem a gyakorló egészségügybe, a mentőknél kezdtem dolgozni, mentőápoló szakképesítést szereztem, és azután annyi kihívást, annyi járatlan utat találtam ebben a szakmában, hogy itt megtaláltam az igazi hivatásomat.

-A járatlan utak továbbra is megmaradtak, hiszen szerzett egy pedagógiai diplomát, illetve később egy doktori fokozatot az egészségtudomány területéről. Ha jól tudom, ez utóbbi akkoriban szintén nem volt szokványos.

-Pár év múlva, a diplomás ápolói tanulmányaim befejeztét követően visszahívtak az egyetemre az oktatásba, majd az adminisztrációba is. Eljutottam egy olyan pontig, amikor a doktori fokozat kérdése is kinyílt. E téren is szerettem volna az egészségtudomány oldalán maradni, ám Magyarországon akkor még nem volt lehetőség arra, hogy tisztán e területen PhD-fokozatot is lehessen teljesíteni. Az akkori vezetőm az egyetemen, dr. Tahin Tamás mondta, hogy nézzük meg, hogyan működik ez külföldön. Ezután tettem egy „vargabetűt” az Egyesült Királyságban, ott kezdtem a PhD tanulmányaimat, és mire a finisébe értem, itthon is elindult Bódis József professzor úrnak köszönhetően az első egészségtudományi doktori iskola, ahová vissza is térhettem, így az elsők között lehettem, akik a magyar egészségtudományi doktori képzésben abszolválhatták a PhD-fokozatot. Úgy tűnik, én tényleg nem a járt utakat jártam soha, hanem olyan kihívásokat választottam, amelyek valószínűleg nagyobb erőfeszítést jelentettek már csak újdonságuk miatt is.

-Volt még egy járatlan út, hiszen az sem volt szokványos, hogy miniszteri biztosként dolgozik valaki a szakdolgozói ellátási modell fejlesztéséért.

-Igen, közben ilyen szakmapolitikai feladatok is megtaláltak, és azt kell mondjam, nagyon sokat tanultam magam is ezen a téren. Jó volt látni, hogy egy társadalmilag kevésbé megbecsült szakma hogyan fejlődött, hogyan fejleszthető. De nem is lehet másról szó, hiszen ma már az egészségügy technológiai fejlődése miatt nem várható el egy betanított szakmunkás végzettségű dolgozótól, hogy el tudja látni a feladatát, gondoljunk akár csak a radiográfiára, de akár a mentőtisztekre vagy a szülésznőkre is. Az előadásaimon szoktam mutatni egy képet, amely körülbelül száz évvel ezelőtti egészségügyi ellátási helyzetet jellemez egy londoni kórházban: egy beteg fölött egy orvos áll, és utasításokat ad egy nővérnek. Akkor ez valóban így működött, most azonban már ott sincs így. Hiszen már nem a beteg felett, hanem mellette, vele együtt kell dönteni, számos betegjog érvényesül, ráadásul a gyógyítás csapatmunka lett, minden szakterületen magasan képzett kollégákkal, szakterületenként diagnosztikával, döntéselőkészítéssel. Egy mai képen a beteg mellett már akár nyolcan állnak, és csapatban tevékenykednek! Azt a szemléletet kell meghonosítani, hogy mindannyian ugyanazért a célért dolgoznak, jelesül a betegért, és a betegellátás színvonalának a növeléséért. Az orvostudomány fejlődésével az orvosoktól sem várható el, hogy széles területen legyenek omnipotens módon mindenhez értők. Bevallom, nagyon jó érzés volt, amikor például egy orvossal beszéltem, aki azt mondta, örül, hogy azon dolgozunk, miként lehet egyes feladatokat átadni a diplomás ápolóknak, képalkotóknak, szülésznőknek és más felsőfokú végzettségű kollégáknak, hiszen így neki több ideje marad a saját, valódi szakterületével foglalkozni. Amúgy meg tényleg felbukkannak furcsa helyzetek, hiszen vannak olyan injekciók, amiket egy beteg beadhat saját magának, de kérdésként merül fel, hogy megteheti-e ezt egy szakápoló, aki diplomás, és öt éven át tanulta, gyakorolta. Mint ahogy az sem kérdés, hogy valaki megmérje családtagja vércukrát egy tűszúrással vagy bevásárlóközpontban beszerezhető fájdalomcsillapítót adjon orvosi rendelvény nélkül.

