Szerző: Assist_ppsze

Beszélgetés Dergez Péter pécsi cipésszel

Milyen lehet olyan munkát végezni, ami az egész életet meghatározza? Milyen lehet valódi élethivatásként tekinteni a feladatra? Milyen lehet, ha valóban a nap 24 órája erről szól, de a Dergez Péter cipész példája is mutatja, milyen boldogságot, örömet jelenthet a kétkezi munka, ha az valóban értékteremtő. A Pécsi Példaképek-sorozatunk következő beszélgetése révén arra is választ kapunk, milyen emberi tulajdonságokra derül fény, ha valaki cipészhez megy, és milyen különleges képességekre van szüksége egy igazán jó szakembernek.

Mai, fogyasztói társadalmunkban, amikor minden arról szól, hogy „vásárolj, és ha elromlik, dobd el, vegyél újat”, felmerül a kérdés: ki javíttatja még a cipőjét? Dergez Péter pécsi cipész műhelyében gyorsan kiderül, bizony sokan, hiszen egyre-másra nyitották az ajtót az ügyfelek beszélgetésünk alatt. De vajon a szegényebbek jönnek?

-Nem, szerintem nem itt van a különbség, én máshol látom. Van, aki eleve olyan, hogy javíttat, míg van, aki kidobál. Van, aki egy kapcsolatot megpróbál rendbetenni, és van, aki szakít. Van, aki a ruháit, cipőjét megjavíttatja, viszont van, aki inkább rendel egy újat. És ez nem függ az anyagi helyzettől, sokkal inkább az ember személyiségétől. Megesik, hogy 14 éves gyerek hoz be cipőt, mert neki ilyen a mentalitása, neveltetése, máskor meg idősek is kidobálnak sok mindent, ami még javítható volna – avat be minket Dergez Péter. A pécsi cipész szerint az, aki javíttat, azt a terméket szereti, az számára kényelmes, hozzá nőtt, és próbálja megmenteni. Még akkor is, ha gond nélkül vehetne másikat, mert anyagi helyzete miatt ez nem volna probléma.

Igény, ahogy magunk is láttuk, bőven van tehát a cipőjavításra, azonban cipész egyre kevesebb akad. Pécsett a 80-as évek elején 200 cipészműhely működött, ma talán 10 van. Ahogy Dergez Péter elmondta, ennek az oka, hogy képzés sajnos gyakorlatilag nem létezik, a cipőjavító régen is a cipészoktatás egyik ága volt. Ám fontos ága, a fiatal tanoncokat is ide irányították, ha ugyanis megismerték a hibákat, az új lábbelik gyártásakor már tudtak arra is figyelni, hogyan kerüljék el a problémákat. Most viszont csak felnőttképzés keretében oktatnak leendő cipőkészítőt, de a jelentkezőnek magának kell keresnie gyakorlati helyet, ez szinte csak Budapesten elérhető. Azonban a három éves képzés-gyakorlat alatt magának kell megfinanszíroznia mindent, biztosítania a megélhetését, majd megvennie a szerszámokat, az alapanyagokat, hogy elindíthasson egy saját vállalkozást, ami így alsó hangon 10-15 millió forint. Talán nem csoda, hogy alig akad, aki vállalja, és így persze már azon sem lepődünk meg, amikor megtudjuk: van olyan cipész, aki 82 évesen fejezte be a munkát, mert folyamatosan keresték a vevők.

De hogyan lett Dergez Péter cipész?

-Bár a nagypapám cipész volt, én nem láttam már őt dolgozni, nem vagyunk cipész dinasztia, én is más úton indultam – mesélte Péter. – Három és fél évet jártam a pécsi egyetemre, számítástechnika-technika szakra, ott egyszer megelégeltem a dolgot. Kedden kijöttem egy sikertelen vizsgáról, szerdán próbanapra mentem egy cipőjavító multicéghez. Hogy miért oda? Útba esett, ahogy mentem, egy cimborám dolgozott ott, oda léptem, és megkérdeztem, nincs-e náluk felvétel. Volt.

A cég iskolázta be, Budapesten tanult, szerzett szakmunkásvizsgát. Ahogy azonban egyre többet dolgozott, egyre jobban meg is tetszett neki a munka, képezte magát, idős, neves cipészeket látogatott, hogy ellessen fortélyokat, szakmai fogásokat.

