Szerző: Assist_ppsze

„A szeretet az, amivel a diákot meg lehet győzni”

Szerencsés voltam – gyakran hangzott el ez a mondat beszélgetésünk során Kertész Attila karnagy, tanár szájából, de azért hamarosan kiderült, ehhez az életpályához, ezekhez a sikerekhez jóval több kellett, mint szerencse. Sok-sok munka, a diákok szeretete, elhivatottság, a zene iránti alázat – ezek jellemzik a 80 esztendős Kertész Attilát, a Pécsi Példaképek-sorozatunk következő interjúalanyát.

-Az Ön neve a pécsiek számára összeforrt a zenével. Jól tudom, hogy erős volt a családi indíttatás e téren?

-Valóban, ténylegesen erős volt a családi indíttatás, hiszen édesapám is zenetanár és karnagy volt Gyulán, van egy zongoraművész testvérem, aki még 97 évesen is nagyon aktív. Óriási a korkülönbség köztünk, és amikor ő a Zeneakadémiáról hazajött, egész nyáron zongorázott, a Bartók-műveket, amiket ő játszott, én már gyerekkoromban megismertem és megszerettem. Édesanyám is hegedült. Sőt, büszkén mondtuk mindig, hogy nagyapámnak, aki parasztember volt Nagyszalontán, volt egy kis harmóniuma, és amikor bejött a földről, munka után azon játszott. De nemcsak a családi vonalat kell említenem: egy csodálatos tanárom volt, Sipos Éva, akinek nagyon sokat köszönhetek, aki elindított a zenei pályán. Gyulán egyébként az Erkel Ferenc Gimnáziumban érettségiztem, ahol kiváló, szigorú tanáraim voltak. Úgy tűnik, ez is végigkísér, hiszen az Erkel Társaságnak is tagja vagyok.

-Gyula után azonban még nem Pécs következett, hanem Debrecen, számomra meghökkentő módon: az életrajza szerint az ottani orvostudományi egyetemre járt.

-A családban akkor már volt egy matematikaprofesszor, mérnök, zongoraművész is, összedugták a fejüket szüleim, és azt mondták, hogy kitűnő tanuló vagy, és nincs orvos a családban… Így kerültem Debrecenbe, az orvosi karra, büszke is voltam rá, mert öt és félszeres túljelentkezés volt. Ám mégsem végeztem el, és ennek bizony már a zene volt az oka. Mivel a zongorista bátyám ifjú korában oda járt a debreceni konzervatóriumba, én is megpróbáltam, és az orvosi tanulmányok mellett be is iratkoztam zongora-szolfézs szakra. De sajnos közben a kezemmel nagyon sok egészségügyi problémám volt, máson kellett gondolkodnom. Forgattam a felsőoktatási felvételi tájékoztatót. Feltűnt Pécs, ahol még életemben nem jártam, de olyan szép városnak tűnt, hát elmentem felvételizni. A történelmet szerettem, így jelentkeztem történelem-ének szakra, szerencsére fel is vettek. Itt Pécsett kiváló tanáraim voltak, például Tillai Aurél, Dobák Pál. Miután végeztem, egy kis szerencsének is köszönhető, hogy hely volt a Széchenyi Gimnáziumban, így kerültem úgymond fiatal titánként, ifjú tanárként ebbe az iskolába.

-Ez egy különleges hely volt.

-Valóban, de ez ismét szerencsés volt az életemben, hiszen például ott ismerkedhettem meg azzal a nehézséggel, hogy a serdülő fiúkhoz hogyan is kell viszonyulni, ugyanis az iskola tanulóinak mintegy 70 százaléka fiú volt. Nagyon belevágtam a munkába, az iskolavezetés is támogatott. A harmadik évemben már százhúszan énekeltek a gimnáziumban három kórusban. Amit külön is jelentős dolognak éreztem, hogy volt egy közel ötven tagú fiúkórusunk, akikkel szerepeltünk a Helikonon is. Így már nagyon szép eredményeket lehetett elérni. Bennem már akkor működött az az ösztönösség, hogy a középiskolás diákokból is ki lehet hozni olyan szintű énektechnikát, amivel akár a felnőttkórusok versenyén is „ütőképesen” jelen tudunk lenni. Ez az elv végigkísért az egész pályámon. Közben egyébként elvégeztem a történelem szakot egyetemi szinten, a pedagógia szakot szintén, négy évig jártam Budapestre, ahol a karvezetés szakot is abszolváltam, illetve a szociológiát is.