-Szóba került a mentőtisztképzés, amely szívügye, hiszen Ön volt a létrehozója Pécsett. Ha jól tudom, a mentőszolgálati munkához erős személyes kötődése is van. -Közel tíz évig dolgoztam az Országos Mentőszolgálatnál főleg eset- és rohamkocsin időszakosan részállásban. Meghatározó élmény volt szakmailag is, és azt is tudni kell, hogy ehhez a munkához tényleg kell elhivatottság. A mai napig töltekezem abból az időből. Pécsről is jártam még vissza Zalába, Nagykanizsára mentőzni, ahol a pályafutásomat kezdtem. Tanulmányi osztályvezetőként péntekenként szabadságot vettem ki emiatt, hétvégén ott dolgoztam. De az ember azt is megérzi, mikor lehet ebbe belefáradni, mikor éri el a határait. Akkor azt mondtam, bármennyire is nehéz leszállni az autóról, de le kell, hiszen nem megengedhető a betegekkel szemben, hogy ezeket a határokat ne tiszteljük, ne vegyük komolyan.

-Persze azért ezután sem következtek nyugodtabb évek, hiszen volt dékán, miniszteri biztos, jelenleg rektorhelyettes, emellett az egyetemen tanít, kutat, publikál, és természetesen a család sem szorulhat háttérbe. Ez hogyan egyeztethető össze?

-Nagyon komoly zsonglőrködéssel. Szerintem az nem igaz, hogy valaki mindent ugyanolyan erőfeszítéssel tud végezni, de ha igen, akkor sem ugyanolyan hatékonysággal. Ezt az embernek magának is be kell vallania. De egy bizonyos szintig ezek jól egymás mellé helyezhetőek, ám ennek van két komoly záloga: az egyik a biztos családi háttér, a másik a kollegiális támogatás. Szerencsémre ez mindkét oldalról megvolt és megvan.

-Különösen nagy kihívás lehetett az egyetemen kezelni a koronavírus-járványt: az intézményben több ezer dolgozó, több tízezer hallgató, köztük sok külföldi, és a Dunántúl legnagyobb egészségügyi centruma – ennek mind biztonságban működnie kellett. Ön a védekezés egyik vezetője, gyakran szó szerint az „arca” volt.

-Itt is a csapatra fókuszálnék: ez egy olyan próba volt, amire nem lehetett felkészülni, de a kezdetektől sikerült megtalálni azt a szakmai közeget, akikkel azóta is együtt dolgozunk. 2020 január elejétől koronavírussal keltünk és feküdtünk, nap mint nap, vasárnap, ünnepeken, karácsonykor. Volt olyan időszak, amikor fizikailag mondjuk otthon voltam, de csak az étkezésekkor találkoztam a családdal, folyamatos volt a munka, az egyeztetés, a kapcsolattartás más egyetemekkel és szervezetekkel is. Bevallom, ez egy kicsit a szívem csücskéhez kapcsolt vissza, a mentőtisztképzéshez, időközben ugyanis külföldön elvégeztem egy katasztrófakezelési képzést is, amelyről akkor még nem tudtam, milyen hasznos lesz majd. Összességében úgy látom, ez egy hatalmas küzdelem volt az egészségügyben dolgozók oldaláról, de minden egyetemi polgár részéről is, és megtapasztalhattunk egy nagy fokú fegyelmet és kooperációs készséget.

-Valahol a pandémiás helyzet is egy járatlan út volt, amin végig kellett menni – az Ön életében sorjáznak ezek. Van még ilyen jellegű járatlan út, terv, amely most Ön előtt áll?

-Ezeknek csak egy része volt tudatos terv, a többi az élet adta helyzet, a lehetőséggel való élés. Most a legnagyobb cél, ami előttünk áll: az egyetem megváltozott működési struktúrája adta hallatlan újabb lehetőségek közepette egy Science Park, egy tudományos és innovációs park kialakítását kezdtük el, ami a koronavírus-járvány közepette sem állhatott le. Úgy gondolom, hogy a dél-dunántúli térségnek továbbra is az egyetem tud motorja lenni a gazdaságélénkítés terén is, ez egyfajta misszió is az oktatás, a kutatás, a gyógyítás mellett. Mindig próbálok töretlenül optimista lenni, még akkor is, ha a külső körülmények nem mindig ezt diktálnák, de én azt hiszem, hogy hit nélkül nem lehet, és nem is érdemes belevágni ilyen típusú dolgokba.