Ráadásul az eredeti, tervezett szakmájához képest is sok a hasonlóság: itt is kell matematika, fizika, kémia, technikai ismeretek, sőt természetesen még biológia is, hiszen a jó cipővel számos járásproblémát is ki lehet küszöbölni. Igazából ez egy kreatív munka, komoly ötleteléssel, problémamegoldással.

– Nem is tudom már elképzelni, hogy mást csináljak. Úgy tűnik, csak el kellett fogadni valamit, amit az élet elém dobott, és abban örömet találni – vallja.

2010 óta saját vállalkozást működtet, feleségével – akivel három gyermeket nevelnek – dolgozik közösen. Párja 1993-ban végzett, még az utolsó pécsi cipészosztályban, de jó ideig ő sem a lábbelikkel foglalkozott. A műhely berendezését szinte egy az egyben vette meg, egy berlini idős cipészmester hagyatékaként árulták.

Mint Péter elmondta, tényleg nagyon jól érzi magát a műhelyben, néha-néha szinte már meg is ijed a saját élethelyzetétől. Ugyanis a közösségi elfoglaltságok kárára is inkább bent marad, itt beszélget az emberekkel, zajlik az élet. Munka után meg főként a kertben dolgozik, fut, biciklizik vagy néha-néha pecázni megy egy baráti társasággal. Nem is nagyon vágyik más, nagyobb közösségbe, hiszen a műhelyben valódi társasági élet folyik.

Ráadásul, mint a fodrász, úgy a cipész is szinte már-már pszichológus: sok vevő beszél magáról, olykor a problémáit is elmondja, Péter pedig nem csak a cipőn segít, néha az embereken is. „Ez is egy bizalmi pozíció, valakinek a cipészének lenni” – tesz röpke hitvallást a pécsi szakember, aki elárulja, a teljes munkaidejének negyede-harmada a pultnál zajlik, az ügyfelekkel beszélve. Aki nem szeret vagy nem tud kommunikálni, az ne is válassza ezt a szakmát, mondja Péter, hiszen sokan szeretnek eldiskurálni is a cipésszel. Amíg ott voltunk, minden vevővel beszélgetett egy kicsit a pécsi szakember, volt, akit már névről ismert. A vevők jó része törzskuncsaft, szájról-szájra terjed a műhely híre, nem is csoda, hogy Péternek nem kell költenie reklámra. Akinek szüksége van a szolgáltatásra, az tudja, hol is találja meg Dergez Péter cipészt.

-Persze lehet, ha egykor, az egyetemről kijőve mondjuk egy pékségbe lépek be, akkor most pék vagyok, de azt a munkát is szeretném, azt hiszem – gondolkodik el Péter az élet fonákságán. – Én bármilyen értelmes dolgot szívesen csinálok, ha látok benne fejlődési lehetőséget, és valamennyi kézimunka van benne.

Mint mondja, nagyon rossz megélni, hogy a kétkezi munka becsülete mennyire elveszett. Igaz, ez már nem ma kezdődött, a szocializmusban az volt a vélekedés: „fiam, te buta vagy, menj szakmunkásnak”. Dergez Péter szerint viszont ha egy jó szakmunkás, jó tudással, ésszel nekilát dolgozni, abból olyan művek lesznek, amely után mások gondolkodnak, hogyan is lehetett ezt megcsinálni, elkészíteni.

Feleségével munkamegosztásban, igazi családi vállalkozásban dolgoznak, mint Péter elárulta, gyakran az otthoni dolgokat cipőjavítás közben tárgyalják meg. A munka tényleg közös: számos olyan feladat van, ami komolyabb kreativitást igényel, ilyenkor kis szakmai ötletbörzét tartanak.

-A kutyák a legjobb beszállítóink – neveti el magát a pécsi cipész. – Egy sértődött eb hatalmas károkat tud okozni egy lent felejtett lábbeliben, mi meg a párommal komoly agymunkát folytatunk, hogyan is lehet ezt még rendbehozni.

A beszélgetés végére egyértelmű, és Péter ki is mondja, jól érzi magát az életben, úgy látja, a helyén van, és bár az egyetem után egykor ez B-terv volt, most már egyértelműen az elsődleges.

