Szerző: Assist_ppsze

Beszélgetés Turós János mézeskalács-készítővel

Milyen lehet olyan munkát végezni, ami az egész életet meghatározza? Milyen lehet valódi élethivatásként tekinteni a Valószínűleg sok ember gyermekkorának szép emléke a mézeskalács-illat, amely karácsony táján belengte a lakást. Csak remélhető, hogy modern, rohanó világunkban a mai apróságoknak is megadatik még ez a különleges élmény. Pécsi Példakép-sorozatunkban Turós János mézeskalács-készítővel beszélgettünk ünnepről, közösségről, alkotásról.

– Megállt egy hölgy egyszer a sátrunk előtt, nem szólt semmit, csak nézett. Ott állt egy pár percet, és azt láttam, hogy folyik a könny a szeméből, elsírta magát, és elsétált. Nagyon meglepődtem rajta, nem is értettem, hogy mit követhettünk el. Utánamentem, megszólítottam és mondtam neki, hogy bocsásson meg, de szeretném megtudni, mi történt. Erre azt mondja, a mézeskalácsaink közül az egyik olyan régi, szép emlékeket idézett meg benne, hogy teljesen elérzékenyült, de ne haragudjak, hogy sírva fakadt. Visszahívtam és megkértem, hogy mutassa meg, melyik az a kalács. Akkor ő megmutatott egy piros, szív alakú mézeskalácsot, én meg odaadtam neki ajándékba. Ugyanis, bevallom, nekünk is elhomályosodott a feleségemmel a szemünk… Akkor én azt mondtam, ha azon a napon egyetlenegy darab kalácsot sem vesz tőlünk senki, akkor is megérte.

Talán ez a kis történet, amelyet Turós János mesélt el nekünk, jól mutatja, milyen csodák is történhetnek a mézeskalácsok körül. De hogyan is lesz egy műszaki végzettségű, jelenleg a Pécsi Tudományegyetemen dolgozó emberből a mézeskalácsok rajongója, készítője, a népi hagyományok őrzője?

– Ha nekem valaki azt állítja mondjuk 20 évvel ezelőtt, hogy mézeskalácsot fogok készíteni, azt biztos elküldöm oda, ahová nem biztos, hogy szeretne menni – neveti el magát Turós János. – Az egész úgy indult, hogy a kétezres évek elején elkezdtem építeni otthon egy kemencét, igazából hobbiból. S akkor egy nagyon érdekes változást vettem észre magamon. A mai napig azt mondom, hogy a kemencének, ha az ember maga építi, annak lelke van, és engem tényleg megváltoztatott ez a dolog. A feleségemmel a kilencvenes évek közepétől egy dekorációs vállalkozásunk volt, nem is értem rá gyakran, így tényleg több hónapig építettem, amikor éppen idő jutott rá. Közben keresgéltem hasznos információkat az építésről, az interneten szerveződött egy kis közösség is, hasonló érdeklődésű emberekből, beszélgettünk rendszeresen, azután találkozókat is tartottunk. Egyszer nézegettem az interneten képeket, amelyeken mézeskalácsok voltak. Mondtam a feleségemnek, szerintem ilyeneket mi is tudnánk itt csinálni. Hát így indult…

Hamarosan a kemencében sült mézeskalácsokkal tele lett a lakás, adták rokonoknak, ismerősöknek. Egyszer elmentek egy rendezvényre, ahol mások árultak mézeskalácsot, és beszéltek egy szervező hölggyel, hogy megnézné-e az ő portékájukat, érdemes-e foglalkozniuk ezzel.

-Megnézte a hölgy, nézte, nézte, és sokáig nem is szólt semmit. Én akkor megijedtem, és mondtam neki, értem én, hogy nem akar szólni, nem akar minket megbántani, mi meg nem akarjuk feltartani, már megyünk is – mesélte a kezdeteket Turós János. – Erre csak megszólal, hogy éppen ellenkezőleg, azon gondolkodott: hol voltunk mi eddig? Mondom, hát éltünk, dolgoztunk, neveltük a gyerekeinket, ezt meg csak azért csináljuk, mert szeretjük.

