Kategóriák
Hírek Pécsi Polgári Példaképek Programok

Beszélgetés Kertész Attila karnaggyal

„A szeretet az, amivel a diákot meg lehet győzni”

Szerencsés voltam – gyakran hangzott el ez a mondat beszélgetésünk során Kertész Attila karnagy, tanár szájából, de azért hamarosan kiderült, ehhez az életpályához, ezekhez a sikerekhez jóval több kellett, mint szerencse. Sok-sok munka, a diákok szeretete, elhivatottság, a zene iránti alázat – ezek jellemzik a 80 esztendős Kertész Attilát, a Pécsi Példaképek-sorozatunk következő interjúalanyát.

-Az Ön neve a pécsiek számára összeforrt a zenével. Jól tudom, hogy erős volt a családi indíttatás e téren?

-Valóban, ténylegesen erős volt a családi indíttatás, hiszen édesapám is zenetanár és karnagy volt Gyulán, van egy zongoraművész testvérem, aki még 97 évesen is nagyon aktív. Óriási a korkülönbség köztünk, és amikor ő a Zeneakadémiáról hazajött, egész nyáron zongorázott, a Bartók-műveket, amiket ő játszott, én már gyerekkoromban megismertem és megszerettem. Édesanyám is hegedült. Sőt, büszkén mondtuk mindig, hogy nagyapámnak, aki parasztember volt Nagyszalontán, volt egy kis harmóniuma, és amikor bejött a földről, munka után azon játszott. De nemcsak a családi vonalat kell említenem: egy csodálatos tanárom volt, Sipos Éva, akinek nagyon sokat köszönhetek, aki elindított a zenei pályán. Gyulán egyébként az Erkel Ferenc Gimnáziumban érettségiztem, ahol kiváló, szigorú tanáraim voltak. Úgy tűnik, ez is végigkísér, hiszen az Erkel Társaságnak is tagja vagyok.

-Gyula után azonban még nem Pécs következett, hanem Debrecen, számomra meghökkentő módon: az életrajza szerint az ottani orvostudományi egyetemre járt.

-A családban akkor már volt egy matematikaprofesszor, mérnök, zongoraművész is, összedugták a fejüket szüleim, és azt mondták, hogy kitűnő tanuló vagy, és nincs orvos a családban… Így kerültem Debrecenbe, az orvosi karra, büszke is voltam rá, mert öt és félszeres túljelentkezés volt. Ám mégsem végeztem el, és ennek bizony már a zene volt az oka. Mivel a zongorista bátyám ifjú korában oda járt a debreceni konzervatóriumba, én is megpróbáltam, és az orvosi tanulmányok mellett be is iratkoztam zongora-szolfézs szakra. De sajnos közben a kezemmel nagyon sok egészségügyi problémám volt, máson kellett gondolkodnom. Forgattam a felsőoktatási felvételi tájékoztatót. Feltűnt Pécs, ahol még életemben nem jártam, de olyan szép városnak tűnt, hát elmentem felvételizni. A történelmet szerettem, így jelentkeztem történelem-ének szakra, szerencsére fel is vettek. Itt Pécsett kiváló tanáraim voltak, például Tillai Aurél, Dobák Pál. Miután végeztem, egy kis szerencsének is köszönhető, hogy hely volt a Széchenyi Gimnáziumban, így kerültem úgymond fiatal titánként, ifjú tanárként ebbe az iskolába.

-Ez egy különleges hely volt.