-Óriási érzés belegondolni, hogy én valahol az emberek mindennapjainak a része vagyok, hiszen ott van az a cipő a lábukon, amit én megcsináltam. Ez is motivál minden nap.

Beszélgetés Szénássy Ágnessel és Szénássy Gáborral

Milyen lehet olyan munkát végezni, ami az egész életet meghatározza? Milyen lehet valódi élethivatásként tekinteni a feladatra? Milyen lehet, ha valóban a nap 24 órája erről szól, de a másik oldalon „eredményként” megmentett gyereksorsok, életek sorakoznak? Pécsi Példaképek-sorozatunkban most Szénássy Ágnessel, a Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató szakmai vezetőjével és férjével, Szénássy Gábor nevelőszülői tanácsadóval beszélgettünk.

Talán kevesen tudják, de ma Magyarországon csaknem 23 ezer gyermekről gondoskodnak nevelőszülők vagy élnek lakásotthonokban. Közülük – több vármegyében – mintegy 6000-ren a Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató munkája keretében kapnak új esélyt az életre. Baranyában a szolgálat szakmai vezetője Szénássy Ágnes, míg férje, Gábor nevelőszülői tanácsadó. Egy beszélgetés keretében pillanthattunk be nem mindennapi mindennapjaikba, és észrevehettük, náluk minden a gyermekekről szól, számukra ez nem munka, sőt még csak nem is hivatás. Annál is több: ez az életük.

-Már több mint 20 éve dolgozom a gyermekvédelem területén. Azt mondják, nincsenek véletlenek, én is így gondolom. Pedagógus végzettségem van, de már az elején meglátta bennem az akkori vezetőm, hogy átlag feletti empátiám van a gyerekek, a nehéz sorsú gyerekek iránt – mesélte Ágnes. – Először a gyermekjóléti alapellátásban dolgoztam, utána 5 év múlva a gyermekvédelmi szakellátásba kerültem, már a családjukat nélkülözni kénytelen gyermekekkel foglalkoztam. Ahol én megtaláltam a hivatásomat, az a nevelőszülői hálózat volt. Most, ennyi év elteltével is úgy látom, tényleg a helyemen vagyok.

Férje, Szénássy Gábor sem vélekedik másként:

-Én is több mint két évtizede dolgozom a gyermekvédelem terén, eredetileg történelem szakos tanár vagyok, a katedra után talált meg egy lakásotthon vezetésével az akkori megyei ellátórendszer, feleségem előtt két évvel érkeztem a nevelőszülői hálózathoz, azóta itt evezünk, közösen. Én is itt találtam meg azt az élethelyzetet, ami szerintem teljessé tesz – a maga nehézségeivel együtt, természetesen.

Korábban állami kezelésben működtek a nevelőszülői hálózatok, pár éve kerültek egyházi fenntartásba, a Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató vette át a Baranya vármegyei rendszert is, ez egyébként a legnagyobb egyházi fenntartású szolgáltató az ágazatban. De nemcsak a fenntartás terén történt változás, hiszen évtizedekkel ezelőtt még alapvetően hatalmas gyermekotthonok voltak, most nevelőszülők és lakásotthonok, azaz a rászoruló gyermekek tulajdonképpen családot kapnak.

-Valóban, azt szoktuk mondani, hogy a nevelőszülői hálózat családot pótol, és addig pótolja, amíg szükség van rá: ha egy-két évig, akkor addig, de ha kell, nagykorúságig vagy akár huszonéves korig is fenn tudjuk tartani ezt a védőhálót – hangsúlyozza Ágnes.

De vajon van ehhez elegendő felkészült, tenni akaró nevelőszülő?

-Sajnos valóban nem könnyű az utánpótlás megtalálása, a mai fiatalok egy részének más a jövőről vallott elképzelése, felfogása, sokan külföldön keresik a boldogulást. De nagyon sok oka lehet, hogy valaki nevelőszülővé szeretne válni, gyakori, hogy kirepülnek a saját gyerekek, és akkor jelentkeznek – ecsetelte Ágnes. – Én azt látom, hogy a nevelőszülőkben van egy átlagon felüli nagy szív, az motiválja őket, hogy segíthessenek. Igyekszünk sok fórumon jelen lenni, hiszen a hálózat idősödik, sokan egy életen keresztül gondoskodtak a gyerekekről. Ám töretlenül hiszünk abban, hogy vannak még olyan házaspárok vagy egyedülállók, hiszen ez sem kizáró ok, akik szívügyüknek tekintik a gyereksorsokat.

