Kategóriák
Hírek Pécsi Polgári Példaképek Programok

Beszélgetés Kertész Attila karnaggyal

„A szeretet az, amivel a diákot meg lehet győzni”

Szerencsés voltam – gyakran hangzott el ez a mondat beszélgetésünk során Kertész Attila karnagy, tanár szájából, de azért hamarosan kiderült, ehhez az életpályához, ezekhez a sikerekhez jóval több kellett, mint szerencse. Sok-sok munka, a diákok szeretete, elhivatottság, a zene iránti alázat – ezek jellemzik a 80 esztendős Kertész Attilát, a Pécsi Példaképek-sorozatunk következő interjúalanyát.

-Az Ön neve a pécsiek számára összeforrt a zenével. Jól tudom, hogy erős volt a családi indíttatás e téren?

-Valóban, ténylegesen erős volt a családi indíttatás, hiszen édesapám is zenetanár és karnagy volt Gyulán, van egy zongoraművész testvérem, aki még 97 évesen is nagyon aktív. Óriási a korkülönbség köztünk, és amikor ő a Zeneakadémiáról hazajött, egész nyáron zongorázott, a Bartók-műveket, amiket ő játszott, én már gyerekkoromban megismertem és megszerettem. Édesanyám is hegedült. Sőt, büszkén mondtuk mindig, hogy nagyapámnak, aki parasztember volt Nagyszalontán, volt egy kis harmóniuma, és amikor bejött a földről, munka után azon játszott. De nemcsak a családi vonalat kell említenem: egy csodálatos tanárom volt, Sipos Éva, akinek nagyon sokat köszönhetek, aki elindított a zenei pályán. Gyulán egyébként az Erkel Ferenc Gimnáziumban érettségiztem, ahol kiváló, szigorú tanáraim voltak. Úgy tűnik, ez is végigkísér, hiszen az Erkel Társaságnak is tagja vagyok.

-Gyula után azonban még nem Pécs következett, hanem Debrecen, számomra meghökkentő módon: az életrajza szerint az ottani orvostudományi egyetemre járt.

-A családban akkor már volt egy matematikaprofesszor, mérnök, zongoraművész is, összedugták a fejüket szüleim, és azt mondták, hogy kitűnő tanuló vagy, és nincs orvos a családban… Így kerültem Debrecenbe, az orvosi karra, büszke is voltam rá, mert öt és félszeres túljelentkezés volt. Ám mégsem végeztem el, és ennek bizony már a zene volt az oka. Mivel a zongorista bátyám ifjú korában oda járt a debreceni konzervatóriumba, én is megpróbáltam, és az orvosi tanulmányok mellett be is iratkoztam zongora-szolfézs szakra. De sajnos közben a kezemmel nagyon sok egészségügyi problémám volt, máson kellett gondolkodnom. Forgattam a felsőoktatási felvételi tájékoztatót. Feltűnt Pécs, ahol még életemben nem jártam, de olyan szép városnak tűnt, hát elmentem felvételizni. A történelmet szerettem, így jelentkeztem történelem-ének szakra, szerencsére fel is vettek. Itt Pécsett kiváló tanáraim voltak, például Tillai Aurél, Dobák Pál. Miután végeztem, egy kis szerencsének is köszönhető, hogy hely volt a Széchenyi Gimnáziumban, így kerültem úgymond fiatal titánként, ifjú tanárként ebbe az iskolába.

-Ez egy különleges hely volt.

-Valóban, de ez ismét szerencsés volt az életemben, hiszen például ott ismerkedhettem meg azzal a nehézséggel, hogy a serdülő fiúkhoz hogyan is kell viszonyulni, ugyanis az iskola tanulóinak mintegy 70 százaléka fiú volt. Nagyon belevágtam a munkába, az iskolavezetés is támogatott. A harmadik évemben már százhúszan énekeltek a gimnáziumban három kórusban. Amit külön is jelentős dolognak éreztem, hogy volt egy közel ötven tagú fiúkórusunk, akikkel szerepeltünk a Helikonon is. Így már nagyon szép eredményeket lehetett elérni. Bennem már akkor működött az az ösztönösség, hogy a középiskolás diákokból is ki lehet hozni olyan szintű énektechnikát, amivel akár a felnőttkórusok versenyén is „ütőképesen” jelen tudunk lenni. Ez az elv végigkísért az egész pályámon. Közben egyébként elvégeztem a történelem szakot egyetemi szinten, a pedagógia szakot szintén, négy évig jártam Budapestre, ahol a karvezetés szakot is abszolváltam, illetve a szociológiát is.

-Tehát tanárként is tanult. De milyennek látták a diákjai? Korábban azt mondta, Gyulán kiváló, szigorú tanárai voltak. Ön is szigorú volt?

-Igen, azt kell mondjam, igen. De nagyon szerettem és szeretem a diákokat, azt hiszem, ezt mindig is érezték rajtam, és így a szigort is el tudták fogadni. Talán nem az adott pillanatban, de később biztosan. A Széchenyiben például nagyon sok fiú volt, köztük autószerelő-diákok is, akik talán úgy vélték, hogy távol áll tőlük a zene. Ebben az esetben is nagyon nagy szeretetre volt szükség. Volt, hogy felvettem a kórusba olyan fiúkat is, akiknek ugyan még nem volt kialakult hangjuk, de kiváló hallásuk volt – ők érezték a tiszteletet és bizalmat, hiszen mondtam nekik sokszor: „belőled még nagyszerű énekes lesz”. De egyébként az iskolában éltem szinte az egész életemet, ez máshogy nem is megy. Szünetben, a reggeli kapunyitáskor, szót váltani a diákokkal, ez nagyon fontos volt. Ha valaki előző napon nem volt kóruspróbán, már el is csíptem… Azóta számos generációváltás történt persze, de nagy öröm számomra, hogy a maiakkal is szót tudok érteni. Az egyetemi hallgatóknak is azt szoktam mondani pedagógia órákon: ha van egy probléma, és már nincs módszertani lehetőség, akkor ott a szeretet – ez az, amivel egy diákot meg lehet győzni valamiről.

-1973-ban került a Janus Gimnáziumba.

-Valószínűleg feltűnt többeknek, hogy egy normál gimnáziumi tanrendű iskolával milyen sikereket lehet elérni, ezért csábítottak át a Janusba, ahol zenetagozat működött. Az elődöm a híres Ivasivka Mátyás tanár úr volt, nagyon össze kellett hát kapnom magam, ez is komoly doppingszer volt. Olykor nehéz döntéseket kellett hoznom, hiszen ekkor még sokan voltak zenetagozatosok, ki kellett választanom egy kamarakórust és egy nagy létszámú leánykart, vigyázva arra, hogy mindkét együttes ütőképes legyen. De jó úton jártunk, hiszen 1976-ban, majd 1978-ban is Magyar Rádió Nagydíjat nyertünk.  Nagyon nagy szerencsém volt, hogy ilyen fiatalként – a zsűri titkosan döntött, nem is tudták, ki a karnagy, ki énekel – ezekkel a hatalmas szakmai díjakkal mondhatni berobbantam a zenei köztudatba. Ekkor el is kezdődtek a külföldi meghívások. Ám mindössze két év telt el, és jött a politikai döntés, hogy gimnáziumot kell létrehozni a bányászkerületben, ez lett a Dobó István utcai gimnázium, ahová a jól működő zenetagozatot egyszerűen áthelyezték. De más iskolákból is sok-sok diákot tettek át, akiktől – nincs rá jobb szó – az előző gimnáziumukban meg akartak szabadulni. Mi, ottani tanárok viszont szeretettel fogadtuk őket, amiért ők hálásak voltak. Jó tíz évig kellett várni az iskolában, amíg összejött annyi fiú, hogy vegyeskart is lehetett alapítani a kitűnő leánykar mellett. A Kodály-versenyen énekeltünk a Vigadóban, amikor Nagy Ernő tanár úr megszólított: „Attila, vállald el a Mecsek kórus vezetését, mert én már nem akarom tovább vinni az együttest”. A váratlan baráti felkérést 2001-ben fogadtam el. Tizenöt évig vezettem az énekkart, ahol egyre több volt tanítványom énekelt, bejártuk Európát, sok szép emlék maradt bennünk. Azután én is hasonlóképpen adtam tovább Balatoni Sándor orgonaművész barátomnak a vezetést.

-S közben jött a felsőoktatás is.

– Addigi munkám elismeréseként a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Pécsi Tagozatának vezetése hívott előbb gyakorlatvezető tanárnak, majd státuszt is kaptam. Akkor még a Zeneakadémiához tartoztunk, 2000-ben pedig a Janus Pannonius Tudományegyetemhez kerültünk, közben oktattam a Bölcsészettudományi Karon is a Neveléstudományi Intézetben, majd visszahívtak a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karára, ahol még mindig vannak óráim. 54 éve nem tudok szabadulni a tanítástól… De az nagyon jó, hogy az egyetem mellett végig tudtam a középiskolában is tanítani, hiszen a pedagógia tárgyat is csak így lehet hitelesen oktatni.

-Ön volt a Kodály Társaság elnöke is.

-A pályámat végig kísérte Kodály művészetének, szellemiségének, emberségének szeretete, nagyon sok művét énekeltük nagy sikerrel külföldön is. 1982-ben, Kodály születésének 100. évfordulóján kerestük meg a Dobó utcai gimnázium nevében az özvegyét, hogy járuljon hozzá a névfelvételhez – azóta Kodály Zoltán Gimnázium az iskola neve. Az intézménynek szoros kapcsolata alakult ki Kodály Zoltánné Péczely Saroltával, több rendezvényünkön, koncertünkön megtisztelt minket. Négy évvel ezelőtt pedig megválasztottak az ezer fős Kodály Társaság elnökének. A vezetésről ebben az évben, egészségügyi okok miatt le kellett mondanom, de rendkívül megtisztelő volt, hogy a Társaság elnöke lehettem.

-Tanítás, kórusok, nevelés, külföldi turnék, CD- és lemezfelvételek – gondolom, minden perce be volt osztva. Hogyan fogadta ezt a család, mennyi idő jutott magánéletre?

-Kevés, bizony kevés. Hihetetlen sokat köszönhetek a feleségemnek. Ő is nagyon jó karnagynak indult, a Jókaiban tanított, de inkább más hivatást választott, igazából az én karrierem érdekében. A tanári és művészi munka, amit csináltam, tényleg csak egy olyan feleség mellett valósulhatott meg, aki ezt végletekig tolerálta, és intenzíven foglalkozott gyermekeink nevelésével. Bence fiam építészmérnökit végzett, de emellett klarinétozott, zongorázott, ma is játszik egy jazz-trióban. Réka lányom közgazdász, ő is szereti a zenét, énekelt kórusokban is. Öt unokám van, jó a zenei érzékük, köztük négy lány – úgy tűnik, a leánykaroktól nem tudok szabadulni.

