Lélekemelő estét tölthetett el az, aki részt vett a Pécsi Polgári Szalon Az igazság tükrében című előadás sorozatának rendezvényén, ahol a Szalon vendége Böjte Atya ferencrendi szerzetes volt. A zsúfolásig megtelt teremben Lengvárszky Attila a Pécsi Polgári Szalon Egyesülete beszélgetett Csaba testvér indíttatásáról, gyermekkoráról, a gyermekek megmentéséről, és arról is, hogy nincs okunk csüggedni, hisz Isten vezet bennünket utunkon, csak figyelni kell rá. Megtudtuk, hogy Csaba testvér bosszúból választotta a papi, szerzetesi hivatást, a Ceausescu rendszer okozta emberi tudatlansággal és butasággal szemben. Számos megható és humoros történetet hallhattunk a gyermekek megmentéséről, a gyermekekben való bizalomról. Az estet Csaba testvérrel közösen elmondott Miatyánk zárta.
Újabb magyar filmet, a Schwechtje Mihály által írt és rendezett Sünvadászat című, családi filmet tekinthette meg a Nagyérdemű Közönségünk 2025. május 8-án este a pécsi Uránia Filmszínházban a KultikMozi, a PTE a Családokért és a Pécsi Polgári Szalon szervezésében.
Családi filmet láttunk – amellett, hogy családi problémák tömegét vonultatja fel – a javából családi már azért is, mert a gyermek főszereplők a rendező gyermekei, a film producere pedig a rendező felesége, a gyermekek édesanyja Petrovits Genovéva.
A film legfontosabb üzenete talán a régi rómaiak mondásán alapszik: DE TE FABULA NARRATUR, azaz Rólad (valójában) rólunk szól a mese, rólunk van szó, rólunk vet fel számos kérdést, ezért érdemes a film közben és utána is magunkba nézni.
Érdemes elgondolkodnunk például azon, hogy vajon mi a fontosabb számunkra, a család, a gyermekek vállalása vagy a karrierünk? Ismerjük-e önmagunkat eléggé ahhoz, hogy társat válasszunk egy életre, (a film szerint) 30 évre vagy még több időre, vagy csak belesodródunk egy házas viszonyba, és csak később döbbenünk rá arra, hogy akivel együtt élünk, vajon válasz-e életünknek (a sokszor fel sem tett) kérdéseire…
Vagy azon is jó lenne eltöprengeni, hogy milyen is az igazi családmodell és hogy is neveljük vagy neveltük fel gyermekeinket, unokáinkat?
Mentő ötletként ott van a karrierünket és egyéb elfoglaltságainkat hajszoló életünkben, a (film szerinti) bébiszitter(ré avanzsált vidéki, nyírségi rokon) leány, aki (éneket tanul a Zenekeakadémián), minden érzését, minden célját feláldozza a megfelelés oltárán, hogy vigyázzon (unokatestvére) gyermekeire.
És ebben a személyes problémákkal is agyonterhelt vigyázásban, egy pillanatnyi figyelem kihagyáskor bekövetkezik a baj (az egyik kis vigyázott gyermek) lenyel egy mágnest, amit a bébiszitter eleinte nem mer bevallani a szülőknek, hanem mindenféle, titokban végzett pótcselekvéssel (internetes kereséssel, orvoshoz vitellel) igyekszik leplezni. Szabad-e, el kell-e elmondani az igazságot, ha az megaláztatással is jár, vagy elegendő egy saját büntetés „beiktatása” (azzal, hogy én is lenyelek egy – avagy a biztonság kedvéért, tetézve a megbánást, önsorsrontó penitenciaként egyben azért is, hogy megfigyelje önmagát, mi történhetet a gyermekkel: két – hűtőmágnest is, majd miután bevallottam az igazságot, vállalható/vállanadó-e a megalázó bűn és a bűnhődés.
Ezer kérdés a családot vállaló fiatalok életéből.
És ami fontos, egyik kérdésre sincs szájba rágott válasz, jobban mondva, nincs jó válasz. De nem is kell.