Pedig sok követelménynek kell megfelelni, vannak többek között életkori, erkölcsi követelmények, pszichológiai és egészségi alkalmasság, megfelelő körülményeket kell biztosítani a gyermekeknek, ezt környezettanulmányban is vizsgálják, valamint természetesen képzésen is részt kell venniük.

A Szolgálat folyamatosan egyeztet is a leendő nevelőszülőkkel, és ha sikerrel zárul minden, arról is, hogyan tovább.

-Igazából ezt a folyamatot hívják illesztésnek – hívta fel a figyelmet Gábor. – Mindenképp olyan helyzetet szeretnénk kialakítani, ami mind a gyermekeknek, mind a nevelőszülőknek – mindenekelőtt a gyermeknek – a legjobb. Országos szinten, teljesen őszintén ki kell mondani, hogy szóba kerülnek a magyar-roma, a magyar-bevándorló kérdések is, de az is, ki tud és akar vállalni súlyosan beteg vagy fogyatékkal élő gyermeket.

-Ugyanakkor sokan vannak olyanok is, akik azt mondják, nekik mindegy, ők segíteni szeretnének annak, aki éppen hozzájuk érkezik – tette hozzá Ágnes. – Sőt, az sem ritka, hogy maga a nevelőszülő jelzi, mivel neki a családjában él beteg gyermek, tapasztalata van már, szívesen támogatna, ápolna mást is. Fontos, hogy minden esetben tudjuk, hogy jó helyre kerülnek a gyermekek. Nem a nevelőszülőnek keressük a gyereket, hanem éppen fordítva, a gyereknek keressük a lehető legjobb lehetőséget.

Szénássy Ágnes ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, arra is igyekeznek felkészíteni a nevelőszülőket, hogy bár sokan láttak, neveltek gyermeket, az ide érkezők helyzete mégis más. Tudni kell, hogy a legtöbben elképesztő traumákkal, ahogy Ágnes fogalmazott, „nagyon nagy hátizsákkal, teherrel” érkeznek. A nevelőszülőknek erre is számítaniuk kell.

Ugyanakkor sok nevelőszülő egymással is tartja a kapcsolatot, és ebben is segíti őket a Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató. Ahogy Ágnes elmondta, rengeteg programot rendeznek a gyermekeknek, a családoknak, a nevelőszülőknek. Gábor azt is elárulta, korábban ők, feleségével saját erőből szerveztek programot, tábort egy évtized alatt több száz gyereknek, az Ágota Közösségben töltött időszaka óta azonban minőségi változás történt, immár rengeteg lehetőséget kínálnak a gyerekeknek, nevelőszülőknek, évente több ezer gyermeknek nyújtanak felejthetetlen élményeket. „Ez valami szenzációs, amit itt kapunk támogatásként, ezt is őszintén ki kell mondani” – szögezte le Gábor.

Ágnes azt is hangsúlyozta, a szemlélet és a kiindulópont is más ebben a rendszerben, hiszen a Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató főigazgatója maga is érintett, állami gondozott volt, azóta is az mozgatja, hogy ezeken a gyermekeken – minél több gyermeken – segítsen.

Persze a nevelőszülők élete nem csak a programokból áll, hanem a hétköznapokból is. A mindennapokat támogatja, segíti a nevelőszülői tanácsadói rendszer is, ami Gábor munkája. Ahogy fogalmazott, tudni kell, hogy értelemszerűen minden nevelőszülő más és más karakter, vannak, akik nyitottabbak, vannak, akik zárkózottabbak, de mindenkivel meg kell találniuk a hangot – éppen a rájuk bízott gyermekek érdekében. A jogszabályok is azt írják elő, a Szolgálat munkatársainak tudniuk kell, hogyan fejlődnek, hogyan alakul a kicsik sorsa, és minden rendkívüli eseményről értesülniük kell. Egyszerre szükséges bizalmasának lennie a családoknak, de ugyanakkor ellenőriznie is.