-Számos kitüntetés kapott, legutóbb, szeptember elsején Pécs városától a Victor Vasarely-díjat.

-1965 óta élek Pécsett, nagyon hálás vagyok a városnak, mindig észrevettek, megbecsülték a munkámat, számos kitüntetést kaptam, amelyek nemcsak ráteszik az ember vállára a felelősséget, de további munkára is doppingolják. Ez a város mindig is elismerte, hogy kórusaim művészetével öregbítem Pécs hírnevét Európa és a világ számos országában. Természetesen a mostani elismerés is nagyon jól esett, de az igazi jutalmat mégis a tanítványoktól kaptam: a mostani díjátadón is számos egykori diákom szerepelt a műsorban, hihetetlenül jó volt őket látni és hallani. Másnap pedig a Kodály Gimnáziumban olyan történt, hogy azt talán nem is érdemlem meg. Nagy meglepetésként a tanítványaim csak nekem tartottak koncertet, sokan online csatlakoztak be Európa nagyvárosaiból. Azután szóltak, hogy „tanár úr, jöjjön már, szeretnénk valamit mutatni”. Nem is értettem. S akkor mutatták meg, hogy a gimnázium zenetermét rólam nevezték el, immár Kertész Attila-teremnek hívják. Ezek az igazán nagy kitüntetések és ajándékok, azok, amelyeket az ember a diákjaitól kap.

Kategóriák
Hírek Pécsi Polgári Példaképek Programok

Beszélgetés Kittkáné Bódi Katalinnal, a Pécsi Jótékony Nőegylet alapító elnökével

„A jó tett emberi kötelesség”

Hogyan alakult újjá Pécs egyik közismert jótékonysági egyesülete egy bál, egy patinás épület látványa és egy megható-megdöbbentő élmény miatt? Mekkora munkát jelent, és mekkora örömet okoz rászoruló gyermekeken, családokon segíteni? Erről is beszélgettünk Pécsi Példaképek-sorozatunk mostani interjúalanyával, Kittkáné Bódi Katalinnal, a Pécsi Jótékony Nőegylet alapítójával, korábbi elnökével.

Elegáns, ízlésesen berendezett pécsi lakásban ülünk le – valahogy tényleg így képzeltük a Pécsi Jótékony Nőegylet (újra)alapítójának otthonát. De hogyan és miképp jutott az eredetileg fényképész, majd az orvoskar oktatásfejlesztési egységeiben dolgozó Kittkáné Bódi Katalin arra az elhatározásra, hogy erre az egyesületre és annak munkájára szükség van? A válaszhoz vissza kell utaznunk az időben, hiszen a Pécsi Jótékony Nőegylet 1871-ben alakult, és csak a kommunista rendszer térhódításával, 1949-ben volt kénytelen törvényi határozatra beszüntetni a városban méltán népszerű és nagyon hasznos jószolgálati tevékenységét. Talán kevesebben tudják, de az egyesület akkori székháza egy csodálatos belvárosi palota, a Mária utcai – később a Bóbita Bábszínháznak is otthont adó – épület volt. A bádogkupolás épület teljes közadakozásból épülhetett fel, a város a kétutcafrontú járda megépítését vállalta. Ahogy Kittkáné Bódi Katalin megemlíti, őt is lenyűgözte ez az épület és a körülötte lengő mítosz, főleg, mert diákszínjátszóként maga is gyakorta járt benne. Persze legyen bármilyen csodás is a Mária utcai egykori egylet-székház, ez kevés lett volna ahhoz, hogy 1997-ben megszülethessen a Pécsi Jótékony Nőegylet újra alapításának gondolata. Ehhez valami több kellett. Jóval több.

-A kilencvenes években a gazdasági változások okán már látszott a társadalmi leszakadás, még akkor is, ha sokan nem akartak erről beszélni – vázolta Kittkáné Bódi Katalin. – A társasági élet régi korok emlékét idézte fel. Férjemmel rendszeresen részt vettünk a Tettrekész Pécsi Polgárok bálján, mely a társasági esemény népszerűségén túl számos jótékony célt is támogatott. Így lett gazdagabb az Aradi vértanúk útja az aradi hősök szobraival, így kaphatott támogatást a gyermekklinika onkológiai osztálya, s számos más, hasznos cél is támogatást nyert az adakozó bálozó közönségtől. Egy alkalommal az én javaslatomat is elfogadta a szervező grémium: támogassuk a társadalmi segítségre szoruló családokat.

Ennek kapcsán Kittkáné Bódi Katalin felidéz számára nagyon fontos, meghatározó emléket, mely egy téli napon, farsang idején történt meg. Egy családi látogatás alkalmával meglepetten tapasztalta, hogy a vendéglátónál a garázs mennyezetig tornyozva van postázásra váró, nagyméretű papírdobozokkal.  A dobozokon pontosan jelezve volt a tartalom is. Ruha és ágynemű, lábbelik, takarók és egyéb háztartási tárgyak… A címzett egy alföldi település idősotthona volt, a feladó helyén pedig csak egy monogram volt látható: N. D. Mint kiderült, a néhai Mádl Ferencné, leánykori nevén Némethy Dalma volt a feladó. A családi kapcsolat miatt tudva és ismerve különleges személyiségét, ismert volt az is, hogy civil, hétköznapi emberként számára különösen fontos és természetes dolog volt az önzetlen jószolgálat, a segítségnyújtás. Csendben, névtelenül támogatta a rászorulókat, főleg a szemérmes szegényeket. Volt, akit élelemmel, volt, akit ruhával, volt, akit más módon, polgári lehetőségeihez mérten. Nyitott szemmel járt, sokszor saját tapasztalásból jutott el a nehéz sorsú emberekhez. Hiteles, végtelenül szerény személyisége, felelősségvállalása, példamutatása másokat is – környezetében, munkahelyén a kollégáit is – önzetlen cselekedetre buzdított. Így telhettek meg a garázsban lévő, postázásra váró dobozok.

-Számomra döbbenetes, életem további részében is meghatározó élmény volt a látvány és a kérdésemre kapott válasz a dobozok történetéről. Arra gondoltam, hogy miközben mi bálba készülődünk, mások nagyon nehéz körülmények között élnek – fogalmazta meg Kittkáné Bódi Katalin. Elmondta azt is, hogy a báli készülődés közben, a meghatározó családi élmény hatására egyre inkább erősödött a jószolgálati tevékenység iránti vágya, így a következő eseményen azután fel is vetette, tenniük kell ez ügyben valamit, méghozzá nem egyszeri jótékonysági alkalommal, hanem hosszú távon, rendszeresen.

-Ma is meghatódok, ha arra gondolok, hogy a báli újságban tett felhívásomra egymás után jöttek oda hozzám a hölgyek, ki a vállamra tette a kezét, ki csak rám nézett és tekintetével jelezte: én is segítek – mondta könnyek között Katalin. – Mádl Dalma jószolgálati szemlélete, önzetlen cselekedete, az életről alkotott véleménye követendő példa lett számomra.

Az ő ráhatásával, jószolgálati példája nyomán alakulhatott meg újra egy baráti társaság hölgytagjaival a Pécsi Jótékony Nőegylet 1997-ben, Kittkáné Bódi Katalin elnökletével. A tettrekész hölgyek sorra csatlakoztak a jó ügyhöz, még úgy is, hogy a jótékonyság bizony olykor a család, a szabadidő rovására ment. „Én azt szoktam mondani: ha a férjed és a családod ebben az önzetlen szolgálatban nem támogat, ne gyere – fontos, hogy a teljes család veled együtt, közösen egyetértsen, érezzen, támogassa a másokért való elkötelezettségedet, csak úgy tudunk mi is erős meggyőződéssel, sikeresen segíteni másokon” – fogalmazta meg az elkötelezettség hitvallását Katalin.

A Pécsi Jótékony Nőegylet alapvetően azokat a családokat, gyermekeket kívánja támogatni, akik az állami, önkormányzati szociális hálóból kimaradnak, mert éppen csak felette vannak a jövedelmi kategóriáknak. Ez a jövedelmi különbség nem azt jelenti, hogy életkörülményeik nem indokolnák a bármilyen módon való támogatást… Éppen ezért szükséges őket segíteni, hiszen a nőegyleti segítséggel talán még lehet remény a felemelkedésre is.

A Nőegylet első nagyobb, és máig működő, Pécs-szerte ismert akciója a „…nekem nincs ebédem…” támogatási program. Ennek keretében peremkerületi, de akár belvárosi iskolák tanulói számára a Nőegyleti fizeti be az ebédet, így biztosítva napi meleg ételt a kicsiknek. Mint Kittkáné Bódi Katalin elmondta, a név igazából egy képet takar: sorban álló gyerekek a menzán, azután az egyik megszólal: …nekem nincs ebédem… Éppen ezt az állapotot szeretnék enyhíteni. Persze ez így egyszerűen hangzik, de nagyon-nagyon sok munka van mögötte. Ki kellett dolgozni a folyamatosan működtethető, ellenőrizhető rendszert, és meg kellett nyerni egy olyan stabil támogatói kört, akik a célokkal egyetértettek. A segíteni szerető hölgyeknek olykor a hivatalokkal, a bürokráciával is meg kellett küzdeniük.

-Már nagyon sok, félévente száznál több „nőegyleti gyerekünk” kaphat ingyenes iskolai étkezést a mi forrásainkból – fogalmazza meg Kittkáné Bódi Katalin, hozzátéve, rengeteg egyéb támogatási ötlet is rendre előkerül, olykor egy-egy kilátástalan élethelyzetet látva. Ilyenkor a hölgyek összejönnek, és – céljaikkal egyetértő támogatóiknak köszönhetően – mindig megtalálják a hatásos segítség módját.

Ilyen a Vándor Díj is, amely kifejezetten a tehetséges, de hátrányos helyzetű pécsi középiskolások támogatására született. Ahogy Katalin hangsúlyozta, fontosnak tartják, hogy a nehéz körülmények között élő tehetséges tanulók is esélyt kaphassanak a fejlődésükhöz vagy életcéljaik megvalósításához. Mint elmesélte, a tehetségpártoló díj megalapítása után felkeresték a művészeti szakközépiskola vezetését és bejelentkeztek a díj adományozására. A tanári kar képviselői ámulva hallgatták a díj lehetőségeit, majd megkérdezték: az anyagi támogatással járó díjat mire lehet fordítani? A válasz meglepetést keltett, hiszen a díj felhasználása nem kötött, bármire fordítható, amire a tehetséges fiatalnak szüksége lehet a tanuláshoz, fejlődéséhez vagy céljai eléréshez. Uhrik Dóra balettművész törte meg a csendet és megkérdezte végül: akár felvételis balettcipőt is lehetne vásárolni a díjra javasolt tanuló részére? Mert volna egy nagyon tehetséges növendékünk, akinek szüksége lenne egy új balettcipőre, de ezt a családja nem tudja megvenni a felvételihez…

Számos más program mellett érdemes megemlíteni a karácsonyi játszóházat a Várostörténeti Múzeumban, amely szintén a Pécsi Jótékony Nőegylet programja volt hosszú éveken keresztül: sok gyerek életében akkor járt először a belvárosban és múzeumban egyaránt. A hölgyek pedig felváltva, a napi munkájuk után készülődtek a karácsonyt váró uzsonnára, sütötték a kalácsot, bejglit, aprósüteményeket a kakaó mellé, hiszen ezzel várták a kicsiket a múzeumba.