-Tehát tanárként is tanult. De milyennek látták a diákjai? Korábban azt mondta, Gyulán kiváló, szigorú tanárai voltak. Ön is szigorú volt?

-Igen, azt kell mondjam, igen. De nagyon szerettem és szeretem a diákokat, azt hiszem, ezt mindig is érezték rajtam, és így a szigort is el tudták fogadni. Talán nem az adott pillanatban, de később biztosan. A Széchenyiben például nagyon sok fiú volt, köztük autószerelő-diákok is, akik talán úgy vélték, hogy távol áll tőlük a zene. Ebben az esetben is nagyon nagy szeretetre volt szükség. Volt, hogy felvettem a kórusba olyan fiúkat is, akiknek ugyan még nem volt kialakult hangjuk, de kiváló hallásuk volt – ők érezték a tiszteletet és bizalmat, hiszen mondtam nekik sokszor: „belőled még nagyszerű énekes lesz”. De egyébként az iskolában éltem szinte az egész életemet, ez máshogy nem is megy. Szünetben, a reggeli kapunyitáskor, szót váltani a diákokkal, ez nagyon fontos volt. Ha valaki előző napon nem volt kóruspróbán, már el is csíptem… Azóta számos generációváltás történt persze, de nagy öröm számomra, hogy a maiakkal is szót tudok érteni. Az egyetemi hallgatóknak is azt szoktam mondani pedagógia órákon: ha van egy probléma, és már nincs módszertani lehetőség, akkor ott a szeretet – ez az, amivel egy diákot meg lehet győzni valamiről.

-1973-ban került a Janus Gimnáziumba.

-Valószínűleg feltűnt többeknek, hogy egy normál gimnáziumi tanrendű iskolával milyen sikereket lehet elérni, ezért csábítottak át a Janusba, ahol zenetagozat működött. Az elődöm a híres Ivasivka Mátyás tanár úr volt, nagyon össze kellett hát kapnom magam, ez is komoly doppingszer volt. Olykor nehéz döntéseket kellett hoznom, hiszen ekkor még sokan voltak zenetagozatosok, ki kellett választanom egy kamarakórust és egy nagy létszámú leánykart, vigyázva arra, hogy mindkét együttes ütőképes legyen. De jó úton jártunk, hiszen 1976-ban, majd 1978-ban is Magyar Rádió Nagydíjat nyertünk.  Nagyon nagy szerencsém volt, hogy ilyen fiatalként – a zsűri titkosan döntött, nem is tudták, ki a karnagy, ki énekel – ezekkel a hatalmas szakmai díjakkal mondhatni berobbantam a zenei köztudatba. Ekkor el is kezdődtek a külföldi meghívások. Ám mindössze két év telt el, és jött a politikai döntés, hogy gimnáziumot kell létrehozni a bányászkerületben, ez lett a Dobó István utcai gimnázium, ahová a jól működő zenetagozatot egyszerűen áthelyezték. De más iskolákból is sok-sok diákot tettek át, akiktől – nincs rá jobb szó – az előző gimnáziumukban meg akartak szabadulni. Mi, ottani tanárok viszont szeretettel fogadtuk őket, amiért ők hálásak voltak. Jó tíz évig kellett várni az iskolában, amíg összejött annyi fiú, hogy vegyeskart is lehetett alapítani a kitűnő leánykar mellett. A Kodály-versenyen énekeltünk a Vigadóban, amikor Nagy Ernő tanár úr megszólított: „Attila, vállald el a Mecsek kórus vezetését, mert én már nem akarom tovább vinni az együttest”. A váratlan baráti felkérést 2001-ben fogadtam el. Tizenöt évig vezettem az énekkart, ahol egyre több volt tanítványom énekelt, bejártuk Európát, sok szép emlék maradt bennünk. Azután én is hasonlóképpen adtam tovább Balatoni Sándor orgonaművész barátomnak a vezetést.