Talán most már látszik, mennyire nehéz is Ágnes és Gábor munkája. Az egyik oldalon vannak a szinte mindig nagy traumával érkező gyerekek, a másik oldalon a különböző személyiséggel rendelkező nevelőszülők, és ebből kell egy olyan kvázi „családot” kialakítani, hogy a gyermekeknek a legjobb legyen.

-Ehhez persze kell plusz energia, plusz idő, plusz szív, ami gyakran sok. De sokkal többet visszakapunk a gyerekektől – emelte ki Ágnes. – Mindig jó látni, hogy honnan érkeztek a gyerekek, és hová érkeznek. Természetesen vannak kudarcok, de gyakran látjuk, hogy megszépülnek, tanulnak, új lehetőséget kapnak az élettől. Vagy azt, hogy idős nevelőszülők mondják, karácsonyra visszatérnek hozzájuk a már „kirepült” gyerekek. Ez szívet melengető.

-Nekem már az első nyaraláson kialakult az a szokásom, hogy nem kapcsolom ki a telefonomat, tudni szeretném akkor is, mi történik, és jobb, ha tudok egy problémáról és megoldom, mint ha nem tudok arról. Ez belém ivódott, együtt tudok élni ezzel a sztorival, és nincs „kikapcs”. Nálam nincs – emelte ki Gábor. Ugyanakkor leszögezte: ebben a történetben nem ők a főszereplők, hanem maguk a nevelőszülők. „Amikor azt látjuk, hogy iszonyatosan traumatizált gyerek helyzetét oldja meg a nevelőszülő, az valami fantasztikus. És megoldja. Szeretetből, ölelésből, ráfigyelésből.”

Ez bizony 7 napos 24 órás feladat. Ahogy a Szénássy-család elárulta, náluk is jócskán előfordultak olyan helyzetek, hogy a saját gyerekeikért barát, nagyszülő ment az iskolába, vagy este és hétvégén is feladat adódott. Úgy érzik ugyanakkor, saját négy gyermekük látja, anya és apa mit és miért csinál. Ha mód van rá, sok közös nevelőszülői programon együtt vesznek részt, ami, biztosak benne, saját gyerekeiket is értékesebbé, jobb emberré teszi.

Nem árt tudni, hogy Baranya vármegyében mintegy 100 nevelőszülői családnál csaknem 360 gyermek él. Az ő sorsukról a Szolgálatnak tudnia kell, és végső soron minden Szénássy Ágnes kezében fut össze, hiszen ő a szakmai vezető. „Ezt a feladatot én egyedül nem tudnám ellátni. Egyrészt támogatnak a kiváló kollégáim, tényleg egy csapat, egy közösség vagyunk, a vezetőim is sokat segítenek. És négy gyermekkel, családanyaként itthon sem menne Gábor nélkül. Azt szoktuk mondani, hogy van négy saját gyermekem, és rajtuk kívül még 360.”

A család, a gyermek érték, életérték

Mindenki várja a karácsonyt. De hogyan készül az ünnepre egy négy gyermekes családapa, aki főállásban az egyetemen dolgozik, s emellett a Pécsi Székesegyház Nagycsaládos Egyesület elnöke is? Hogyan jut minderre idő? Milyen nehézségeket és örömöket jelent nagycsaládosnak lenni? Pécsi Példaképek-sorozatunkban most Simon Tamással beszélgettünk.

-Mindig nagycsaládot szeretett volna?

-Igazából mi a feleségemmel nem nagycsaládból érkeztünk. De volt bennem egy vágy a sok gyermek, a nagycsalád iránt, azaz én már így terveztem, és amikor megismertem a páromat, ő is így gondolkodott. S született két fiúnk és két lányunk, Olivér, Ákos, Eszter és Zsófia.

-Gondolom, négy gyermek mellett a mindennapok megszervezése azért nem a legkönnyebb.