A kilencvenes évek végétől nagyon sok szívszorító, megható történet gyűlt össze, mindegyik mögött emberi sorsok állnak – és az önzetlen szándékú, jólelkű hölgyek. Pedig ez gyakran nem volt könnyű, mint Kittkáné Bódi Katalin meséli, olykor unatkozó úrinőknek gondolták őket, sokan kétkedve fogadták az őszinte önzetlenséget, noha minden tagjuk munka után, a családtól, párjától feláldozva az időt igyekezett-igyekszik a rászorulókon segíteni. Kittkáné Bódi Katalin pár éve már nem vezeti a Pécsi Jótékony Nőegyletet, „csak” tagként és alapító elnökként dolgozik. Mint mondja, kicsit el is fáradt, de legfőképpen a fiatalabb generációnak szerette volna átadni a szolgálatot, és bizony két gyermeke (Dalma és Bálint) után most már az élet ajándékaként a nagymamai szerep szépségeiből is szeretné kivenni a részét. De azért teljesen nem vonul vissza. Nem is tudna. Hiszen a Nőegylet jelmondatát, egykori támogatójuk, Zsolnay Sikorski Júlia szavait ars poeticájának tekinti: „A jó szív – isteni adomány, a jó tett – emberi kötelesség.”

Kategóriák
Hírek Pécsi Polgári Példaképek Programok

Beszélgetés Betlehem Józseffel, a PTE rektorhelyettesével

„Mindig próbálok töretlenül optimista lenni”

Nemzeti ünnepünk alkalmából a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét vehette át dr. Betlehem József, a PTE általános, stratégiai és kapcsolati rektorhelyettese. Pécsi Példaképek-sorozatunkban a PTE Egészségtudományi Karának korábbi dékánjával, egykori mentőssel, az egyetem pandémia elleni harcának egyik „arcával” beszélgettünk, akiről kiderült, élete több fordulóján is a járatlan utak kitaposása jellemezte.

-Zalaegerszegen született, ott is végzett diplomás ápolóként. Adódik a kérdés: miért nem lett orvos? Hiszen a legtöbb gimnazistában általában az merül fel a pályaválasztást illetően: ha egészségügy, akkor orvos.

-Ez így van, nálam is így indult a történet, de az életnek egy érdekes epizódja volt, hogy akkoriban indult el hazánkban az egészségügyi főiskolai képzéseknek egyfajta expanziója. Mivel az én elkötelezettségem az egészségügy iránt ab ovo megvolt, azt mondtam, kipróbálom azt, így nem veszítek évet, és jó felkészülés is lehet a későbbiekben az orvosira. A diplomás ápoló képzés akkor még újdonság volt Magyarországon. Ez olyan jól sikerült számomra, hogy a közeg vitt magával. Két év múlva beléptem a gyakorló egészségügybe, a mentőknél kezdtem dolgozni, mentőápoló szakképesítést szereztem, és azután annyi kihívást, annyi járatlan utat találtam ebben a szakmában, hogy itt megtaláltam az igazi hivatásomat.

-A járatlan utak továbbra is megmaradtak, hiszen szerzett egy pedagógiai diplomát, illetve később egy doktori fokozatot az egészségtudomány területéről. Ha jól tudom, ez utóbbi akkoriban szintén nem volt szokványos.

-Pár év múlva, a diplomás ápolói tanulmányaim befejeztét követően visszahívtak az egyetemre az oktatásba, majd az adminisztrációba is. Eljutottam egy olyan pontig, amikor a doktori fokozat kérdése is kinyílt. E téren is szerettem volna az egészségtudomány oldalán maradni, ám Magyarországon akkor még nem volt lehetőség arra, hogy tisztán e területen PhD-fokozatot is lehessen teljesíteni. Az akkori vezetőm az egyetemen, dr. Tahin Tamás mondta, hogy nézzük meg, hogyan működik ez külföldön. Ezután tettem egy „vargabetűt” az Egyesült Királyságban, ott kezdtem a PhD tanulmányaimat, és mire a finisébe értem, itthon is elindult Bódis József professzor úrnak köszönhetően az első egészségtudományi doktori iskola, ahová vissza is térhettem, így az elsők között lehettem, akik a magyar egészségtudományi doktori képzésben abszolválhatták a PhD-fokozatot. Úgy tűnik, én tényleg nem a járt utakat jártam soha, hanem olyan kihívásokat választottam, amelyek valószínűleg nagyobb erőfeszítést jelentettek már csak újdonságuk miatt is.

-Volt még egy járatlan út, hiszen az sem volt szokványos, hogy miniszteri biztosként dolgozik valaki a szakdolgozói ellátási modell fejlesztéséért.

-Igen, közben ilyen szakmapolitikai feladatok is megtaláltak, és azt kell mondjam, nagyon sokat tanultam magam is ezen a téren. Jó volt látni, hogy egy társadalmilag kevésbé megbecsült szakma hogyan fejlődött, hogyan fejleszthető. De nem is lehet másról szó, hiszen ma már az egészségügy technológiai fejlődése miatt nem várható el egy betanított szakmunkás végzettségű dolgozótól, hogy el tudja látni a feladatát, gondoljunk akár csak a radiográfiára, de akár a mentőtisztekre vagy a szülésznőkre is. Az előadásaimon szoktam mutatni egy képet, amely körülbelül száz évvel ezelőtti egészségügyi ellátási helyzetet jellemez egy londoni kórházban: egy beteg fölött egy orvos áll, és utasításokat ad egy nővérnek. Akkor ez valóban így működött, most azonban már ott sincs így. Hiszen már nem a beteg felett, hanem mellette, vele együtt kell dönteni, számos betegjog érvényesül, ráadásul a gyógyítás csapatmunka lett, minden szakterületen magasan képzett kollégákkal, szakterületenként diagnosztikával, döntéselőkészítéssel. Egy mai képen a beteg mellett már akár nyolcan állnak, és csapatban tevékenykednek! Azt a szemléletet kell meghonosítani, hogy mindannyian ugyanazért a célért dolgoznak, jelesül a betegért, és a betegellátás színvonalának a növeléséért. Az orvostudomány fejlődésével az orvosoktól sem várható el, hogy széles területen legyenek omnipotens módon mindenhez értők. Bevallom, nagyon jó érzés volt, amikor például egy orvossal beszéltem, aki azt mondta, örül, hogy azon dolgozunk, miként lehet egyes feladatokat átadni a diplomás ápolóknak, képalkotóknak, szülésznőknek és más felsőfokú végzettségű kollégáknak, hiszen így neki több ideje marad a saját, valódi szakterületével foglalkozni. Amúgy meg tényleg felbukkannak furcsa helyzetek, hiszen vannak olyan injekciók, amiket egy beteg beadhat saját magának, de kérdésként merül fel, hogy megteheti-e ezt egy szakápoló, aki diplomás, és öt éven át tanulta, gyakorolta. Mint ahogy az sem kérdés, hogy valaki megmérje családtagja vércukrát egy tűszúrással vagy bevásárlóközpontban beszerezhető fájdalomcsillapítót adjon orvosi rendelvény nélkül.

-Szóba került a mentőtisztképzés, amely szívügye, hiszen Ön volt a létrehozója Pécsett. Ha jól tudom, a mentőszolgálati munkához erős személyes kötődése is van. -Közel tíz évig dolgoztam az Országos Mentőszolgálatnál főleg eset- és rohamkocsin időszakosan részállásban. Meghatározó élmény volt szakmailag is, és azt is tudni kell, hogy ehhez a munkához tényleg kell elhivatottság. A mai napig töltekezem abból az időből. Pécsről is jártam még vissza Zalába, Nagykanizsára mentőzni, ahol a pályafutásomat kezdtem. Tanulmányi osztályvezetőként péntekenként szabadságot vettem ki emiatt, hétvégén ott dolgoztam. De az ember azt is megérzi, mikor lehet ebbe belefáradni, mikor éri el a határait. Akkor azt mondtam, bármennyire is nehéz leszállni az autóról, de le kell, hiszen nem megengedhető a betegekkel szemben, hogy ezeket a határokat ne tiszteljük, ne vegyük komolyan.

-Persze azért ezután sem következtek nyugodtabb évek, hiszen volt dékán, miniszteri biztos, jelenleg rektorhelyettes, emellett az egyetemen tanít, kutat, publikál, és természetesen a család sem szorulhat háttérbe. Ez hogyan egyeztethető össze?

-Nagyon komoly zsonglőrködéssel. Szerintem az nem igaz, hogy valaki mindent ugyanolyan erőfeszítéssel tud végezni, de ha igen, akkor sem ugyanolyan hatékonysággal. Ezt az embernek magának is be kell vallania. De egy bizonyos szintig ezek jól egymás mellé helyezhetőek, ám ennek van két komoly záloga: az egyik a biztos családi háttér, a másik a kollegiális támogatás. Szerencsémre ez mindkét oldalról megvolt és megvan.

-Különösen nagy kihívás lehetett az egyetemen kezelni a koronavírus-járványt: az intézményben több ezer dolgozó, több tízezer hallgató, köztük sok külföldi, és a Dunántúl legnagyobb egészségügyi centruma – ennek mind biztonságban működnie kellett. Ön a védekezés egyik vezetője, gyakran szó szerint az „arca” volt.

-Itt is a csapatra fókuszálnék: ez egy olyan próba volt, amire nem lehetett felkészülni, de a kezdetektől sikerült megtalálni azt a szakmai közeget, akikkel azóta is együtt dolgozunk. 2020 január elejétől koronavírussal keltünk és feküdtünk, nap mint nap, vasárnap, ünnepeken, karácsonykor. Volt olyan időszak, amikor fizikailag mondjuk otthon voltam, de csak az étkezésekkor találkoztam a családdal, folyamatos volt a munka, az egyeztetés, a kapcsolattartás más egyetemekkel és szervezetekkel is. Bevallom, ez egy kicsit a szívem csücskéhez kapcsolt vissza, a mentőtisztképzéshez, időközben ugyanis külföldön elvégeztem egy katasztrófakezelési képzést is, amelyről akkor még nem tudtam, milyen hasznos lesz majd. Összességében úgy látom, ez egy hatalmas küzdelem volt az egészségügyben dolgozók oldaláról, de minden egyetemi polgár részéről is, és megtapasztalhattunk egy nagy fokú fegyelmet és kooperációs készséget.

-Valahol a pandémiás helyzet is egy járatlan út volt, amin végig kellett menni – az Ön életében sorjáznak ezek. Van még ilyen jellegű járatlan út, terv, amely most Ön előtt áll?