-S közben jött a felsőoktatás is.

– Addigi munkám elismeréseként a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Pécsi Tagozatának vezetése hívott előbb gyakorlatvezető tanárnak, majd státuszt is kaptam. Akkor még a Zeneakadémiához tartoztunk, 2000-ben pedig a Janus Pannonius Tudományegyetemhez kerültünk, közben oktattam a Bölcsészettudományi Karon is a Neveléstudományi Intézetben, majd visszahívtak a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karára, ahol még mindig vannak óráim. 54 éve nem tudok szabadulni a tanítástól… De az nagyon jó, hogy az egyetem mellett végig tudtam a középiskolában is tanítani, hiszen a pedagógia tárgyat is csak így lehet hitelesen oktatni.

-Ön volt a Kodály Társaság elnöke is.

-A pályámat végig kísérte Kodály művészetének, szellemiségének, emberségének szeretete, nagyon sok művét énekeltük nagy sikerrel külföldön is. 1982-ben, Kodály születésének 100. évfordulóján kerestük meg a Dobó utcai gimnázium nevében az özvegyét, hogy járuljon hozzá a névfelvételhez – azóta Kodály Zoltán Gimnázium az iskola neve. Az intézménynek szoros kapcsolata alakult ki Kodály Zoltánné Péczely Saroltával, több rendezvényünkön, koncertünkön megtisztelt minket. Négy évvel ezelőtt pedig megválasztottak az ezer fős Kodály Társaság elnökének. A vezetésről ebben az évben, egészségügyi okok miatt le kellett mondanom, de rendkívül megtisztelő volt, hogy a Társaság elnöke lehettem.

-Tanítás, kórusok, nevelés, külföldi turnék, CD- és lemezfelvételek – gondolom, minden perce be volt osztva. Hogyan fogadta ezt a család, mennyi idő jutott magánéletre?

-Kevés, bizony kevés. Hihetetlen sokat köszönhetek a feleségemnek. Ő is nagyon jó karnagynak indult, a Jókaiban tanított, de inkább más hivatást választott, igazából az én karrierem érdekében. A tanári és művészi munka, amit csináltam, tényleg csak egy olyan feleség mellett valósulhatott meg, aki ezt végletekig tolerálta, és intenzíven foglalkozott gyermekeink nevelésével. Bence fiam építészmérnökit végzett, de emellett klarinétozott, zongorázott, ma is játszik egy jazz-trióban. Réka lányom közgazdász, ő is szereti a zenét, énekelt kórusokban is. Öt unokám van, jó a zenei érzékük, köztük négy lány – úgy tűnik, a leánykaroktól nem tudok szabadulni.

-Számos kitüntetés kapott, legutóbb, szeptember elsején Pécs városától a Victor Vasarely-díjat.

-1965 óta élek Pécsett, nagyon hálás vagyok a városnak, mindig észrevettek, megbecsülték a munkámat, számos kitüntetést kaptam, amelyek nemcsak ráteszik az ember vállára a felelősséget, de további munkára is doppingolják. Ez a város mindig is elismerte, hogy kórusaim művészetével öregbítem Pécs hírnevét Európa és a világ számos országában. Természetesen a mostani elismerés is nagyon jól esett, de az igazi jutalmat mégis a tanítványoktól kaptam: a mostani díjátadón is számos egykori diákom szerepelt a műsorban, hihetetlenül jó volt őket látni és hallani. Másnap pedig a Kodály Gimnáziumban olyan történt, hogy azt talán nem is érdemlem meg. Nagy meglepetésként a tanítványaim csak nekem tartottak koncertet, sokan online csatlakoztak be Európa nagyvárosaiból. Azután szóltak, hogy „tanár úr, jöjjön már, szeretnénk valamit mutatni”. Nem is értettem. S akkor mutatták meg, hogy a gimnázium zenetermét rólam nevezték el, immár Kertész Attila-teremnek hívják. Ezek az igazán nagy kitüntetések és ajándékok, azok, amelyeket az ember a diákjaitól kap.