-Nálunk most egyszerűbb, mert mind a négy gyermek egy iskolába jár. Korábban viszont, amikor négy különböző intézménybe kellett vinni őket, akkor nem volt könnyű, de megosztottuk a feladatokat. Akkor még a feleségem hat órában dolgozott, így jobban tudta szervezni a dolgokat. A munkahelyeken, úgy látom, most már jobban tolerálják, ha valaki nagycsaládos, persze ez is vezetőtől és cégtől, szakmától függ, talán termelő vállalkozásoknál nehezebb. Ebből a szempontból érdekes a feleségem esete: ő 8 év otthonlét után gondolkodott, hogy munkába áll, és éppen a nagycsaládos egyesületen keresztül kerestek egy munkavállalót, így persze tudták, hogy mire számíthatnak. Mostanra pedig már 8 órában foglalkoztatják.

-Ezek szerint az egyesület ilyen kérdésekben is tud segíteni.

-Egyértelműen. A közösségi médiában, zárt csoportokban a munkalehetőségtől a felajánlott, kinőtt ruhákon át a CSOK- vagy KRESZ-módosítások ránk vonatkozó részéig sok mindenben tudunk segíteni egymásnak. Sőt, akár szülői, nevelési, családban felmerülő kérdésekben is jönnek tapasztalatok, ötletek, és a havi találkozóinkon előadók is beszélnek egy-egy ilyen témában. Igen, ez egy segítő közösség. De segítünk rászoruló családoknak is, gyűjtéseink vannak havonta, kéthavonta, nemcsak a tagcsaládoknak, hanem például erdélyi árvaháznak és nélkülöző ormánságiaknak is komoly adományt gyűjtöttünk már össze korábban. Az Advent erre különösen alkalmas időszak, ekkor még aktívabb az egyesület tagsága. Most a székesegyházi rorate-misék is a fókuszban vannak, mi készítjük elő egy héten egyszer az agapé, a szeretetvendégség hozzávalóit, kenyeret kenünk, teát főzünk hajnalonta, hogy a miséről jövők közösségben, kis reggelivel kezdjék a napot. Valamint egy év végi, gyertyagyújtással egybekötött rendezvényünk is lesz még, kézműves gyerekprogramokkal.

-Általánosságban mit kell tudnunk a Pécsi Székesegyház Nagycsaládos Egyesületről?

-2016-ban született a negyedik gyermekünk, mi azóta vagyunk az egyesület tagjai is. 2018-ban lettünk a vezetőség tagjai, és másfél éve választottak meg elnöknek.  Talán kevesen tudják, hogy ez az egyik legnagyobb civil szervezet Pécsett, a tagságát tekintve. Ha jól tudom, csak a bányászegyesület és a nyugdíjasok egyesülete nagyobb. 1100-1200 tagunk van, de tudni kell, hogy nálunk minden gyermek is tag a szülők által, sőt a szülőkön keresztül minden gyermek szavazati joggal is bír. Mintegy 200 tagcsaládunk van. Legalább 3 gyermek a feltétele a bekerülésnek, hiszen nagycsaládos egyesületről beszélünk.

Jövőre lesz 35 éves a közösség, 1994 óta egyesületi formában működik, előtte NOE-csoportként végzett tevékenységet. A pécsi egyesület a NOE, azaz a Nagycsaládosok Országos Egyesületének tagja. A székesegyház plébániáján alakult, mint egy közösség, egyesületként pártoktól és felekezetektől függetlenül működik, de a keresztény értékeket vallja fontosnak. A nagycsaládos lét, a házasság népszerűsítése és érdekképviselete is szerepel az alapszabályban, valamint az, hogy a gyermek és a születendő gyermek is érték, életérték. Az egyesület nemcsak a NOE-nak, hanem a Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetségének is oszlopos tagja.

-A pécsi egyesület mennyire nagy és aktív?

-Benne vagyunk a tíz legjelentősebb nagycsaládos egyesületben, ez gyakorlatilag a „felső” öt százalék. Több kiemelt rendezvényt is szervezünk évente, az egyik februárban a Házasság Világnapja, ez az országos Házasság Hete programsorozat első napja. Jövőre jubilálunk, a teljes Kárpát-medencéből érkeznek vendégeink, nagycsaládosok, ilyenkor megvendégeljük őket, és persze szállást adunk. S van egy nyilvános városi eseményünk is, a szeptemberi Családi játszódélután.

-Szóba került a Házasság Világnapja. Nehéz a mai fiataloknak beszélni arról, hogy a házasság, a gyermek érték és öröm, hogy megéri ezt vállalni?