-Ezeknek csak egy része volt tudatos terv, a többi az élet adta helyzet, a lehetőséggel való élés. Most a legnagyobb cél, ami előttünk áll: az egyetem megváltozott működési struktúrája adta hallatlan újabb lehetőségek közepette egy Science Park, egy tudományos és innovációs park kialakítását kezdtük el, ami a koronavírus-járvány közepette sem állhatott le. Úgy gondolom, hogy a dél-dunántúli térségnek továbbra is az egyetem tud motorja lenni a gazdaságélénkítés terén is, ez egyfajta misszió is az oktatás, a kutatás, a gyógyítás mellett. Mindig próbálok töretlenül optimista lenni, még akkor is, ha a külső körülmények nem mindig ezt diktálnák, de én azt hiszem, hogy hit nélkül nem lehet, és nem is érdemes belevágni ilyen típusú dolgokba.  

Kategóriák
Hírek Pécsi Polgári Példaképek Programok

Beszélgetés dr. Font Mártával, a PTE professor emeritájával

„A történelem, a kutatás számomra nem munka”

Ha egy pécsi bölcsészhallgató meghallja dr. Font Márta nevét, azonnal tudja, kiről van szó. Nem véletlenül, hiszen rengetegen hallgatták előadásait. Bár volt dékán, tanszékvezető, rektorhelyettes, a PTE Tanárképző Intézetének főigazgatója, a diákok leginkább a mindig elegáns, mosolygós, hatalmas tudású történészprofesszorként ismerik. Pécsi Példaképek-sorozatunkban vele, az MTA doktorával, a pécsi egyetem professor emeritájával beszélgettünk.

Talán meglepetés, de Font Márta történészprofesszort a gimnáziumban elsőre a nyelvek fogták meg. Sőt a történelem egy kicsit távol is állt tőle, hiszen az 1960-as évek tankönyveiben a XX. század történelme kapcsán nagyon más állt, mint amit otthon hallott…

Ám a Nagy Lajos Gimnáziumban Rajczi Péter volt a tanára, aki megismertette a diákokkal a hazaszeretetet, a lokálpatriotizmust, a törtélem csodáit, amibe a fiatal lány azonnal „beleszeretett”. Ahogy Font Márta mesélte, a legendás tanár arra hivatkozva, hogy mindig időhiányban vannak, a II. világháború utáni korszakot már nem tanította, mondván, olvassák el majd a tankönyvet. „Hazudni nem akart nekünk” – döbbent rá később Font Márta.

Mivel ekkor már a történelem vonzotta, így kénytelen volt elhagyni szeretett városát, hiszen Pécsett akkoriban még nem volt egyetem, bölcsészkar. Szegedre felvételizett, fel is vették történelem-orosz szakra, és bár a pannon tájak után kétségkívül furcsa volt, hogy nincsenek hegyek, nagyon inspiráló környezetbe került. Mint mesélte, harmadéves hallgató volt, amikor bekerült az Eötvös-kollégiumba, ahová korábban csak fiúkat vettek fel, de attól az évtől már a lányok előtt is megnyílt a lehetőség. Ez ugyanis tényleg az volt: ide csak a nagyon jó tanulmányi mutatókkal rendelkezőket vették fel az egyetem különböző karairól, egy utóvizsga már azt jelentette, hogy az illető pakolhatott. Noha abban az időben, 1972-ben ez furcsának tűnhetett, de a jelentkezőkről nem központilag döntöttek, hanem a régi kollégistáknak volt szavuk abban, bekerülhet-e valaki. A kollégium egyben a tudományterületek között is biztosított némi átjárhatóságot, és nem is csak más karok előadásaira kell itt gondolni.

-Nekem egy nagyon jó matematikushallgató barátnőm volt, vele mehettem be a tanszékükre, ahol akkor láttam először komputert: egy szobányi berendezés volt, lyukkártyákkal – idézi fel a mai modern világ számára már szinte hihetetlen technikai hátteret.

Az Eötvös-kollégium mást is tartogatott Font Márta életében, hiszen ott ismerte meg leendő férjét is. A diploma után egy jó darabig Szegeden maradtak: párja a város legjobb gimnáziumában kapott állást, ő pedig az egyetem Szláv Intézetében tanársegédként dolgozott.

-Talán csúnyán fog hangzani, de nem voltam maradéktalanul boldog, mert én történész szerettem volna lenni – vallotta be, hozzátéve, kiváló kollégákkal dolgozhatott együtt, ráadásul a szláv nyelvekből olyan ismeretet szerzett, amit később is tudott kamatoztatni, a történészi pályán. 1983-ig dolgozott Szegeden, de akkor hívta az alakuló pécsi egyetem – nem csak szó szerint, hanem érzelmileg is, már jó ideje.

-Egyetemistaként ugyanis szerettem Szegeden lenni, a munkahelyemet is szerettem, de a városban élni nagyon nem – vallotta meg, milyen is volt egy pécsi hölgynek akkoriban a Tisza partján. – Ott azt éreztem, hogy idegen vagyok. Az egyetemi évek baráti köre a diplomaszerzés után elhagyta a várost, nem volt segítség, barát. A különbséget akkor vettem észre igazán, amikor visszajöttünk Pécsre, 13 év után: pillanatok alatt visszataláltam. A férjem is így érezte magát, így amíg ott éltünk, Szegedről azonnal indultunk haza, ahogy elkezdődött a nyári szünet.

De a Pécsre kerülés igazán különleges volt: „lehet mondani, hogy a sors, szerintem inkább a Jóisten, aki elrendezte, hogy ez így legyen” – hangsúlyozta.

1982 nyarán ugyanis természetesen Pécsett voltak, a Király utcában sétáltak gyermekeikkel, amikor szembe jött velük Majoros István történész, aki elmondta nekik, nagyon keresnek az alakuló pécsi egyetemre „középkorász” történészt. Font Márta nem habozott, ősszel megkereste Kristó Gyula szegedi professzort, akinek tanítványa volt, hogy ő szeretne Pécsre menni. A professzor közbenjárására el is hívták Pécsre egy beszélgetésre, majd kértek tőle publikációs jegyzéket, szakmai életrajzot. Majd decemberben érkezett egy levél, hogy január 1-jétől Pécsett taníthat! „Olyan volt ez, mint egy karácsonyi ajándék!”. Fél év múlva férje is kapott állást a Leőwey Gimnáziumban, addig pedig a fiatal, immár pécsi egyetemi oktató ingázott – a vonaton is dolgozva, kutatva, tanulva.

Az elkövetkező évek tanulással is teltek („történészként be kellett pótolnom a szegedi éveket, amikor nem az voltam”), s közben Pécsett is fejlődött az egyetem, az akkori Tanárképző Kar nagy ambíciókkal állt ehhez, ez jól látszott: rengeteg fiatal oktatóval, akik már úgymond művelni akarták a tudományt, kutatással, komoly szakmai munkával. „Mi valóban egyetemet akartunk csinálni” – emelte ki Font Márta.

S ahogy a pécsi egyetem egyre elismertebb lett, úgy lett az Font Márta is. 1990-ben védte meg kandidátusi disszertációját, majd a Középkori és Koraújkori Történeti Tanszék tanszékvezetője lett, 1998 óta egyetemi tanár. Utána a pécsi bölcsészettudományi kar dékánjává választották, később rektorhelyettes lett. Ezek valóban nem voltak könnyű évek: kutatás, oktatás, egyetemi vezetőként való helytállás egyben – s ott volt még a család is.

-Én előtte megkérdeztem a családomat, mit szólnának hozzá, ők azt mondták, támogatnak mindenben. Persze nem volt könnyű, minden percet be kellett osztanom, hogy mindenre jusson idő, utána „szórakozásból” mostam és főztem – avat be abba, hogy milyen is egy többgyermekes történészprofesszor és anya élete.

Ráadásul ebben az időszakban, 2003-ban védte meg a Magyar Tudományos Akadémián doktori disszertációját. „Ott ültek az egykori mentoraim, kiváló professzorok, én a védés végén külön-külön megköszöntem nekik, hogy idáig eljuthattam” – vall szerényen arról, mi vezetett idáig.

Font Márta 2017-ig a Pécsi Tudományegyetem Tanárképző Központjának főigazgatója volt, ahol sikerült kialakítani az egységes tanárképző programot – ami a szakmai tudás mellett nem kevés diplomáciai érzéket is kívánt, hiszen számos kar, szak érveit kellett összeegyeztetni: például egy mérnöktanár egészen más dolgokra helyezte volna a hangsúlyt, mint egy bölcsész vagy egészségügyis. Hiszen addigra a pécsi egyetem bizony már ekkorát fejlődött, ennyi kart, tudományágat kellett összehangolni.

Font Márta jelenleg az egyetem professor emeritája, s mint mondja, most szinte lubickol. Hiszen már nincsenek a tanszékvezetéssel, dékánsággal kapcsolatos teendők, kötelezettségek, csak a kezdetektől rajongásig szeretet történelem.

-Hobbi? – kérdez vissza, amikor arról faggatjuk, mi kapcsolja ki. – Nekem ez a hobbi, a szórakozás – mutat négy új könyvére, amelyek az elmúlt időszak „termései”. – Nekem ez tényleg nem munka.

Kategóriák
Hírek Pécsi Polgári Példaképek Programok

Beszélgetés Pavlekovics Ferenc atyával

Álljunk meg, hogy tudjunk örülni: így lesz ünnep a karácsony”

Pécsett közismert a Remény Háza, a hajléktalanok ellátásában ugyanis komoly szerepet játszik, azt talán viszont kevesebben tudják, hogy egy szelet zsíroskenyérrel kezdődött a története. Karácsony előtt Pavlekovics Ferenc atyával, a kertvárosi Szent Erzsébet templom plébánosával beszélgettünk a szegények támogatásáról, a 30 éves kertvárosi Karitász munkájáról és természetesen az ünnepről.

-Tényleg egy szelet zsíroskenyér indította el azt a folyamatot, amely révén ma a Remény Háza immár intézményként szolgálja a hajléktalanok ellátását?