„A jó tett emberi kötelesség”

Hogyan alakult újjá Pécs egyik közismert jótékonysági egyesülete egy bál, egy patinás épület látványa és egy megható-megdöbbentő élmény miatt? Mekkora munkát jelent, és mekkora örömet okoz rászoruló gyermekeken, családokon segíteni? Erről is beszélgettünk Pécsi Példaképek-sorozatunk mostani interjúalanyával, Kittkáné Bódi Katalinnal, a Pécsi Jótékony Nőegylet alapítójával, korábbi elnökével.

Elegáns, ízlésesen berendezett pécsi lakásban ülünk le – valahogy tényleg így képzeltük a Pécsi Jótékony Nőegylet (újra)alapítójának otthonát. De hogyan és miképp jutott az eredetileg fényképész, majd az orvoskar oktatásfejlesztési egységeiben dolgozó Kittkáné Bódi Katalin arra az elhatározásra, hogy erre az egyesületre és annak munkájára szükség van? A válaszhoz vissza kell utaznunk az időben, hiszen a Pécsi Jótékony Nőegylet 1871-ben alakult, és csak a kommunista rendszer térhódításával, 1949-ben volt kénytelen törvényi határozatra beszüntetni a városban méltán népszerű és nagyon hasznos jószolgálati tevékenységét. Talán kevesebben tudják, de az egyesület akkori székháza egy csodálatos belvárosi palota, a Mária utcai – később a Bóbita Bábszínháznak is otthont adó – épület volt. A bádogkupolás épület teljes közadakozásból épülhetett fel, a város a kétutcafrontú járda megépítését vállalta. Ahogy Kittkáné Bódi Katalin megemlíti, őt is lenyűgözte ez az épület és a körülötte lengő mítosz, főleg, mert diákszínjátszóként maga is gyakorta járt benne. Persze legyen bármilyen csodás is a Mária utcai egykori egylet-székház, ez kevés lett volna ahhoz, hogy 1997-ben megszülethessen a Pécsi Jótékony Nőegylet újra alapításának gondolata. Ehhez valami több kellett. Jóval több.

-A kilencvenes években a gazdasági változások okán már látszott a társadalmi leszakadás, még akkor is, ha sokan nem akartak erről beszélni – vázolta Kittkáné Bódi Katalin. – A társasági élet régi korok emlékét idézte fel. Férjemmel rendszeresen részt vettünk a Tettrekész Pécsi Polgárok bálján, mely a társasági esemény népszerűségén túl számos jótékony célt is támogatott. Így lett gazdagabb az Aradi vértanúk útja az aradi hősök szobraival, így kaphatott támogatást a gyermekklinika onkológiai osztálya, s számos más, hasznos cél is támogatást nyert az adakozó bálozó közönségtől. Egy alkalommal az én javaslatomat is elfogadta a szervező grémium: támogassuk a társadalmi segítségre szoruló családokat.