Így kiderült, nagyon is tetszett a szervezőknek Jánosék mézeskalács portékája, meg is hívták őket bemutatni-árulni, azóta már számos karácsonyi, ádventi vásáron, de még a fővárosi Mesterségek Ünnepén is bemutatkoztak, mindenhol elvarázsolva a vevőket. Ahogy Turós János elárulta, az ő mintáik erősen kötődnek a népi hagyományokhoz, de igyekeznek hozzátenni a saját maguk életét, világát is – a népi örökségünk viszont éppen ettől lesz élő, eleven. Mint mondta, szinte ösztönösen nyúltak a magyar motívumokhoz, egy finn vagy egy francia nyilván más formákat követne.

Ahogy Turós János leszögezte, nem tartja magát művésznek, de amikor a kalácsokat díszíti, az valamiképp egy különös, ahogy fogalmaz, úgymond más állapot. Mint rámutatott, a mesterek, legyenek kovácsok, fafaragók, valamilyen módon a lelküket is beleteszik a műbe, és már az induláskor, például egy külsőre korhadt fában látják azt, hogy mi is születik majd belőle. Így van ez a kalácsokkal is: hiába készül egy formából sok-sok, mégsem lesznek azonosak, mindegyik egyedi. Ráadásul Jánosnak mostanában kevesebb ideje jut a kalácsokra, így a sütés, a díszítés szinte ünnepi időnek számít.

De miért is nincs elég idő erre? Turós János ugyanis igazi közösségi ember. Amellett, hogy dolgozik az egyetemen, két unoka révén gyakorló nagypapa, lakóhelyén, Romonyán alpolgármester is – és nagy tervek körvonalazódnak a faluban. Szeretnének többek között egy alkotóházat is kialakítani, hiszen nagyon sok olyan ember lakik a községben, akik szívesen tevékenykednek a köz érdekében. Itt kapcsolódik össze János életének egy másik fontos szelete a falu jövőjével, ez pedig a Kaptár Egyesület. A Lovas Kata vezetésével 1987-ben alapított szervezet számos kiváló alkotót, mesterembert, népművészt tömörít, akik mind-mind szívügyüknek érzik a hagyományok ápolását, átörökítését, megélését. A magyarlukafai Vendel-napi búcsú, és számos más rendezvény tette elismertté és kedveltté az egyesületet, amely most Romonyán kíván új színt vinni a község életébe.

-Én mindig a közösségben hittem. Azt szoktam erre mondani, ha megnézzük a kezünket, látjuk, hogy a hüvelykujjunkkal egyedül mekkora súlyt tudunk megemelni, de ha a másik néggyel együtt emeljük fel, az mennyivel többet jelent. És nem kell messze menni, a szemünktől fél méterre kell csak látni, és máris észrevehetjük, mit is jelent a közös erő – mutat rá plasztikusan János, akit, mint fogalmazott, pár éve megtisztelt a Kaptár Egyesület tagsága, így elnökként vezeti a szervezetet.

Mint mondta, szeretnék megszólítani a fiatalabbakat is, számos eseményt szerveznek erre is. Fogadókészség biztosan van, a Kaptár Egyesület által készített remekek, az általuk szervezett programok a legtöbb ember lelkét valamilyen szinten megérintik – és nem csak az idősekét.

– A gyerekeké amúgy is tiszta, ők egy fehér lapokból összeállított könyv, és a mi felelősségünk az, hogy arra a könyvre, annak a fehér lapjaira mit fogunk írni – vallja Turós János.

Ennyi teendő mellett talán már érthető, miért is ünnepi pillanat, amikor a mézeskalácsokkal tud foglalkozni. Igaz, a legtöbb ember számára a mézeskalács íze, illata amúgy is egy bizonyos ünnephez, a karácsonyhoz kötődik, bár régebben a terménybetakarítások után tartott búcsúkon az ifjú párok között jegyajándékként forgott a szív, a huszár vagy épp a baba alakú mézeskalács – utalva arra, mit is szeretne a fiatal mátkapár. Ám mára már a többség egyértelműen a karácsonyhoz kapcsolja ezt a különlegességet – joggal, ahogy Turós János is megerősíti:

– Olyan jó az, amikor a karácsonyt várva anyuka, nagymama az unokákkal, a gyerekekkel sütögeti a mézeskalácsot. Annál nincsen szebb dolog, amikor a gyerek könyékig lisztes, és ott van a mosoly a maszatos arcokon. Bevallom, az én kisunokám, az idősebb, aki 2 és fél éves, úgy kezeli a sodrófát, hogy a nagypapa elolvad, amikor látja… Szól egy kis karácsonyi muzsika a háttérben, belengi a szobát, a konyhát a mézeskalács illata, a fahéj, a szegfűszeg. Ezt nem lehet szavakkal visszaadni, csak úgy, ha az ember ebben benne él, így csinálja. Valóban így van, a mézeskalács, a közös sütögetés a karácsony hangulatához hozzátartozik, és én nagyon remélem, hogy ez mindig megmarad – hiszen éppen ez, az együttlét, a családi szeretet az ünnep lényege.

Beszélgetés Dergez Péter pécsi cipésszel

Milyen lehet olyan munkát végezni, ami az egész életet meghatározza? Milyen lehet valódi élethivatásként tekinteni a feladatra? Milyen lehet, ha valóban a nap 24 órája erről szól, de a Dergez Péter cipész példája is mutatja, milyen boldogságot, örömet jelenthet a kétkezi munka, ha az valóban értékteremtő. A Pécsi Példaképek-sorozatunk következő beszélgetése révén arra is választ kapunk, milyen emberi tulajdonságokra derül fény, ha valaki cipészhez megy, és milyen különleges képességekre van szüksége egy igazán jó szakembernek.

Mai, fogyasztói társadalmunkban, amikor minden arról szól, hogy „vásárolj, és ha elromlik, dobd el, vegyél újat”, felmerül a kérdés: ki javíttatja még a cipőjét? Dergez Péter pécsi cipész műhelyében gyorsan kiderül, bizony sokan, hiszen egyre-másra nyitották az ajtót az ügyfelek beszélgetésünk alatt. De vajon a szegényebbek jönnek?

-Nem, szerintem nem itt van a különbség, én máshol látom. Van, aki eleve olyan, hogy javíttat, míg van, aki kidobál. Van, aki egy kapcsolatot megpróbál rendbetenni, és van, aki szakít. Van, aki a ruháit, cipőjét megjavíttatja, viszont van, aki inkább rendel egy újat. És ez nem függ az anyagi helyzettől, sokkal inkább az ember személyiségétől. Megesik, hogy 14 éves gyerek hoz be cipőt, mert neki ilyen a mentalitása, neveltetése, máskor meg idősek is kidobálnak sok mindent, ami még javítható volna – avat be minket Dergez Péter. A pécsi cipész szerint az, aki javíttat, azt a terméket szereti, az számára kényelmes, hozzá nőtt, és próbálja megmenteni. Még akkor is, ha gond nélkül vehetne másikat, mert anyagi helyzete miatt ez nem volna probléma.

Igény, ahogy magunk is láttuk, bőven van tehát a cipőjavításra, azonban cipész egyre kevesebb akad. Pécsett a 80-as évek elején 200 cipészműhely működött, ma talán 10 van. Ahogy Dergez Péter elmondta, ennek az oka, hogy képzés sajnos gyakorlatilag nem létezik, a cipőjavító régen is a cipészoktatás egyik ága volt. Ám fontos ága, a fiatal tanoncokat is ide irányították, ha ugyanis megismerték a hibákat, az új lábbelik gyártásakor már tudtak arra is figyelni, hogyan kerüljék el a problémákat. Most viszont csak felnőttképzés keretében oktatnak leendő cipőkészítőt, de a jelentkezőnek magának kell keresnie gyakorlati helyet, ez szinte csak Budapesten elérhető. Azonban a három éves képzés-gyakorlat alatt magának kell megfinanszíroznia mindent, biztosítania a megélhetését, majd megvennie a szerszámokat, az alapanyagokat, hogy elindíthasson egy saját vállalkozást, ami így alsó hangon 10-15 millió forint. Talán nem csoda, hogy alig akad, aki vállalja, és így persze már azon sem lepődünk meg, amikor megtudjuk: van olyan cipész, aki 82 évesen fejezte be a munkát, mert folyamatosan keresték a vevők.