Tudni illik a mese továbbra is rólunk szól, gondoljuk hát át mi magunk is, miért és kiért vagyunk e Világon, hogyan viselkedünk azzal vagy azokkal, akik a legközelebb állnak hozzánk, akiket a legjobban kellene szeretve élnünk: elsősorban magunkkal, gyermekeinkkel és házaspárunkkal.
A Nagyhét nagy ünnepei előtti szerdán este került bemutatásra az immár szokásos Pécsi Filmklubban a PTE Családokért Programja, a Kultik Mozi és a Pécsi Polgári Szalon közös szervezésben a Pán – A belső sziget című olasz-magyar koprodukcióban készült meditációs film, amelynek a ma nagyon aktuális fő üzenete, hogy hosszan elgondolkodhassunk, és belénk égjen az az érzés, hogy soha többet ne akarjunk háborút.
A film több filmes művészi eszközzel és technikával (szuper 8-as felvételek, animáció) élve vegyíti a mai megszokott modus operandi filmtechnikákat, így ilyen értelemben egy összeművészeti alkotásról is beszélhetünk.
A film rendezőit egy valóságos magyar katona, a 21 évesen, az első világháború délnyugati frontján áldozattá váló ruszkabányai (erdélyi) születésű fiatalember, Pán Péter alakja ihlette, aki James Mattew Barnie regényhőséhez (Pán Péterhez) hasonlóan e film fikcióban sem akar felnőni, azaz nem akarja a háború borzalmait, a felnőtt világ valóságát elfogadni és átélni, e helyett (talán Sohaország) tengeri szigetére (vissza)vágyakozva indul el a szögesdrótot átvágva a frontvonal mögé, ahol gyermekkorának természeti gyönyörűségeire csodálkozik rá velünk együtt a Velencei Prealpok Déli-Kárpátokat igéző tájain.
A filmet Gianfilippo Pedote és Giliano Carli neves olasz rendezők készítették, a főszereplő Ondin Quadri toszkánai születésű színésznő (!), a film egyik co-producere Létássy Villő Lili volt, akivel a film után Lengvárszky Attila a Pécsi Polgári Szalon elnöke beszélgetett a szerény nagyérdemű előtt.
Lélekemelő estét tölthetett el az, aki részt vett a Pécsi Polgári Szalon Az igazság tükrében című előadás sorozatának szerda esti rendezvényén, ahol a Szalon vendége Böjte Atya ferencrendi szerzetes volt. A zsúfolásig megtelt teremben Lengvárszky Attila a Pécsi Polgári Szalon Egyesülete beszélgetett Csaba testvér indíttatásáról, gyermekkoráról, a gyermekek megmentéséről, és arról is, hogy nincs okunk csüggedni, hisz Isten vezet bennünket utunkon, csak figyelni kell rá. Megtudtuk, hogy Csaba testvér bosszúból választotta a papi, szerzetesi hivatást, a Ceausescu rendszer okozta emberi tudatlansággal és butasággal szemben. Számos megható és humoros történetet hallhattunk a gyermekek megmentéséről, a gyermekekben való bizalomról. Az estet Csaba testvérrel közösen elmondott Miatyánk zárta.
A Lóth Balázs rendezte Most vagy soha! című filmmel ünnepelt az 1848-as forradalomra emlékezve az Urania Mozi közönsége a KultikMozi, a PTE a Családokért Programja és a Pécsi Polgári Szalon közös filmrendezvényén.
A PTE hallgatói, munkatársai és a szalontársak a 135 perces film megtekintése után részt vehettek azon a beszélgetésen is, amelyet a Pécsi Polgári Szalon elnöke folytatott Pintér Ábel youtuberrel, filmkritikussal.
A beszélgetésben szóba került az is, hogy fontos szerepet játszik a művészet, kifejezetten a közösségi élményt is adó közös film és közege a filmszínház a történelmi és a nemzeti öntudat kialakításában és fenntartásában, amivel a magyar filmművészet régóta adós a nemzetközi összehasonlításban is.