-Ez tényleg így van, és nagyon érdekes történet. Kertvárosban korábban Máthé Péter pálos atya szolgált, egy alkalommal éppen enni készült, megkente magának a zsíroskenyeret, amikor csöngettek. Ő mindenkinek ajtót nyitott. Egy hajléktalan állt az ajtóban, és azt mondta, aznap még nem evett semmit. Az atya azt mondta, csak ez a kenyere van, de ha elfogadja, szívesen adja. Elfogadta, azután egyre többen jöttek, napról napra, hétről hétre. Majd a pálosok visszaköltöztek a Hunyadi úti rendházukba, az új plébános Garadnay Balázs atya lett, aki megörökölte a kialakult helyzetet. Akkor a központi Karitász segítségével a közelben vettek egy házikót, és egyre több jó szándékú ember segített: egy sofőr elhozta a nagybani piacról az el nem adott zöldséget, egyéb termékeket, az asszonyok pedig a még jó alapanyagból főztek a hajléktalanoknak. 2003-ban kerültem ide, én már ezt az állapotot találtam. Volt egy pályázat, igyekeztünk a házat átalakítani, hogy még nagyobb mértékben tudjuk támogatni a hajléktalanokat. Ezt megtudta a környék lakossága, és delegációval érkeztek ide, tartottak ugyanis a nagy számú hajléktalantól. Végül Csizi Péter akkori országgyűlési képviselő és Kővári János önkormányzati képviselő segítségével találtunk rá a Tüskésréti úti telekre, ami megfelelőnek látszott, és senkit nem zavart. Ott jött létre a Remény Háza, előbb étkezéssel, majd éjszakai melegedővel.  Általában napi szinten száz embernek tudtunk segíteni. Ugyanakkor ilyen nem igazán volt az országban, hiszen ezt nem a püspökség hozta létre, hanem a plébánia. A jogszabályok viszont egyre bonyolultabbak lettek, egyre nehezebb volt ebben a rendszerben működtetni a házat, így végül átadtuk az egyházmegyének, ők tudják profi módon fenntartani. Ma a Remény Háza a Szent Lőrinc Gondozóotthon tagintézménye, nagyon rendes, hozzáértő vezetéssel.

-Tehát a zsíroskenyérből így lett intézmény… De van egy másik szervezetük is, az idén 30 éves Karitász a Szent Erzsébet plébánián, amely sokkal szélesebb kört támogat a hajléktanoknál.

-Így van, hiszen azzal, hogy a hajléktalanokat is patronáltuk, nyilvánvalóan nem felejthettük el és nem is felejtettük el azokat, akik mélyszegénységben élnek. Itt olyanokról is szó van, akiknek van ugyan fedél a fejük felett, de nagyon rossz körülmények között élnek a Lőtéri domboknál, esetleg Kertvárosban egy panelban úgy állnak, hogy vagy esznek vagy befizetik a villanyszámlát… Több mint kilencven családot támogatunk ebből a körből a mai napig. Ezek az emberek szegények. Mi nem azt kérdezzük tőlük, hogy tudnak-e imádkozni, hanem azt, hogy miben segíthetünk. Segíteni pedig azért tudunk, mert a központi Karitásszal nagyon jó a kapcsolatunk, minden csütörtökön jönnek, közösen élelmiszert osztunk. S persze a Kertvárosban élő hívek is folyamatosan keresnek, hol ruha, hol egyéb adományok felajánlásával. Most jön a karácsony, az ünnep előtt nagyobb csomagokkal is tudunk készülni, úgy tűnik, hogy fejenként 10-12 kilós, tartós élelmiszert tartalmazó adományt tudunk kiosztani, illetve a rászorulók kapnak egy vásárlási bónt, amellyel húst tudnak venni, hogy legyen emberhez méltó karácsonyuk.

-Az ünnep előtt mindig nagyobb az emberek adományozási kedve, de a rászorulóknak az év többi napján is kell a támogatás. Úgy látni, Önök épp ezért egész évben aktívan támogatják a rászorulókat.

-Persze, tudomásul kell venni, hogy az embereknek mindig kell enni. S mi folyamatosan próbálunk segíteni, szerencsére a tartós élelmiszereket be is tudjuk osztani, hogy mindig legyen. És hétről hétre érkeznek az új adományok, hála Istennek és a jó szándékú embereknek.

-A templom a Régi-Kertváros központja, ha földrajzi értelemben nézzük. De én úgy látom, egyben igazi központ is.

-Tudja, én azóta törekszem erre, amióta 2003-ban idekerültem. A templomunk ajtaja nyitva van vallásosak és nem hívők előtt is. Nemrég alakult például egy Facebook-csoport régi-kertvárosi fiatal családosokból, de nem volt helyük, ahol tudtak volna találkozni. Megkérdezték, beengedném-e őket a templomba, én meg mondtam, persze, nagy örömmel. Itt volt a lampionos felvonulásuk, itt mikulásoztak, de meghívtam őket a pásztorjátékunkra is. Nézze, mi várunk mindenkit, nem feltétel, hogy vallásosak legyenek. Azokat is várjuk, akik nem azok. Azután, hogy azok lesznek-e vagy sem, majd kiderül. Mi helyet adunk nekik és szeretjük őket. Ők eldöntik, hogy mit tudnak kezdeni ezzel a szeretettel. Elképzelhető, hogy azt mondják: jó a kapcsolatunk, erre való tekintettel szeretnénk jobban megismerni az Egyházat, a Jóistent. De ha nem, akkor úgyis fogjuk őket szeretni.

-Nézze, ez nem játék, nagyon nem játék! Én szeretem, amit csinálok, még a nehézségek ellenére is, de érzem a felelősségemet. Ez nem nyomaszt, de tisztában vagyok vele, hogy nem magam miatt nem játszhatok, hanem a kollégáim miatt sem! És nem is játszok, nem teszek kockára semmit – fogalmazza meg egyszerűen, de kőkeményen, mit is jelent számára egy ekkora társaság vezetése.

-Közeleg az ünnep, milyen üzenettel fordulna a Karácsonyt váró emberek felé?

-Én azt látom, hogy a mai ember állandóan siet. Ennek a jele az is, hogy még messze volt az Advent, de már tele voltak a boltok adventi koszorúkkal, kezdték gyújtogatni a gyertyákat. Most meg, jóval az ünnep előtt mindenhol karácsonyi fények vannak. Tehát a rohanó ember nem ér rá ünnepelni, mert siet. Én azt üzenném nekik: tanuljunk meg megállni! Ha meg tudok állni, és rá tudok csodálkozni a családomra, rá tudok csodálkozni arra, hogy mekkorát fejlődött a gyermekem, rá tudok csodálkozni akár magamra, hogy milyen körülmények között vagyok, akkor tudok neki örülni. Mert különben elfutok ezek mellett, nem tudok örülni a mindennapi, de nagyon fontos dolgoknak, és megint csak habzsolnám az újat, az újat, az újat! Tanuljunk meg annak örülni, amit kaptunk a Jóistentől, ami a miénk! S tanuljunk meg annak örülni, hogy a Karácsony a szeretet megszületése. Az Isten gyermekként jött közénk. Nem hadvezérként, aki leigáz, nem diktátorként, aki a templomba behajtja az embereket, hanem olyanként, aki a templomba úgymond beszereti az embereket…

Kategóriák
Hírek Pécsi Polgári Példaképek Programok

Beszélgetés Zsolt Lászlóval, a Multi Alarm alapító-tulajdonosával

„Akinek lehetősége van, annak kötelessége is van”

Nem tartja magát üzletembernek, vállalkozónak, mégis félezer embert foglalkoztató céget vezet, amely pécsi központtal behálózza az egész országot. Konzervatív ember, aki soha nem vett fel hitelt, 15 ezer kötetes könyvtára van, és egy különleges sport a hobbija. Pécsi Példaképek sorozatunk következő beszélgetőpartnere Zsolt László, a Multi Alarm Zrt. tulajdonos-vezérigazgatója.

-Szerencsés ember vagyok, mert tíz éves korom óta tudom, hogy mi akarok lenni. Nagyon sajnálom azokat a mai fiatalokat, akik még 30 évesen sem tudják eldönteni, hogy mit akarnak, és ehhez mindenféle állami meg egyéb támogatással több diplomát is szereznek. Én 10 évesen kaptam egy forrasztópákát, és a jó végét fogtam meg. Nem azért maradt a kezemben, mert meleg volt – neveti el magát Zsolt László. – Onnan kezdve nekem egyenes utam volt a villamosmérnöki pálya felé.

A rendszerváltásig, 13 éven át egyetlen helyen dolgozott, azonban akkor megszűnt a munkahelye, így úgymond kényszerből lett vállalkozó. Egy ismerőse kérte meg, segítsen egy riasztórendszer beszerelésében. „Előbb egy riasztót szereltem, azután többet, most pedig sok riasztót szerelek, ez ilyen egyszerű” – mondja, miközben azért sejtjük, hogy nem volt azért ilyen könnyű eljutni oda, hogy a Multi Alarm Zrt. mára több mint félezer alkalmazottal szolgál ki országszerte több mint 115 ezer ügyfelet.

Zsolt László ugyanakkor nem egyszerű vállalkozó, mi több, nem is tartja magát annak, nem szereti, ha vállalkozónak vagy üzletembernek titulálják. A céget sem a közgazdászok által gondolt módon vezeti – például soha nem készít üzleti tervet. Mint mondja, szerinte ez képtelenség, egy mérnök nem tervezhet így, ez csak papíron működik, annyi változó és kiszámíthatatlan tényező létezik – mint most például a Covid-járvány. Így inkább azt tanulta meg, hogyan kell reagálni a tervkészítés helyett.

Persze a cégnek vannak vezérelvei, de ezek mások, mint amik a közgazdasági tankönyvekben szerepelnek.

-Az első a tisztesség: nem szabad becsapni az ügyfelet. Senkit, soha, semmivel – szögezi le. Mint elmesélte, nem egyszer megesett, hogy a partner olyan műszaki megoldáshoz ragaszkodott, amiről tudták, hogy nem lesz számára jó – nem valósították meg, a megbízást visszaadták, mindegy, mennyit fizet.

-S ez nem azért van, mert úgy vélem, a jó tett elnyeri méltó jutalmát, nem! Ha ugyanis a tisztesség mögött ez van, az nem tisztesség, hanem számítás!

Mint mondja, a terv alapú üzleti modell helyett náluk a minőség alapú üzleti elv működik. Ha hibát találnak egy munkájukon, kijavítják, és egyben azonnal el is kezdenek azon dolgozni, hogy ez legközelebb ne forduljon elő. Ez generálja a folyamatos fejlődést és fejlesztést, a minőségre való törekvés, és nem az üzleti tervek. „Ha ezt jól csinálja valaki, akkor eredményes is lesz” – vallja Zsolt László, aki egy másik céges alapszabályba is beavatott:

-Én konzervatív ember vagyok, ez vonatkozik a munkámra is: például nem veszek fel hitelt. Egyáltalán. Semmire – mutat rá egy, az üzleti világban szintén szokatlan formára, sőt, ezt még kiegészíti azzal: a társaság szinte minden épülete, eszköze, sőt még a járőrautók is saját tulajdonúak, semmit nem terhel hitel, nem szerepel rajta jelzálog.

Ez persze – vetjük közbe – nyugalmat és biztonságot jelent a cégnek, ideértve az 500 dolgozót is.

-Nézze, ez nem játék, nagyon nem játék! Én szeretem, amit csinálok, még a nehézségek ellenére is, de érzem a felelősségemet. Ez nem nyomaszt, de tisztában vagyok vele, hogy nem magam miatt nem játszhatok, hanem a kollégáim miatt sem! És nem is játszok, nem teszek kockára semmit – fogalmazza meg egyszerűen, de kőkeményen, mit is jelent számára egy ekkora társaság vezetése.