-Valóban, de ez ismét szerencsés volt az életemben, hiszen például ott ismerkedhettem meg azzal a nehézséggel, hogy a serdülő fiúkhoz hogyan is kell viszonyulni, ugyanis az iskola tanulóinak mintegy 70 százaléka fiú volt. Nagyon belevágtam a munkába, az iskolavezetés is támogatott. A harmadik évemben már százhúszan énekeltek a gimnáziumban három kórusban. Amit külön is jelentős dolognak éreztem, hogy volt egy közel ötven tagú fiúkórusunk, akikkel szerepeltünk a Helikonon is. Így már nagyon szép eredményeket lehetett elérni. Bennem már akkor működött az az ösztönösség, hogy a középiskolás diákokból is ki lehet hozni olyan szintű énektechnikát, amivel akár a felnőttkórusok versenyén is „ütőképesen” jelen tudunk lenni. Ez az elv végigkísért az egész pályámon. Közben egyébként elvégeztem a történelem szakot egyetemi szinten, a pedagógia szakot szintén, négy évig jártam Budapestre, ahol a karvezetés szakot is abszolváltam, illetve a szociológiát is.

-Tehát tanárként is tanult. De milyennek látták a diákjai? Korábban azt mondta, Gyulán kiváló, szigorú tanárai voltak. Ön is szigorú volt?

-Igen, azt kell mondjam, igen. De nagyon szerettem és szeretem a diákokat, azt hiszem, ezt mindig is érezték rajtam, és így a szigort is el tudták fogadni. Talán nem az adott pillanatban, de később biztosan. A Széchenyiben például nagyon sok fiú volt, köztük autószerelő-diákok is, akik talán úgy vélték, hogy távol áll tőlük a zene. Ebben az esetben is nagyon nagy szeretetre volt szükség. Volt, hogy felvettem a kórusba olyan fiúkat is, akiknek ugyan még nem volt kialakult hangjuk, de kiváló hallásuk volt – ők érezték a tiszteletet és bizalmat, hiszen mondtam nekik sokszor: „belőled még nagyszerű énekes lesz”. De egyébként az iskolában éltem szinte az egész életemet, ez máshogy nem is megy. Szünetben, a reggeli kapunyitáskor, szót váltani a diákokkal, ez nagyon fontos volt. Ha valaki előző napon nem volt kóruspróbán, már el is csíptem… Azóta számos generációváltás történt persze, de nagy öröm számomra, hogy a maiakkal is szót tudok érteni. Az egyetemi hallgatóknak is azt szoktam mondani pedagógia órákon: ha van egy probléma, és már nincs módszertani lehetőség, akkor ott a szeretet – ez az, amivel egy diákot meg lehet győzni valamiről.

-1973-ban került a Janus Gimnáziumba.

-Valószínűleg feltűnt többeknek, hogy egy normál gimnáziumi tanrendű iskolával milyen sikereket lehet elérni, ezért csábítottak át a Janusba, ahol zenetagozat működött. Az elődöm a híres Ivasivka Mátyás tanár úr volt, nagyon össze kellett hát kapnom magam, ez is komoly doppingszer volt. Olykor nehéz döntéseket kellett hoznom, hiszen ekkor még sokan voltak zenetagozatosok, ki kellett választanom egy kamarakórust és egy nagy létszámú leánykart, vigyázva arra, hogy mindkét együttes ütőképes legyen. De jó úton jártunk, hiszen 1976-ban, majd 1978-ban is Magyar Rádió Nagydíjat nyertünk.  Nagyon nagy szerencsém volt, hogy ilyen fiatalként – a zsűri titkosan döntött, nem is tudták, ki a karnagy, ki énekel – ezekkel a hatalmas szakmai díjakkal mondhatni berobbantam a zenei köztudatba. Ekkor el is kezdődtek a külföldi meghívások. Ám mindössze két év telt el, és jött a politikai döntés, hogy gimnáziumot kell létrehozni a bányászkerületben, ez lett a Dobó István utcai gimnázium, ahová a jól működő zenetagozatot egyszerűen áthelyezték. De más iskolákból is sok-sok diákot tettek át, akiktől – nincs rá jobb szó – az előző gimnáziumukban meg akartak szabadulni. Mi, ottani tanárok viszont szeretettel fogadtuk őket, amiért ők hálásak voltak. Jó tíz évig kellett várni az iskolában, amíg összejött annyi fiú, hogy vegyeskart is lehetett alapítani a kitűnő leánykar mellett. A Kodály-versenyen énekeltünk a Vigadóban, amikor Nagy Ernő tanár úr megszólított: „Attila, vállald el a Mecsek kórus vezetését, mert én már nem akarom tovább vinni az együttest”. A váratlan baráti felkérést 2001-ben fogadtam el. Tizenöt évig vezettem az énekkart, ahol egyre több volt tanítványom énekelt, bejártuk Európát, sok szép emlék maradt bennünk. Azután én is hasonlóképpen adtam tovább Balatoni Sándor orgonaművész barátomnak a vezetést.