A Most vagy soha! című film egy igényes, hollywoodi modorban készült kalandfilm, amely a történelmi tényeket (az Ahogy történt vázára felfűzve), sajátos történetmeséléssel (az Ahogy történhetett volna) igyekszik közel hozni a magyar történelem egyik legmeghatározóbb napját,1848 március 15-e eseményeit és annak hús-vér szereplőit, Petőfit, Irinyit, Jókait, Vasvárit, Bulyovszkyt, Degrét, egyúttal homlokunkra parazsat is téve, lelkiismeret vizsgálatra késztetve, hogy vajon érdemesek vagyunk-e mi, mai XXI. századi csetlő-botló magyarok, hétköznapi dolgaink közepette, az ő hősiességükre és áldozatvállalásukra. A színes, kalandos történetet Gulya Róbert zeneszerző monumentális, szívet emelő zenéjével élhetjük át, végig fenntartva és sokszor még tovább fokozva az érzést: jó bátor magyarnak lenni.
Izgalmas és szívbemarkoló történet részesei lehettek mindazok, akik részt vettek 2025. február 26-án este a Pécsi Polgári Szalon, a PTE Családokért Programja és a KultikMozi közös szervezésében megvalósuló filmes rendezvényen az URÁNIA moziban.
Ezúttal a cseh-magyar-szlovák koprodukcióban született Emma és a halálfejes lepke című filmet tekinthette meg a nagyérdemű közönség. A vetítés vendégei voltak a Szalontársak mellett a PTE munkatársai és az Egyetem azon hallgatói is, akik a Kulturális és Innovációs Minisztérium KultKredit programjában vesznek részt.
A film őszinte szembenézés volt a két világháború közötti szlovákiai hatalmi elit által elkövetett történelmi bűnökkel, amely szembenézés példa értékű a közép-kelet-európai régióban.
Egy – a férjét a háborúban elveszített – nő önfeláldozását kísérhettük végig a filmvásznon, 124 perces odaszögezett feszültségben, aki a korabeli hatalmi visszaélések és nacionalista uszítások közepette, egy (zsidó származású) kisfiú titkos megmentésén fáradozva – a szomszédok és a rokonság számára vélelmezetten – minden emberi tisztességét feláldozza az SS és a szlovák Hlinka gárdista tisztek által képviselt hatalom oltárán, hogy megmentsen egy gyermeki életet. A filmben megjelenő és (noha más kontextusban) elhangzó jézusi gondolat erősödik fel bennünk Szent János evangéliumából, miszerint „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért”.
Sánta Ferenc Ötödik pecsét című novellája és a belőle készült, Fábri Zoltán rendezte film (1976) jut eszünkbe, amely a magyar társadalom őszinte szembenézése volt a két világháború közötti magyarországi bűnökkel, amikor Gyurica órásmester látszólag szintén feladja az emberi tartását és tisztességét egy kivérezett, felakasztott halálra ítélt pofonütésével, amit azért tesz, hogy szabadon bocsássák, és megmenthesse a rábízott gyermekeket.
Vannak olyan tiszta értékek és eszmék az életünkben, amelyek felette állnak hatalomnak, politikának és eszmerendszereknek, amelyekért érdemes kiállni, küzdeni a végsőkig, hogy nyugodtan hajthassuk álomra fejünket, és reggel a borotválkozásnál vagy a sminkelésnél őszintén szembenézhessünk a tükörrel, önmagunkkal.
Az est vendége volt Borbély Alexandra Jászai-díjas színművész, a film főszereplője, akivel a Polgári Szalon elnöke beszélgetett.
Ott van a betegek mellett, amikor még fájnak a mozdulatok, a fizikai, szakmai segítség mellett lelki támogatást és reményt is nyújt – Pécsi Példaképek-sorozatunk aktuális részében Tolnayné Doktor Krisztinával, a PTE KK Traumatológiai Klinikájának vezető gyógytornászával beszélgettünk hitről, segítő hozzáállásról – sok-sok mosoly közepette.