-Nem, nem gondolnám – válaszolja arra a kérdésre, szigorú főnök-e. De hozzáteszi: a család egyik ága száz évre visszamenőleg pedagógus, talán innen ered, hogy szereti azokat a kollégákat, akiknek nem utasítást kell adni, hanem módszereket magyarázni.

-Szokták mondani, hogy nem vagyok túl beszédes, szeretem rövidre zárni a dolgokat. Való igaz. Nem vagyok túlzottan társaságba járó ember sem. Úgy vélem, ha bármilyen társas kommunikációban veszünk részt, fontos, hogy inspiráló legyen. Úgy szoktam mondani, nem beszélgetek olyan emberekkel, akik mindig igazat adnak – vall magáról. – Igyekszem nálam okosabb emberekkel dolgozni. Kollégáim szokták mondani, nem vagyok nehéz helyzetben – neveti el magát fanyar humorral. – Nem robotokat, rabszolgákat akarok, hanem gondolkodó embereket.

Kis bepillantást engedett családi életébe is: mint mondja, ha ő egyszer nyugdíjba megy ténylegesen (elvileg már megtehetné), kisebbik lánya jelenti az utánpótlást. Ő közgazdász, de „már elsajátította a minőségalapú gazdálkodást”.

Zsolt Lászlónak jól láthatóan a cég az élete („ez van, meg a tollaslabda” – veti közbe), hobbiként meg a könyvek: 15 ezer kötetes könyvtára van, köztük igazi ritkaságok.

S az említett tollaslabda is összeforrt a Multi Alarm névvel. Mint Zsolt László elmesélte, sokáig focizott, azonban egy sportsérülés miatt 45 évesen abba kellett hagynia, új sportágat keresett, végül a tollaslabdára talált rá. Mint mondja, csak azt sajnálja, hogy nem kezdte el korábban, ugyanis ez a sport hihetetlenül megmozgatja nem csak a testet, hanem az aktív figyelem miatt az érzékszerveket is – elképesztően összetett sport. Amíg például a teniszben egy 200 kilométer/órás ütés már jónak számít, a tollaslabdában 400 kilométeres sebességgel száguldanak a kis labdák – van mire ügyelni! A Multi Alarm SE-nél kiemelt figyelem hárul a gyerekekre, az utánpótlásra, bár – természetesen – ez az ág csak viszi a pénzt, ám az ifjú korosztály „megmozgatása”, a sport irányába terelése mégis fontos, akkor is, ha évente komoly összeget kell rá áldozni. Hiszen – fogalmazta meg zárásként Zsolt László egy másik alapelvét – „akinek lehetősége van, annak kötelessége is van”.

Kategóriák
Hírek Pécsi Polgári Példaképek Programok

Varga Miklós – Nem hétköznapi portré egy nem hétköznapi emberről

Pécsi Példaképek-sorozatunk következő portréja Varga Miklóst, a Varga Cseppek feltalálóját mutatja be, akinek egy különleges hobbija van: szabad idejében a város parkjait, tereit teszi esztétikusabbá.

Nézze el a Tisztelt Olvasó, ha a mostani portrénk nem éppen szokványos lesz, ahol bemutatjuk egy-egy jeles pécsi ember életét, munkásságát, azt, hogyan és miként járult hozzá városunk fejlődéséhez. Mostani portrénk alanya ugyanis bátran nevezhető különleges embernek, így a mostani írás is különleges lesz – inkább villant fel gondolatokat, véleményeket, mint hogy kronologikus sorrendben tárjon elénk egy pályát.

Varga Miklóst a 2000-es évek elején ismerte meg az ország, amikor egy tévéműsorban bemutatták a hajhullást megelőző készítményét („Nem hajnövesztő, bár sokan így emlegetik” – emeli ki Varga Miklós, rögvest leszögezve: ő mindig is egy nagyon hatékony hajhullás elleni szerként tekintett a készítményére.)

-Szerintem jobb kevesebbet ígérni, és az eredmény legyen több, mert ezen mindenki nyer – teszi hozzá a szer alkotója. Akkoriban a panelkonyhában készült gyógynövény-készítményért sorban álltak az emberek – szó szerint. Voltak, akik az ország legtávolabbi szegletéből is eljöttek a hajhullás elleni szerért.

Persze a Varga Cseppek nem egyik pillanatról a másikra született, és nem azonnal jutott el feltalálójuk oda, hogy Pécsett már családi manufaktúrában folyik a gyártás, az üzem pedig leginkább egy patikára emlékeztet, az épületet csodás gyógynövényillat lengi be. Mint Varga Miklós elmondta, szinte minden egyes esetben valamilyen családi probléma, egy-egy betegségre való gyógyír keresése indította el a kutatását, így a közismert Varga Cseppeket például saját hajritkulásának megszüntetésére készítette. A gyógynövények felé eleve saját gyomorbetegsége terelte, és hamar kiderült, hogy bár az eredeti szakmája építészmérnök, egyedülálló rálátással és érzékkel rendelkezik a gyógynövény-keverékek összeállítása terén.

Persze ne afféle kuruzslásra gondoljunk, hiszen a készítmények hatásosságát a pécsi orvosi kar szakembereinek tudományos vizsgálatai igazolták. Tudni kell, hogy a tudományos vizsgálatig nagyon nehéz elérni – szakmai támogatás hiányában nem minden szer jutott el a vizsgálati fázisig.

-Én soha nem vártam mást, mint hogy vizsgálják ki és szakmailag véleményezzék az adott készítményem hatásait – mondja Varga Miklós.

Mindig valami újat és jobbat csinálni, folyamatosan ez motiválja – mivel a középszerbe való beletörődés számára elfogadhatatlan választás. Ez történt az első sampon-próbálkozásnál is, amikor a tesztalanyok egy része azt mondta, nagyon jó, a másik fele nem találta olyan jónak – így ez termék nem is került forgalomba, hiszen a „jó közepes” eredmény nem lett volna elég számára.

A másik fő cél: a segíteni vágyás. „Elképesztő élmény volt, amikor az Achilles-műtétem után a saját gyógynövény-készítményem segítségével fájdalommentesen, gyorsan és szépen begyógyult a sebem. A gyógyulás után arra gondoltam, hogyan tudnám a szeremmel minél több ember sebgyógyulását segíteni” – mondja Varga Miklós. Az elmúlt három évtizedben számos kutatásából lett végleges termék, de van, amelyik ma még kísérleti fázisban van. A sebregenerálódást segítő gyógynövény-készítményét már alkalmazzák Németországban sebgyógyításra. Tudni kell, hogy rengeteg ember él nehezen vagy nem is gyógyuló sebekkel – ráadásul ez a probléma az idősebb korú cukorbetegeknél nagyon nagy számban fordul elő. Varga Miklós képeket mutat, a Németországi kezelések eredményeiről: döbbenetes különbségek, hihetetlen gyors javulások láthatók a szerével kezelt krónikus sebes betegeknél.

-Nehéz elfogadni, hogy a nem gyógyuló krónikus sebes betegek nem kaphatják meg a sebgyógyulást elősegítő kiegészítő terápiámat, de be kell látnom, ha a szakma által elismert tudósnak, a gyomorfekély hatásos gyógyulását kifejlesztő B. Marshallnak is 15 évébe telt, hogy elismerjék a gyógymódját, és 2005-ben neki ítéljék a Nobel-díjat, akkor mit akarok én? – meséli félig tréfásan.

Lehet, hogy túlzásnak tűnik a Nobel-díjat emlegetni, de az már biztos, hogy Varga Miklós sebgyógyítás terén sem éri be a középszerrel, a sebgyógyulást elősegítő szerével eddig elért eredmények minden szakmai elvárást túlszárnyalnak.

Meséli, több mint negyven éve járt először Ausztriában és Németországban, a hazajövetele után sokáig egyetlen kérdés foglalkoztatta: mi miért nem csináljuk ugyanolyan színvonalasan, igényesen a munkánkat, a dolgainkat, mint ahogy ezt ők teszik! Azóta is csak ezek a minőségi értékek mozgatják, igaz, olykor szomorúan jegyzi meg, néha úgy érzi, mintha a középszer lehúzná azokat, akik valóban tenni akarnak.

Márpedig Varga Miklós tenni akar, ezt egy viszonylag új „hobbija” is jól mutatja. Mostanában, ha Pécs valamelyik pontján azt látjuk, hogy egy civil lelkesen metszi a fákat, ritkítja, formára vágja az elvadult növényzetet, biztosak lehetünk benne, Varga Miklós az. Mint meséli, a tavalyi karanténidőszakból kiszabadulva az unokával a játszótérre mentek, és ott döbbenten tapasztalta, hogy a „gyerek elveszett a bozótban”, őt meg arcul csapta a lelógó faág.

-Egyszerűen zavart, hogy miként lehet ilyen elhanyagolt állapotban egy játszótér – fogalmazott, úgyhogy fogta magát, és megmetszette a fákat és a bokrokat. Ezután jöttek az újabb és újabb helyszínek, terek, értékes épületek környezete, amelyeket már hosszú ideje „erdőszerűen” benőtt a növényzet.

Sokat segített az „újdonsült városszépítő” helyzetén, hogy Biokom szakemberei szakszerűnek és esztétikusnak minősítették munkáját. Mára már előzetes helyszínbejárással, a városüzemeltetési cég engedélyével dolgozik, több mint félszáz pécsi helyszín szépült meg a keze munkája nyomán. Jelenleg az eddigi legnagyobb és leglátványosabb munkáján dolgozik a pécsi Vásártéren.

-Ez a munka egy speciális környezetrehabilitációs tevékenység, amely révén az épületek, és az őket körülvevő terek visszanyerik azt az eredeti funkciójukat, amit az évtizedek során elveszítettek – fogalmazza meg Miklós, utalva arra, hogy ezzel eredeti szakmájához, az építészmérnökséghez nyúlik vissza. „Újra meg kell teremteni az épületek és a növényzet egészséges arányát, ezáltal újra gyönyörködhetünk az értékes épületeinkben” – ebben látja a munkájának lényegét. Azzal a céllal formázta meg tavasszal a volt tanárképző előtti teret is, hogy az épület megmutathassa igazi szépségét. Egyik legutolsó munkája által a közismert pécsi Expo Center épület régóta nem látott jellegzetes íves formái váltak újra láthatóvá az arra járók és utazók számára.

De persze vannak egyéb szempontok is, mondja Miklós, hiszen ez kiváló mozgáslehetőség is számára („mivel a több órás vágási munka szinte minden izmot megmozgat”), másrészt a környezet folyamatos esztétikai javítása egy óriási öröm számára.

-A munka által megnyílnak a terek, az épületek újra megmutathatják értékes formáikat. Olykor csodálkozom: tényleg ilyen hatalmas esztétikai változást lehet elérni egy alapos metszéssel, vágással! – neveti el magát.