-Ez valóban egy nehéz kérdés és nehéz feladat. A Házasság Világnapján sajnos elég magas az átlagéletkor, viszonylag kevés a fiatal. A havi találkozónkon, amely kifejezetten a szülőknek szól, hasonló a helyzet. Ez éppen az egyik előrelépési lehetőség, számomra is, vezetőként, hogy miként tudunk olyan fiatalokat bevonzani, akik érdekeltek, mivel épp házasság vagy gyermekáldás előtt állnak.

-Főállásban tanulmányi rendszer szakértőként dolgozik a Pécsi Tudományegyetemen, az egyesület elnöke, de a legfőbb talán, hogy négy gyermek édesapja. Hogyan jut minderre idő?

-Persze nekem is csak 24 órából áll egy nap… Az egyesület vezetését nem nevezném főállásnak, de persze sok időbe kerül, ugyanakkor a vezetőségben, a tagságban kiváló emberek vannak, akik sokat segítenek. A tagok ráadásul a belépéskor meghatározott mértékű önkéntes munkát is vállalnak, ez is nagyon sokat számít, hogy jól tudjunk működni. Én amúgy nem bagoly, hanem pacsirta vagyok, gyakran hajnali fél négy-négy körül felébredek, amíg a többiek felkelnek, azt az időt olykor gondolkodással, e-mailek írásával töltöm. Persze a legfontosabb a család, igyekszem az időt, amit együtt töltünk, minőségivé tenni. Hétvégén, ha nincs eseményünk, együtt vagyunk, mi nem nézünk tévét, hanem társasozunk, beszélgetünk, közösen sütünk-főzünk. De a hétköznapokban is jut legalább negyedóra, félóra mindenkire. Hangsúlyosak a közös étkezések, minden nap együtt reggelizünk, mielőtt elindulunk munkába, iskolába, hiszen ez is fontos együttlét, este pedig együtt ülünk le vacsorázni. Hétvégén, ha egyesületi esemény zajlik, igyekszünk közösen menni, így már az utazás is egy program. De amúgy is szeretünk utazni, feleségem felvidéki, oda is gyakran járunk. Tímea, a feleségem a család lelke, a dolgok nagy része rá hárul.

-De azért, ha jól látom, egy nagycsaládban a férjnek is erősen ki kell vennie a részét a házimunkából…

-Ez így van. Én fél évig éltem egyedül, még agglegényként, Budapesten, amíg a bátyám hozzám nem költözött. Akkor megtanultam mosni, vasalni. Ezeket most is én intézem otthon, de a kerti munkát is megosztjuk. Meg persze a gyerekek is, ahogy növekednek, tudnak segíteni, akár a kisebb testvéreknek is.

-De a szülők nem csak szülők, hanem egyben férj és feleség is. Jut idő egymásra is?

-Hála a Gondviselésnek, a nagymamák tudnak segíteni, mindegyik gyerek egy éves korától volt már náluk. Mi Tímeával, a feleségemmel igyekszünk kettesben is időt tölteni, olykor ketten utazunk el, illetve hetente egyszer eljárunk táncolni, ez rendszeres, csak a mi programunk. Igaz, hogy csak másfél óra hetente, de fontos, hogy egymásra, kettesben is legyen időnk.

-Azt már tudjuk, hogy adománygyűjtések zajlanak az egyesületben Advent idején, de hogyan készül Simon Tamás családja az ünnepre? S hogyan zajlik maga az ünnep?

-Régebben minden gyermeknek volt adventi naptára, ma viszont már hetente angyalkát húzunk, így annak, akit húz valaki, kis figyelmességgel, segítéssel teszi szebbé a másik az ünnepi készülődést. A karácsony? Mindig is itthon töltöttük a Szentestét. Előtte rendszerint megnézzük a pásztorjátékot a Pálos-templomban, régebben ez idő alatt a fadíszítés, ajándékok odaszervezése zajlott, hogy a gyerekeknek meglepetés legyen, de most már nagyok, így idén ezt már közösen csináljuk majd. Nagyon várjuk már, hiszen lesz pár nap, amikor csak együtt lehet majd lenni. Közösen készítjük a süteményeket, a mézeskalácsot, a karácsonyi vacsorát. Ezt a két-három napot igyekszünk együtt tölteni, azt hiszem, ez lesz a legnagyobb ajándék.