Egy vidám, mosolygós hölgy fogad minket, amikor beérünk a 400 ágyas klinikára. Tolnayné Doktor Krisztina – illetve, ahogy a telefonban és személyesen is bemutatkozott: Kriszta –, a PTE KK Traumatológiai Klinikájának vezető gyógytornásza nevetve meséli, az első „állomáshelyén”, az egykori Honvédkórházban is mindig azt mondták, őt előbb hallani, mint látni. S valóban, az életvidám, jó értelemben vett hangos hölgyre ez igazán jellemző – ahogy azt a pécsiek mediterrán hangulatáról gondolnánk.
Noha Doktor Krisztina nem is pécsi, hanem győri. De hogyan is lett belőle gyógytornász?
-Már az általános iskola 7-8. osztályában mindig nagyon mozgékony gyerek voltam, rendkívül sokat sportoltam, mindenfélét kipróbáltam, bennem már akkor megfogalmazódott, hogy valamit a sporttal kapcsolatban szeretnék csinálni. Aztán vonzott az egészségügy is, és a kettőt így összerakva, az egészségügyet meg a sportot, eredményként kijött a gyógytorna – meséli. A sportok közül is kiemelkedik a kajak, Győrben, a vizek városában közismerten komoly evezősélet zajlik. A felső tagozatos kislány az evezőstelepre édesapja egy ismerőse révén került, aki ott edzősködött, és amikor először a kislány kezébe adták a lapátot, azonnali szerelem szövődött ezzel a különleges sportággal.
Ahogy a gyógytornával is, hiszen ekkorra már nagyjából az is eldőlt, hogy ő ezen a pályán fog mozogni, így a gimnáziumi érettségi után nem is volt kérdés, hogy Zalaegerszegre menjen, ahol akkoriban a pécsi egyetem kihelyezett képzésén oktattak gyógytornászokat. Ahogy Doktor Krisztina meséli, egy évfolyamon nagyjából harmincan voltak, így igazán családias volt a légkör, kiváló oktatókkal.
Azóta a gyógytorna valóban teljesen átszövi Doktor Krisztina életét, így talán az sem meglepő, hogy a férjét is ennek révén ismerte meg, még a főiskola alatt. Párja egy sérülés utáni rehabilitáción vett részt, Krisztina kolléganője kezelte a szomszédos helyiségben, és valamiképp átesett egy párna abba a részbe, ahol Krisztina dolgozott – így kezdődött az ismeretség, majd szerelem szövődött.
A főiskola után jöttek a gyermekek, a két leány azóta már felnőtt és kirepült a családi fészekből. Krisztina férjével Pécsett telepedett le, első munkahelye az akkor még a Honvédkórházban működő traumaklinika volt. Igazából ez nem is változott, hiszen most is ebben a gyógyító egységben dolgozik, csak a klinika költözött máshová – „én meg hűségesen követem”, fogalmazott Tolnayné Doktor Krisztina, aki jelenleg már vezető gyógytornászként dolgozik. Ez természetesen adminisztratív teendőket is jelent, így bizony nincs annyi ideje a betegekkel foglalkozni, mint amennyit szeretne. „Tudom, hogy ezzel a munkával tudom segíteni a kolléganőimet, mégis, én alapvetően a páciensekért vagyok, ezt tudom és ezt szeretem csinálni” – mondja.
-Nekem minden sejtem gyógytornász – tesz vallomást, amelyből egyértelműen kiderül, hivatásnak, és nem „csak” munkának tartja a szakmáját.
A gyógytornászok ugyanis nem csak a testet kezelik, azaz próbálják egy baleset, sérülés, műtét után újra talpra állítani a beteget, hanem a lelket is. Ahogy Krisztina fogalmaz, pszichésen is terelgetni kell a pácienseket, hitet, erőt és reményt önteni beléjük. A gyógytornász és a beteg között hamar kialakulhat egy bizalmi viszony, hiszen hetente többször is találkoznak, gyakrabban, mint egy szakrendelésen. A kezelések elején még nagyobb az elszántság, de a gyógyulás folyamatának üteme nem egyenes vonalú és nem is azonos mindenkinél. Ilyenkor kell a lelki támogatás és a segítség.