De hogyan lett Dergez Péter cipész?

-Bár a nagypapám cipész volt, én nem láttam már őt dolgozni, nem vagyunk cipész dinasztia, én is más úton indultam – mesélte Péter. – Három és fél évet jártam a pécsi egyetemre, számítástechnika-technika szakra, ott egyszer megelégeltem a dolgot. Kedden kijöttem egy sikertelen vizsgáról, szerdán próbanapra mentem egy cipőjavító multicéghez. Hogy miért oda? Útba esett, ahogy mentem, egy cimborám dolgozott ott, oda léptem, és megkérdeztem, nincs-e náluk felvétel. Volt.

A cég iskolázta be, Budapesten tanult, szerzett szakmunkásvizsgát. Ahogy azonban egyre többet dolgozott, egyre jobban meg is tetszett neki a munka, képezte magát, idős, neves cipészeket látogatott, hogy ellessen fortélyokat, szakmai fogásokat.

Ráadásul az eredeti, tervezett szakmájához képest is sok a hasonlóság: itt is kell matematika, fizika, kémia, technikai ismeretek, sőt természetesen még biológia is, hiszen a jó cipővel számos járásproblémát is ki lehet küszöbölni. Igazából ez egy kreatív munka, komoly ötleteléssel, problémamegoldással.

– Nem is tudom már elképzelni, hogy mást csináljak. Úgy tűnik, csak el kellett fogadni valamit, amit az élet elém dobott, és abban örömet találni – vallja.

2010 óta saját vállalkozást működtet, feleségével – akivel három gyermeket nevelnek – dolgozik közösen. Párja 1993-ban végzett, még az utolsó pécsi cipészosztályban, de jó ideig ő sem a lábbelikkel foglalkozott. A műhely berendezését szinte egy az egyben vette meg, egy berlini idős cipészmester hagyatékaként árulták.

Mint Péter elmondta, tényleg nagyon jól érzi magát a műhelyben, néha-néha szinte már meg is ijed a saját élethelyzetétől. Ugyanis a közösségi elfoglaltságok kárára is inkább bent marad, itt beszélget az emberekkel, zajlik az élet. Munka után meg főként a kertben dolgozik, fut, biciklizik vagy néha-néha pecázni megy egy baráti társasággal. Nem is nagyon vágyik más, nagyobb közösségbe, hiszen a műhelyben valódi társasági élet folyik.

Ráadásul, mint a fodrász, úgy a cipész is szinte már-már pszichológus: sok vevő beszél magáról, olykor a problémáit is elmondja, Péter pedig nem csak a cipőn segít, néha az embereken is. „Ez is egy bizalmi pozíció, valakinek a cipészének lenni” – tesz röpke hitvallást a pécsi szakember, aki elárulja, a teljes munkaidejének negyede-harmada a pultnál zajlik, az ügyfelekkel beszélve. Aki nem szeret vagy nem tud kommunikálni, az ne is válassza ezt a szakmát, mondja Péter, hiszen sokan szeretnek eldiskurálni is a cipésszel. Amíg ott voltunk, minden vevővel beszélgetett egy kicsit a pécsi szakember, volt, akit már névről ismert. A vevők jó része törzskuncsaft, szájról-szájra terjed a műhely híre, nem is csoda, hogy Péternek nem kell költenie reklámra. Akinek szüksége van a szolgáltatásra, az tudja, hol is találja meg Dergez Péter cipészt.

-Persze lehet, ha egykor, az egyetemről kijőve mondjuk egy pékségbe lépek be, akkor most pék vagyok, de azt a munkát is szeretném, azt hiszem – gondolkodik el Péter az élet fonákságán. – Én bármilyen értelmes dolgot szívesen csinálok, ha látok benne fejlődési lehetőséget, és valamennyi kézimunka van benne.