Idén két idősek otthonának a kertjét is megszépítette, ahol nemcsak az ápolók, hanem a betegszállítók és a betegek hozzátartozói is örömmel vették a kertek átalakulását.

-A visszajelzések a legfontosabbak nekem, ilyenkor érzem, hogy van értelme annak, amit teszek. Mint amikor a gyógynövény-készítményeim használói írnak nekem, hogy milyen sokat segített nekik a szerem. Ezekért a visszajelzésekért érdemes csinálni, és nem törődni azzal, ha néhányan furcsállják és nem értik azt, amit én teszek. Igaz, mindig azt mondtam, hogy én az állandóan az újat és a jobbat kereső ember vagyok, engem mindig ez az érzés, vágy vitt előre.

Mondhatnánk, ilyen ember Varga Miklós. De így pontosabb: ilyen különleges ember.

Kategóriák
Pécsi Polgári Példaképek Programok

Beszélgetés Bánky József zongoraművésszel, Pécs díszpolgárával

„Én addig élek, amíg zongorázhatok”

Hogyan lesz egy diósgyőri kisfiúból Pécs díszpolgára? Hogyan hathat át egy egész életet a zene iránti múlhatatlan szenvedély? Mi kell ahhoz, hogy egy mérnökcsalád sarja zongoraművész legyen, majd nemzedékeket tanítson a zene tiszteletére és szeretetére? Pécsi példaképek sorozatunk következő interjúalanya Bánky József zongoraművész, a Pécsi Tudományegyetem professor emeritusa.

Akár órákig hallgattuk volna még – így jöttünk el a belvárosi, polgári lakásban lezajlott interjúról, a 91 éves zongoraművész életének beszámolóját hallgatva. Noha Bánky József szerényen többször is hangsúlyozta, ő nem tett semmi különöset életében, csak igyekezett becsületesen, tisztességben élni, s azt végképp nem gondolja, hogy példakép lenne, pláne a mai fiatalság előtt. Holott – ezt már mi tesszük hozzá – élete olyan gazdag, hogy könyvet lehetne belőle írni, egy portré keretében azonban legfeljebb eseményeket lehet felvillantani. Ám ezekből sugárzik a művészet, a zene iránti rajongása és elkötelezettsége, mely példát mutathat mindenkinek.

Bánky József 1930-ban született Diósgyőrött, ahol apja megbecsült mérnök volt. A polgári középosztály tagjaként a kis Bánky József is tanult zongorázni, eleinte házhoz járó néni okítgatta, majd a miskolci városi zeneiskola növendékeként egyre jobban beleszeretett hangszerébe. Olyannyira, hogy – bár szülei őt is mérnöknek szánták – 14 évesen odaállt apja elé és kijelentette: „én nem mérnök, hanem zongoraművész leszek”.

Aztán a háború borzalmaitól megkomolyodva, a menekülés és hazatérés után, amikor házuknak hűlt helye volt, s apját, a kiváló műszaki szakembert reakciós osztályidegenként zárták egy időre internálótáborba, ő folytatta gimnáziumi tanulmányait, s azzal párhuzamosan a miskolci zeneiskola legjobbja lett.

Kiszabadulását követően apja megértette, hogy fia tehetsége komoly képzést igényel, ezért érettségije után a család Budapestre költözött, ahol az ifjú a Zeneakadémia zongora és zeneszerzés szakán folytathatta tanulmányait. Mint Bánky József meséli, csodálatos évek következtek, kiváló tanárokkal és remek növendéktársakkal. „Olyanok voltunk, mint egy nagy család, amit a zene köt össze” – mondta. A tanulás mellett kőkemény, általában napi 5-6 órás gyakorlás kísérte a mindennapokat. Tanárai között volt – más jeles professzorok mellett – Kodály Zoltán is.

-Kodály nagystílű ember volt. A könyvtárban vizsgáztatott minket, álltunk szép sorban. Feltett egy kérdést az elsőnek – nem tudta. A következőnek ugyanazt – rosszul válaszolt. Ezután én következtem, már csak egy jó válasz lehetett, megmondtam. Azonnal beírta a jelest – meséli Bánky József.

Ahogy jórészt a többi tanár is kiválóra értékelte az ifjú Bánky József munkáját, szorgalmát, hiszen 1954-ben jeles rendű művészi diplomát kapott. Kiemelkedő tehetség volt, nem véletlen, hogy 1952-ben ő is játszhatott Kodály hetvenedik születésnapján, és egy versenyszereplése után Fischer Annie külön gratulált neki.

Mint Bánky József mondja, várta, hogy így, ezek után a diplomájával komoly állást kaphat – de nem jött semmi. „Sosem voltam az a könyöklős, törtető típus” – vallotta be. Állás azért lett, csak nem a fővárosban, hanem Zalaegerszegen, ahol egy zeneiskolában dolgozhatott, majd annak vezetője lett. A munka azonban nem várt módon ért véget: mivel alig volt oktatója, tanárként alkalmazta az egyik templom kántorát. Ám amikor a karácsonyi szünetre hazament, mire visszatért, a kántort párthatározattal kirúgták. Bánky ezt nem tűrte, felmondott és levélben megírta véleményét a tanácsi elvtársaknak…

Így persze állás nélkül maradt, de végül a Magyar Rádió Gyermekkórusa alkalmazta. Az 1956-os események a rádió épületében érték, kint már lőttek, a zongoraművészt egy hátsó kapun mentették ki az épületből.

 

1957-ben megnősült, s a következő évben megszületett első gyermeke. Épp egy zongoraversenyre készült, s amikor másnap bement a próbára, és ott értesültek újdonsült apaságáról, a zenekar tust húzott. Más ünneplésre nem volt sem idő, sem alkalom.

Majd jött egy állásajánlat Pécsről: 1958 őszén a Zeneművészeti Szakiskola tanárának kérték fel. Pécsi lakást is ígértek, ami a gyermekes családnak nagy szó volt. Igaz, csak egy 45 négyzetméteres uránvárosi garzon volt, amelybe még a zongora sem fért be, és egy évet kellett rá várni, de ekkortól fogva lett igazi pécsi. Boldog, harmonikus művészi és tanári évek, évtizedek következtek: koncertek, tanítványok sora. S a hatvanas években már a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Pécsi Tagozatán tanított, amit a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kara követett. Itt még a közelmúltban is oktatott, és az utolsó években – korára való tekintettel – engedélyt kapott, hogy immár nagyméretű belvárosi lakásán fogadhassa a tanítványokat. „Máig boldog vagyok, hogy a szomszédok sohasem jelentettek fel, hiszen szinte egyfolytában szól a zongora. Ha nem a tanítványok játszanak rajta, akkor én. Még ma, 91 évesen is órákat gyakorolok.” A tanítványok pedig azt vallják, hogy Bánky Józseftől bizalmat, hatalmas tudást kaptak. Nem véletlen, hogy sok régi növendékével máig is jó kapcsolatban van, mi több, van olyan, aki már az unokáját tanítja a pécsi zeneiskolában.

A komponálás sem maradt ki az életéből, bár, mint mondja, a zeneszerzés a koncertek, a tanítás és a család mellett mindig kicsit mostohagyerek volt. Ennek ellenére zongoraműveinek se szeri, se száma. Koncertjein gyakran játszott belőlük, sőt Budapesten a Bartók Béla Emlékházban szerzői estje is volt.

Sok évtizedes koncerttevékenységéért, mellyel országosan is, külföldön is, de elsősorban Pécsett sok embert gyönyörködtetett, számos elismerést kapott, különösen Pécs városától. Művészeti díj, Pro communitate, Tüke-emlékérem, s végül 2016-ban Pécs város díszpolgárává választották.

-Én Pécstől mindent megkaptam, amit csak lehetett, hálás vagyok a városnak, hogy befogadott és elhalmozott mindennel. Épp ezért talán nem bántó, amit mondok: úgy érzem néha, Pécs az elszalasztott lehetőségek városa – sokkal több van benne, mint ahol most tart – mondta.

Ezért a bizonyos „többért” a 91 éves Bánky József is tenni akar még. Mint mondja, ma is azért gyakorol, mert bízik benne, hogy a járványhelyzet enyhülésével újra hívják majd egy-egy koncertre. Nem is tudna mást tenni, hiszen, mint vallja: „én addig élek, amíg zongorázhatok”.

Kategóriák
Hírek Pécsi Polgári Példaképek Programok

Interjú Hirth Ferenccel

A pécsi üzleti életben kiválóan cseng Hirth Ferenc neve, de a világ sok-sok országában is jól ismerik a KONTAKT-Elektro-t és senior ügyvezető igazgatóját. De mitől is családi cég a Mohácsi úti vállalkozás? Miért tartja „munka-társnak”, és nem csak beosztottnak dolgozóit? Pécsi példaképek sorozatunk következő portréja Hirth Ferencet mutatja be.

Feri bácsi, vendég érkezett – hívja Hirth Ferenc senior ügyvezető igazgatót a KONTAKT-Elektro recepciósa, amikor megérkezünk. Így, Feri bácsi – nem ügyvezető úr, Hirth úr, hanem „csak” Feri bácsi. Ez az apróság is jól mutatja, a KONTAKT-Elektro igazi családi cég, és ez nem csak a tulajdonviszonyokra igaz.

-1982-ben összesen hatan, korábbi kollégáimmal GMK-t alapítottunk, így indult az egész – kezdi Hirth Ferenc a mára már a világ számos pontján jól ismert és elismert KONTAKT-Elektro történetét. – Az alaptőkénk fejenként 3000 forint és szerszámok voltak, egy kertvárosi családi ház garázsában kezdtünk dolgozni. Úgy szoktam mondani, egy nagy fejest ugrottunk a bizonytalanságba.

A Mohácsi úti, 120 négyzetméteres komplex műhely már nagy előrelépés volt, még akkor is, ha maguk fűtötték szénnel. Hirth Ferenc ma is az egyik kedves helyének tartja az akkori 6 négyzetméteres első irodáját, amely most is megvan, igaz, már a lakatosok étkezdéjeként.

Komoly munka volt benne, de elkezdtek érkezni az első külföldi megrendelések  is: nagy kaland volt például az akkori Szovjetunióban, Jugoszláviában dolgozni – azóta ezek az államok már megszűntek, de a Hirth-család vállalkozása ma is működik. És persze elkezdtek Nyugat felé is orientálódni: Ausztria, majd Németország következett. „Megfizettük a tanulópénzt, de nagyon sok mindent tényleg tanultunk is: a technológia mellett pontosságot, olyan munkakultúrát, amely ma is fémjelzi a céget” – vallja Hirth Ferenc.

Ma már 6000 négyzetméternyi üzemcsarnokban dolgoznak, a cég a Hirth-család tulajdonában áll, a világ számos pontján jelen vannak termékeikkel, szolgáltatásaikkal az ipari elektronikától az automatizáláson át a villamosberendezés-gyártásig. Mintegy 100 dolgozónak adnak munkát, közülük minden negyedik mérnök.