-A legnagyobb úgymond „ellenségeim” a szomszédasszonyok, akik egy olyan mondattal, hogy „te még csak itt tartasz?”, vagy „sose épülsz fel”, több hetes munkánkat tudják tönkretenni – fogalmaz Krisztina, aki nem véletlenül beszélt többes számban. Valójában ugyanis nem csak a gyógytornász dolgozik, hanem a beteg, nélküle, az ő elszántsága, akaratereje nélkül értelemszerűen a kezelések nem tudnak hatékonyak lenni. Persze a betegnek nem könnyű: sok helyen fájhat, a legegyszerűbb mozdulatok sem mennek, esetleg már a családnak is elege van az illetőből, mert csak panaszkodik.
-Valószínűleg egy adottság, amit a Jóistentől kaptam, de én nagyon meg tudom élni azt, ami a beteggel történik – mondja Krisztina, aki azonban arra is felhívja a figyelmet: ilyenkor a támogatás, a jókedv átadása mellett ugyanakkor szükség van a határozott motivációra, hiszen ez a páciens érdeke. Mint elmondta, a klinikán most két új pszichológus is munkába állt, ez is segíthet a gyógytornászoknak, hogy bővíthessék a tudásukat, és ne csak az empátiára, a támogató hozzáállásra alapozzák a lelki segítséget.
-Bár szerintem mindent a szeretet visz előre – jegyzi meg Tolnayné Doktor Krisztina a téma kapcsán, mintegy mellékesen, ám jól felvillantva, hogyan is áll ő a páciensekhez, a hivatásához. És az egész élethez…
-Mindig igyekszem adni, de úgy érzem, jóval többet kapok a betegektől – vallja Krisztina. – Egy köszönet, egy pillantás, az érzés, hogy a páciens pár hete még a kórházi ágyon kezdte a gyógytornát, most meg a tornateremben állva, összetett mozdulatokat végez fájdalom nélkül – ez az igazi öröm számomra, de biztos vagyok benne, hogy a kollégáim számára is.
Persze jogos lehet a felvetés: ha valaki ennyire benne él a hivatásában, nyilván haza is viszi a gondokat, bajokat a munkaidő után. Talán meglepő lehet, de Krisztina azt mondja, otthon ritkán kerül szóba a munka, sőt, lányai régebben mindig őt noszogatták, meséljen a vacsoraasztalnál a napjáról. „De én ott is hallgató, egészen pontosan meghallgató vagyok” – árulja el. – „Szeretek másokkal törődni, sokkal jobban, mint magamról beszélni”.
A vezető gyógytornász azt mondja, igazán szerencsés, mert remek csapatban dolgozhat, kollégái hasonlóan gondolkodnak, mint ő. „A főnököm azt mondja mindig, ez egy vidám hely” – szögezi le, és ott-tartózkodásunk alatt mi is láthattuk, jókedvűen folyik a munka, ami biztosan átragad a betegekre is. Tolnayné Doktor Krisztina azt is elárulta, az orvosokkal jó, mi több, partneri a viszony. Régen az volt a vélemény, hogy egy jó műtét után nem is szükséges a gyógytorna, most már ez nincs így – a pécsi klinikán orvos és gyógytornász közösen tesz a páciensért.
Így nem is lep meg minket a válasz arra a kérdésre, elhagyná-e valamikor a klinikát, a gyógytornász pályát.
-Nem, biztosan nem – mondja Krisztina, az egész beszélgetés alatt talán most először nem mosolyogva, hanem kifejezetten határozottan. Elárulta, nemrég azt olvasta, 7-8 évvel a nyugdíj előtt már érdemes azon gondolkodni, mit is fog majd akkor csinálni az ember, és neki ez lassan aktuálissá válik. Válasza azonban még nincs. „Nekem tényleg ez a mindenem, segíteni másoknak, a gyógytorna révén. Enélkül egyelőre nem is tudom elképzelni az életemet.”