Mint mondja, nagyon rossz megélni, hogy a kétkezi munka becsülete mennyire elveszett. Igaz, ez már nem ma kezdődött, a szocializmusban az volt a vélekedés: „fiam, te buta vagy, menj szakmunkásnak”. Dergez Péter szerint viszont ha egy jó szakmunkás, jó tudással, ésszel nekilát dolgozni, abból olyan művek lesznek, amely után mások gondolkodnak, hogyan is lehetett ezt megcsinálni, elkészíteni.

Feleségével munkamegosztásban, igazi családi vállalkozásban dolgoznak, mint Péter elárulta, gyakran az otthoni dolgokat cipőjavítás közben tárgyalják meg. A munka tényleg közös: számos olyan feladat van, ami komolyabb kreativitást igényel, ilyenkor kis szakmai ötletbörzét tartanak.

-A kutyák a legjobb beszállítóink – neveti el magát a pécsi cipész. – Egy sértődött eb hatalmas károkat tud okozni egy lent felejtett lábbeliben, mi meg a párommal komoly agymunkát folytatunk, hogyan is lehet ezt még rendbehozni.

A beszélgetés végére egyértelmű, és Péter ki is mondja, jól érzi magát az életben, úgy látja, a helyén van, és bár az egyetem után egykor ez B-terv volt, most már egyértelműen az elsődleges.

-Óriási érzés belegondolni, hogy én valahol az emberek mindennapjainak a része vagyok, hiszen ott van az a cipő a lábukon, amit én megcsináltam. Ez is motivál minden nap.

Beszélgetés Szénássy Ágnessel és Szénássy Gáborral

Milyen lehet olyan munkát végezni, ami az egész életet meghatározza? Milyen lehet valódi élethivatásként tekinteni a feladatra? Milyen lehet, ha valóban a nap 24 órája erről szól, de a másik oldalon „eredményként” megmentett gyereksorsok, életek sorakoznak? Pécsi Példaképek-sorozatunkban most Szénássy Ágnessel, a Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató szakmai vezetőjével és férjével, Szénássy Gábor nevelőszülői tanácsadóval beszélgettünk.

Talán kevesen tudják, de ma Magyarországon csaknem 23 ezer gyermekről gondoskodnak nevelőszülők vagy élnek lakásotthonokban. Közülük – több vármegyében – mintegy 6000-ren a Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató munkája keretében kapnak új esélyt az életre. Baranyában a szolgálat szakmai vezetője Szénássy Ágnes, míg férje, Gábor nevelőszülői tanácsadó. Egy beszélgetés keretében pillanthattunk be nem mindennapi mindennapjaikba, és észrevehettük, náluk minden a gyermekekről szól, számukra ez nem munka, sőt még csak nem is hivatás. Annál is több: ez az életük.

-Már több mint 20 éve dolgozom a gyermekvédelem területén. Azt mondják, nincsenek véletlenek, én is így gondolom. Pedagógus végzettségem van, de már az elején meglátta bennem az akkori vezetőm, hogy átlag feletti empátiám van a gyerekek, a nehéz sorsú gyerekek iránt – mesélte Ágnes. – Először a gyermekjóléti alapellátásban dolgoztam, utána 5 év múlva a gyermekvédelmi szakellátásba kerültem, már a családjukat nélkülözni kénytelen gyermekekkel foglalkoztam. Ahol én megtaláltam a hivatásomat, az a nevelőszülői hálózat volt. Most, ennyi év elteltével is úgy látom, tényleg a helyemen vagyok.

Férje, Szénássy Gábor sem vélekedik másként:

-Én is több mint két évtizede dolgozom a gyermekvédelem terén, eredetileg történelem szakos tanár vagyok, a katedra után talált meg egy lakásotthon vezetésével az akkori megyei ellátórendszer, feleségem előtt két évvel érkeztem a nevelőszülői hálózathoz, azóta itt evezünk, közösen. Én is itt találtam meg azt az élethelyzetet, ami szerintem teljessé tesz – a maga nehézségeivel együtt, természetesen.

Korábban állami kezelésben működtek a nevelőszülői hálózatok, pár éve kerültek egyházi fenntartásba, a Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató vette át a Baranya vármegyei rendszert is, ez egyébként a legnagyobb egyházi fenntartású szolgáltató az ágazatban. De nemcsak a fenntartás terén történt változás, hiszen évtizedekkel ezelőtt még alapvetően hatalmas gyermekotthonok voltak, most nevelőszülők és lakásotthonok, azaz a rászoruló gyermekek tulajdonképpen családot kapnak.