-Most különleges kihívást jelent a vírushelyzet. Az emberekkel nagyon sokat kell beszélgetni, motiválni, meg kell őket győzni, bátorítani, segíteni kell mindenkit – említi meg, miért családi és családias cég a KONTAKT-Elektro. – Sajnos azt látjuk, hogy most az emberek lelkiállapota nem túl rózsás, de nagyon fontos, hogy egészséges irányba tudjuk terelni a társaságot, magunkat is beleértve persze.

Tegyük hozzá: ez is jól mutatja, milyen az, ha egy ügyvezető nem csak dolgozóknak, hanem úgymond „munka-társaknak” tekinti azokat, akiket foglalkoztat. S ez manapság bizony már egyre ritkább.

De vajon így marad-e a KONTAKT-Elektro? Hiszen a nemzetközi sikerek, a komoly tudásbázis, szakértelem felkeltheti más cégek, multik figyelmét, jöhet egy felvásárlási ajánlat, és a pécsi cég csak egy szelete lesz egy óriásvállalatnak. Vagy már történt is ilyen?

-Történt bizony, nem is egyszer – neveti el magát a kérdésre Hirth Ferenc, majd hozzáteszi: „az egyik alkalommal összenéztünk a fiaimmal, azután egyszerre ráztuk meg a fejünket az ajánlatra. Nem, mi pécsi és családi cég maradunk, nem adjuk el a vállalkozást” – zárta rövidre a kérdést Hirth Ferenc.

 A nemsokára 73 éves üzletember ugyanis már senior ügyvezetőként dolgozik, a napi ügyeket két fia, Olivér és Markus viszi. Mint mondja, persze nem volt könnyű a váltás, évekbe telt, de biztos benne, hogy jó kezekben van a cég jövője. „Én meg majd kertészkedek” – vázolja a jövőt. Persze aki ismeri Hirth Ferencet, az ezt nehezen hiszi el… Ki is derül, van azért terv a tarsolyban: a hidrogén tüzelőanyag-cella fejlesztése, amelyen már jó ideje dolgoznak a cég szakemberei. „A fiaim viccesen azt szokták mondani, amit megkeresünk a villamosipari ágazaton, azt apa elkölti erre a projektre, de én biztos vagyok benne, meg fogja érni az árát. Most erre keresek olyan szakembereket, akik tovább tudják vinni, fejleszteni.”

De ha már a kertészkedés szóba került, valóban ez az üzletember hobbija, mi több, 8 tőke szőlője is van. „Tüke pécsinek vallom már magam, úgyhogy muszáj is lennie szőlőnek” – árulja el. Pedig siklósi születésű, gyermekkorát pedig Beremenden töltötte, de katonaidejének letöltése óta Pécsett él.

-A Zipernowsky Károly Gépipari Technikumba jártam, bátran merem állítani, amit akkor és ott megtanultunk a szakma alapjairól, az máig meghatározó – emlékezik vissza. – A Nagy Lajos Gimnázium mellett ez volt Pécs másik legerősebb középiskolája, nagyon nehéz volt bekerülni, szigorú, de hatalmas tudású tanáraink voltak, jó szívvel emlékszem ma is rájuk.

Mint mondja, ma viszont komoly problémát jelent a szakképzés, az utánpótlás, nem véletlen, hogy a cégénél is nagy energiát fektetnek erre a területre. A szakemberhiány is gond, Baranyában különösen. Ennek ellenére mégsem gondolt rá soha, hogy máshol kellene működtetni a vállalkozást.

-Minden ide köt, olyan csoda, mint a Tettye vagy a Sétatér, nincs máshol, ezek a kedvenc helyeim. Soha nem tudnék elmenni innen – vallja Hirth Ferenc. Ahogy a cége itt marad, úgy ő is. S ez egész Pécs számára jó hír.

Kategóriák
Hírek Pécsi Polgári Példaképek Programok

Interjú Gyermánné Vass Ágnessel

Aligha van olyan zenerajongó, aki ne ismerné Gyermánné Vass Ágnes hegedűművész nevét, emellett sok-sok tanítványa köszönheti neki, hogy elindult e különleges, nehéz pályán. De mi is vonzotta haza a világ bármely pontjáról? Mi a zene igazi lényege? Pécsi példaképek sorozatunk következő portréja Gyermánné Vass Ágnes életét, munkáját, különleges pécsi kötődését mutatja be.

Gyermánné Vass Ágnes Liszt-díjas hegedűművész, címzetes egyetemi docens, a Pécsi Szimfonikus Zenekar első koncertmestere, a Pannon Filharmonikusok örökös tagja. Tanulmányait Pécsett, illetve Weimarban, a Franz Liszt Hochschule Weimar vonós tanszékének hallgatójaként, prof. Fritz Ehlers osztályában végezte. Számos tanítványt indított el a zenei pályán, koncertjein nagy sikert aratott Európa és a nagyvilág számos országában. 2021. március 15-én megkapta a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozata kitüntetést.

Ez a száraz, szinte lexikális felsorolás ugyanakkor aligha mutatja be azt a vidám, közvetlen művésznőt, aki mosolyogva nyit ajtót pécsi, belváros-közeli otthonában. Ugyanaz az elegancia, derű árad belőle, amit a zenerajongók a fellépéseken is láthatnak, csak épp ott hegedű van a kezében.

-Pedig eredetileg nem is hegedülni akartam, hanem zongorázni – neveti el magát, elárulva, amikor szüleinek elmondták, van zenei tehetsége, először ez a hangszer merült fel. Ám a család anyagi forrásai nem tették lehetővé, hogy a gyakorláshoz béreljenek, pláne vegyenek zongorát, így maradt a hegedűnél, de mint mondja, egy percig sem bánta. Valószínűleg a közönség ugyanígy van ezzel…

Szülei nem foglalkoztak zenével, de támogatták gyermeküket. Édesapja freskófestő-restaurátor volt, többek között a pécsi székesegyház korábbi restaurálása is az ő munkáját dicséri. „Szívszorító élmény volt, hogy az esküvőm idejére készült el, és férjemmel ott fogadhattunk örök hűséget” – árulja el.

Férjét is Pécsett ismerte meg, az első igazi nagy találkozás egy koncerten volt, ahol Gyermán István játszott. Vass Ágnes a koncert után így szólt a mellette ülő tanítványához: „Vagy ő lesz a férjem vagy senki!”.

-Én hiszek abban, hogy van valami, ami összeköt két emberi lelket – mondja Gyermánné Vass Ágnes. – És én akkor ott meghallottam, hogy milyen ember Ő. Mert tulajdonképpen a hangszeren való muzsikálás az egyéniséget tükrözi. Nem az lényeg, hogy az ujja hogyan mozog valakinek, hanem hogy mit tud átadni a saját érzelmeiből, és mit tud közvetíteni a zeneszerző mondanivalójából.

-A mai napig csodálattal gondolok rá – emlékszik Gyermánné Vass Ágnes 1990-ben elhunyt férjére. – Ő végtelen tiszta ember volt, nem érintette meg a XX. századi őrület, a karrier. A növendékeiért tűzbe ment, a mai napig emlékeznek rá, a sírján mindig van friss virág. Nagyon tudott szeretni, ragaszkodni, igazi humanista volt.

Persze az esküvőig, a közös életig történt még egy s más. Vass Ágnes pécsi diplomaszerzése után meghívás érkezett, mégpedig Európa egyik kulturális fellegvárából, Weimarból: szívesen látnák az ifjú tehetséget az ottani Franz Liszt Hochschule hallgatójaként. Ám itthon másként látták: „Vass elvtársnő, magára már nagyon sokat költött a Magyar Népköztársaság” – szólt a válasz, ám végül mégis kiutazhatott, ám a német főiskola ösztöndíjasaként.

A boldog és sok munkával, tanulással járó német évek után hazatért, tanítványok sorát indította el a pályán a Zeneakadémia pécsi tagozatán, öt évig tanított Dél-Koreában is. A Pécsi Szimfonikus Zenekarral bejárta a fél világot, sikeres koncerteket adtak Olaszországtól Franciaországon át a tengerentúlig. Kurzusokat tartott Berlinben, Stockholmban, nagy művészeket ismerhetett meg munkája során.

-Nem, soha, egyetlen alkalommal sem – vágja rá határozottan, amikor azt kérdezzük: soha nem merült fel, hogy végleg egy külföldi zenekarba szerződjön, és itt hagyja Pécset? Mint mondja, ha hosszabb ideig külföldön volt, inkább egyfajta türelmetlenség vett rajta erőt: „ha végre hazaérek, ezt elmesélem, vagy azon gondolkodtam, ezt megcsináljuk itthon is” – azaz újra és újra hazajártak a gondolatai Pécsre. „Én pécsi lány vagyok, itt születtem, itt is fognak majd eltemetni”. Mint mondja, nagyon büszkén vette át 2011-ben a Tüke-díjat, ahol Bertók László versét idézte: „Hiszed-e, hogy ötezerben is lesz Pécs?”

-Én hiszem, hogy lesz. Biztos vagyok benne, hogy Pécset megtartja lakóinak szeretete és megbecsülése.  

A napokban pedig újabb elismerést kapott: március 15-e alkalmából a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozata kitüntetést adományozták számára. „Bevallom, jól esett. Nemcsak az elismerés, hanem a rengeteg szeretet, ami ezután jött: sokan hívtak, kerestek.”

Erre szükség is van, hiszen a járványhelyzet Gyermánné Vass Ágnes életét is beszűkítette: kevesebb az elfoglaltság, a program, de kevesebbet tud barátaival túrázni kedvelt hegyein, a Tubesen („Amit egykor együtt védtünk meg a lokátor ellen” – jegyzi meg), a Misinán, Orfűn. És persze hiányoznak a közösségi összejövetelek is.

-A Cirfandli Estéket nagyon szerettem, remek emberek ültek egy asztalhoz, nagyon bízom benne, hogy a pandémia után újraindulhat – elevenítette fel, azt is elárulva: sok ismerősét is biztatta, jöjjenek el, akik utána rendszeres résztvevői lettek a Pécsi Polgári Szalon Egyesület rendezvényének.

A járványhelyzet miatt nehezebb a kapcsolattartás a családdal is, akikkel a zene szintén összekötő kapocs: Júlia lánya szintén hegedűművész és amellett gyönyörű verseket ír, négy gyermeket nevel, akik közül az egyik, Vedres Péter fagottművész.

Mikor a beszélgetés végén kikísér a lakásból, az ajtó mellett egy kis magyar zászlót veszünk észre – tisztelegve a március 15-i nemzeti ünnep előtt. „Sajnos kevés házon volt idén nemzeti zászló. De nekem ez mégis fontos, nagyon fontos” – ad akaratlanul is választ (a beszélgetés során már sokadszor) arra, hogy miért is tekintik sokan Gyermánné Vass Ágnest pécsi példaképnek.