Ennek kapcsán Kittkáné Bódi Katalin felidéz számára nagyon fontos, meghatározó emléket, mely egy téli napon, farsang idején történt meg. Egy családi látogatás alkalmával meglepetten tapasztalta, hogy a vendéglátónál a garázs mennyezetig tornyozva van postázásra váró, nagyméretű papírdobozokkal.  A dobozokon pontosan jelezve volt a tartalom is. Ruha és ágynemű, lábbelik, takarók és egyéb háztartási tárgyak… A címzett egy alföldi település idősotthona volt, a feladó helyén pedig csak egy monogram volt látható: N. D. Mint kiderült, a néhai Mádl Ferencné, leánykori nevén Némethy Dalma volt a feladó. A családi kapcsolat miatt tudva és ismerve különleges személyiségét, ismert volt az is, hogy civil, hétköznapi emberként számára különösen fontos és természetes dolog volt az önzetlen jószolgálat, a segítségnyújtás. Csendben, névtelenül támogatta a rászorulókat, főleg a szemérmes szegényeket. Volt, akit élelemmel, volt, akit ruhával, volt, akit más módon, polgári lehetőségeihez mérten. Nyitott szemmel járt, sokszor saját tapasztalásból jutott el a nehéz sorsú emberekhez. Hiteles, végtelenül szerény személyisége, felelősségvállalása, példamutatása másokat is – környezetében, munkahelyén a kollégáit is – önzetlen cselekedetre buzdított. Így telhettek meg a garázsban lévő, postázásra váró dobozok.

-Számomra döbbenetes, életem további részében is meghatározó élmény volt a látvány és a kérdésemre kapott válasz a dobozok történetéről. Arra gondoltam, hogy miközben mi bálba készülődünk, mások nagyon nehéz körülmények között élnek – fogalmazta meg Kittkáné Bódi Katalin. Elmondta azt is, hogy a báli készülődés közben, a meghatározó családi élmény hatására egyre inkább erősödött a jószolgálati tevékenység iránti vágya, így a következő eseményen azután fel is vetette, tenniük kell ez ügyben valamit, méghozzá nem egyszeri jótékonysági alkalommal, hanem hosszú távon, rendszeresen.

-Ma is meghatódok, ha arra gondolok, hogy a báli újságban tett felhívásomra egymás után jöttek oda hozzám a hölgyek, ki a vállamra tette a kezét, ki csak rám nézett és tekintetével jelezte: én is segítek – mondta könnyek között Katalin. – Mádl Dalma jószolgálati szemlélete, önzetlen cselekedete, az életről alkotott véleménye követendő példa lett számomra.

Az ő ráhatásával, jószolgálati példája nyomán alakulhatott meg újra egy baráti társaság hölgytagjaival a Pécsi Jótékony Nőegylet 1997-ben, Kittkáné Bódi Katalin elnökletével. A tettrekész hölgyek sorra csatlakoztak a jó ügyhöz, még úgy is, hogy a jótékonyság bizony olykor a család, a szabadidő rovására ment. „Én azt szoktam mondani: ha a férjed és a családod ebben az önzetlen szolgálatban nem támogat, ne gyere – fontos, hogy a teljes család veled együtt, közösen egyetértsen, érezzen, támogassa a másokért való elkötelezettségedet, csak úgy tudunk mi is erős meggyőződéssel, sikeresen segíteni másokon” – fogalmazta meg az elkötelezettség hitvallását Katalin.

A Pécsi Jótékony Nőegylet alapvetően azokat a családokat, gyermekeket kívánja támogatni, akik az állami, önkormányzati szociális hálóból kimaradnak, mert éppen csak felette vannak a jövedelmi kategóriáknak. Ez a jövedelmi különbség nem azt jelenti, hogy életkörülményeik nem indokolnák a bármilyen módon való támogatást… Éppen ezért szükséges őket segíteni, hiszen a nőegyleti segítséggel talán még lehet remény a felemelkedésre is.

A Nőegylet első nagyobb, és máig működő, Pécs-szerte ismert akciója a „…nekem nincs ebédem…” támogatási program. Ennek keretében peremkerületi, de akár belvárosi iskolák tanulói számára a Nőegyleti fizeti be az ebédet, így biztosítva napi meleg ételt a kicsiknek. Mint Kittkáné Bódi Katalin elmondta, a név igazából egy képet takar: sorban álló gyerekek a menzán, azután az egyik megszólal: …nekem nincs ebédem… Éppen ezt az állapotot szeretnék enyhíteni. Persze ez így egyszerűen hangzik, de nagyon-nagyon sok munka van mögötte. Ki kellett dolgozni a folyamatosan működtethető, ellenőrizhető rendszert, és meg kellett nyerni egy olyan stabil támogatói kört, akik a célokkal egyetértettek. A segíteni szerető hölgyeknek olykor a hivatalokkal, a bürokráciával is meg kellett küzdeniük.