-Valóban, azt szoktuk mondani, hogy a nevelőszülői hálózat családot pótol, és addig pótolja, amíg szükség van rá: ha egy-két évig, akkor addig, de ha kell, nagykorúságig vagy akár huszonéves korig is fenn tudjuk tartani ezt a védőhálót – hangsúlyozza Ágnes.

De vajon van ehhez elegendő felkészült, tenni akaró nevelőszülő?

-Sajnos valóban nem könnyű az utánpótlás megtalálása, a mai fiatalok egy részének más a jövőről vallott elképzelése, felfogása, sokan külföldön keresik a boldogulást. De nagyon sok oka lehet, hogy valaki nevelőszülővé szeretne válni, gyakori, hogy kirepülnek a saját gyerekek, és akkor jelentkeznek – ecsetelte Ágnes. – Én azt látom, hogy a nevelőszülőkben van egy átlagon felüli nagy szív, az motiválja őket, hogy segíthessenek. Igyekszünk sok fórumon jelen lenni, hiszen a hálózat idősödik, sokan egy életen keresztül gondoskodtak a gyerekekről. Ám töretlenül hiszünk abban, hogy vannak még olyan házaspárok vagy egyedülállók, hiszen ez sem kizáró ok, akik szívügyüknek tekintik a gyereksorsokat.

Pedig sok követelménynek kell megfelelni, vannak többek között életkori, erkölcsi követelmények, pszichológiai és egészségi alkalmasság, megfelelő körülményeket kell biztosítani a gyermekeknek, ezt környezettanulmányban is vizsgálják, valamint természetesen képzésen is részt kell venniük.

A Szolgálat folyamatosan egyeztet is a leendő nevelőszülőkkel, és ha sikerrel zárul minden, arról is, hogyan tovább.

-Igazából ezt a folyamatot hívják illesztésnek – hívta fel a figyelmet Gábor. – Mindenképp olyan helyzetet szeretnénk kialakítani, ami mind a gyermekeknek, mind a nevelőszülőknek – mindenekelőtt a gyermeknek – a legjobb. Országos szinten, teljesen őszintén ki kell mondani, hogy szóba kerülnek a magyar-roma, a magyar-bevándorló kérdések is, de az is, ki tud és akar vállalni súlyosan beteg vagy fogyatékkal élő gyermeket.

-Ugyanakkor sokan vannak olyanok is, akik azt mondják, nekik mindegy, ők segíteni szeretnének annak, aki éppen hozzájuk érkezik – tette hozzá Ágnes. – Sőt, az sem ritka, hogy maga a nevelőszülő jelzi, mivel neki a családjában él beteg gyermek, tapasztalata van már, szívesen támogatna, ápolna mást is. Fontos, hogy minden esetben tudjuk, hogy jó helyre kerülnek a gyermekek. Nem a nevelőszülőnek keressük a gyereket, hanem éppen fordítva, a gyereknek keressük a lehető legjobb lehetőséget.

Szénássy Ágnes ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, arra is igyekeznek felkészíteni a nevelőszülőket, hogy bár sokan láttak, neveltek gyermeket, az ide érkezők helyzete mégis más. Tudni kell, hogy a legtöbben elképesztő traumákkal, ahogy Ágnes fogalmazott, „nagyon nagy hátizsákkal, teherrel” érkeznek. A nevelőszülőknek erre is számítaniuk kell.

Ugyanakkor sok nevelőszülő egymással is tartja a kapcsolatot, és ebben is segíti őket a Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató. Ahogy Ágnes elmondta, rengeteg programot rendeznek a gyermekeknek, a családoknak, a nevelőszülőknek. Gábor azt is elárulta, korábban ők, feleségével saját erőből szerveztek programot, tábort egy évtized alatt több száz gyereknek, az Ágota Közösségben töltött időszaka óta azonban minőségi változás történt, immár rengeteg lehetőséget kínálnak a gyerekeknek, nevelőszülőknek, évente több ezer gyermeknek nyújtanak felejthetetlen élményeket. „Ez valami szenzációs, amit itt kapunk támogatásként, ezt is őszintén ki kell mondani” – szögezte le Gábor.

Ágnes azt is hangsúlyozta, a szemlélet és a kiindulópont is más ebben a rendszerben, hiszen a Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató főigazgatója maga is érintett, állami gondozott volt, azóta is az mozgatja, hogy ezeken a gyermekeken – minél több gyermeken – segítsen.

Persze a nevelőszülők élete nem csak a programokból áll, hanem a hétköznapokból is. A mindennapokat támogatja, segíti a nevelőszülői tanácsadói rendszer is, ami Gábor munkája. Ahogy fogalmazott, tudni kell, hogy értelemszerűen minden nevelőszülő más és más karakter, vannak, akik nyitottabbak, vannak, akik zárkózottabbak, de mindenkivel meg kell találniuk a hangot – éppen a rájuk bízott gyermekek érdekében. A jogszabályok is azt írják elő, a Szolgálat munkatársainak tudniuk kell, hogyan fejlődnek, hogyan alakul a kicsik sorsa, és minden rendkívüli eseményről értesülniük kell. Egyszerre szükséges bizalmasának lennie a családoknak, de ugyanakkor ellenőriznie is.

Talán most már látszik, mennyire nehéz is Ágnes és Gábor munkája. Az egyik oldalon vannak a szinte mindig nagy traumával érkező gyerekek, a másik oldalon a különböző személyiséggel rendelkező nevelőszülők, és ebből kell egy olyan kvázi „családot” kialakítani, hogy a gyermekeknek a legjobb legyen.

-Ehhez persze kell plusz energia, plusz idő, plusz szív, ami gyakran sok. De sokkal többet visszakapunk a gyerekektől – emelte ki Ágnes. – Mindig jó látni, hogy honnan érkeztek a gyerekek, és hová érkeznek. Természetesen vannak kudarcok, de gyakran látjuk, hogy megszépülnek, tanulnak, új lehetőséget kapnak az élettől. Vagy azt, hogy idős nevelőszülők mondják, karácsonyra visszatérnek hozzájuk a már „kirepült” gyerekek. Ez szívet melengető.

-Nekem már az első nyaraláson kialakult az a szokásom, hogy nem kapcsolom ki a telefonomat, tudni szeretném akkor is, mi történik, és jobb, ha tudok egy problémáról és megoldom, mint ha nem tudok arról. Ez belém ivódott, együtt tudok élni ezzel a sztorival, és nincs „kikapcs”. Nálam nincs – emelte ki Gábor. Ugyanakkor leszögezte: ebben a történetben nem ők a főszereplők, hanem maguk a nevelőszülők. „Amikor azt látjuk, hogy iszonyatosan traumatizált gyerek helyzetét oldja meg a nevelőszülő, az valami fantasztikus. És megoldja. Szeretetből, ölelésből, ráfigyelésből.”

Ez bizony 7 napos 24 órás feladat. Ahogy a Szénássy-család elárulta, náluk is jócskán előfordultak olyan helyzetek, hogy a saját gyerekeikért barát, nagyszülő ment az iskolába, vagy este és hétvégén is feladat adódott. Úgy érzik ugyanakkor, saját négy gyermekük látja, anya és apa mit és miért csinál. Ha mód van rá, sok közös nevelőszülői programon együtt vesznek részt, ami, biztosak benne, saját gyerekeiket is értékesebbé, jobb emberré teszi.

Nem árt tudni, hogy Baranya vármegyében mintegy 100 nevelőszülői családnál csaknem 360 gyermek él. Az ő sorsukról a Szolgálatnak tudnia kell, és végső soron minden Szénássy Ágnes kezében fut össze, hiszen ő a szakmai vezető. „Ezt a feladatot én egyedül nem tudnám ellátni. Egyrészt támogatnak a kiváló kollégáim, tényleg egy csapat, egy közösség vagyunk, a vezetőim is sokat segítenek. És négy gyermekkel, családanyaként itthon sem menne Gábor nélkül. Azt szoktuk mondani, hogy van négy saját gyermekem, és rajtuk kívül még 360.”