-Már nagyon sok, félévente száznál több „nőegyleti gyerekünk” kaphat ingyenes iskolai étkezést a mi forrásainkból – fogalmazza meg Kittkáné Bódi Katalin, hozzátéve, rengeteg egyéb támogatási ötlet is rendre előkerül, olykor egy-egy kilátástalan élethelyzetet látva. Ilyenkor a hölgyek összejönnek, és – céljaikkal egyetértő támogatóiknak köszönhetően – mindig megtalálják a hatásos segítség módját.

Ilyen a Vándor Díj is, amely kifejezetten a tehetséges, de hátrányos helyzetű pécsi középiskolások támogatására született. Ahogy Katalin hangsúlyozta, fontosnak tartják, hogy a nehéz körülmények között élő tehetséges tanulók is esélyt kaphassanak a fejlődésükhöz vagy életcéljaik megvalósításához. Mint elmesélte, a tehetségpártoló díj megalapítása után felkeresték a művészeti szakközépiskola vezetését és bejelentkeztek a díj adományozására. A tanári kar képviselői ámulva hallgatták a díj lehetőségeit, majd megkérdezték: az anyagi támogatással járó díjat mire lehet fordítani? A válasz meglepetést keltett, hiszen a díj felhasználása nem kötött, bármire fordítható, amire a tehetséges fiatalnak szüksége lehet a tanuláshoz, fejlődéséhez vagy céljai eléréshez. Uhrik Dóra balettművész törte meg a csendet és megkérdezte végül: akár felvételis balettcipőt is lehetne vásárolni a díjra javasolt tanuló részére? Mert volna egy nagyon tehetséges növendékünk, akinek szüksége lenne egy új balettcipőre, de ezt a családja nem tudja megvenni a felvételihez…

Számos más program mellett érdemes megemlíteni a karácsonyi játszóházat a Várostörténeti Múzeumban, amely szintén a Pécsi Jótékony Nőegylet programja volt hosszú éveken keresztül: sok gyerek életében akkor járt először a belvárosban és múzeumban egyaránt. A hölgyek pedig felváltva, a napi munkájuk után készülődtek a karácsonyt váró uzsonnára, sütötték a kalácsot, bejglit, aprósüteményeket a kakaó mellé, hiszen ezzel várták a kicsiket a múzeumba.

A kilencvenes évek végétől nagyon sok szívszorító, megható történet gyűlt össze, mindegyik mögött emberi sorsok állnak – és az önzetlen szándékú, jólelkű hölgyek. Pedig ez gyakran nem volt könnyű, mint Kittkáné Bódi Katalin meséli, olykor unatkozó úrinőknek gondolták őket, sokan kétkedve fogadták az őszinte önzetlenséget, noha minden tagjuk munka után, a családtól, párjától feláldozva az időt igyekezett-igyekszik a rászorulókon segíteni. Kittkáné Bódi Katalin pár éve már nem vezeti a Pécsi Jótékony Nőegyletet, „csak” tagként és alapító elnökként dolgozik. Mint mondja, kicsit el is fáradt, de legfőképpen a fiatalabb generációnak szerette volna átadni a szolgálatot, és bizony két gyermeke (Dalma és Bálint) után most már az élet ajándékaként a nagymamai szerep szépségeiből is szeretné kivenni a részét. De azért teljesen nem vonul vissza. Nem is tudna. Hiszen a Nőegylet jelmondatát, egykori támogatójuk, Zsolnay Sikorski Júlia szavait ars poeticájának tekinti: „A jó szív – isteni adomány, a jó tett – emberi kötelesség.”