-S közben jött a felsőoktatás is.

– Addigi munkám elismeréseként a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Pécsi Tagozatának vezetése hívott előbb gyakorlatvezető tanárnak, majd státuszt is kaptam. Akkor még a Zeneakadémiához tartoztunk, 2000-ben pedig a Janus Pannonius Tudományegyetemhez kerültünk, közben oktattam a Bölcsészettudományi Karon is a Neveléstudományi Intézetben, majd visszahívtak a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karára, ahol még mindig vannak óráim. 54 éve nem tudok szabadulni a tanítástól… De az nagyon jó, hogy az egyetem mellett végig tudtam a középiskolában is tanítani, hiszen a pedagógia tárgyat is csak így lehet hitelesen oktatni.

-Ön volt a Kodály Társaság elnöke is.

-A pályámat végig kísérte Kodály művészetének, szellemiségének, emberségének szeretete, nagyon sok művét énekeltük nagy sikerrel külföldön is. 1982-ben, Kodály születésének 100. évfordulóján kerestük meg a Dobó utcai gimnázium nevében az özvegyét, hogy járuljon hozzá a névfelvételhez – azóta Kodály Zoltán Gimnázium az iskola neve. Az intézménynek szoros kapcsolata alakult ki Kodály Zoltánné Péczely Saroltával, több rendezvényünkön, koncertünkön megtisztelt minket. Négy évvel ezelőtt pedig megválasztottak az ezer fős Kodály Társaság elnökének. A vezetésről ebben az évben, egészségügyi okok miatt le kellett mondanom, de rendkívül megtisztelő volt, hogy a Társaság elnöke lehettem.

-Tanítás, kórusok, nevelés, külföldi turnék, CD- és lemezfelvételek – gondolom, minden perce be volt osztva. Hogyan fogadta ezt a család, mennyi idő jutott magánéletre?

-Kevés, bizony kevés. Hihetetlen sokat köszönhetek a feleségemnek. Ő is nagyon jó karnagynak indult, a Jókaiban tanított, de inkább más hivatást választott, igazából az én karrierem érdekében. A tanári és művészi munka, amit csináltam, tényleg csak egy olyan feleség mellett valósulhatott meg, aki ezt végletekig tolerálta, és intenzíven foglalkozott gyermekeink nevelésével. Bence fiam építészmérnökit végzett, de emellett klarinétozott, zongorázott, ma is játszik egy jazz-trióban. Réka lányom közgazdász, ő is szereti a zenét, énekelt kórusokban is. Öt unokám van, jó a zenei érzékük, köztük négy lány – úgy tűnik, a leánykaroktól nem tudok szabadulni.

-Számos kitüntetés kapott, legutóbb, szeptember elsején Pécs városától a Victor Vasarely-díjat.

-1965 óta élek Pécsett, nagyon hálás vagyok a városnak, mindig észrevettek, megbecsülték a munkámat, számos kitüntetést kaptam, amelyek nemcsak ráteszik az ember vállára a felelősséget, de további munkára is doppingolják. Ez a város mindig is elismerte, hogy kórusaim művészetével öregbítem Pécs hírnevét Európa és a világ számos országában. Természetesen a mostani elismerés is nagyon jól esett, de az igazi jutalmat mégis a tanítványoktól kaptam: a mostani díjátadón is számos egykori diákom szerepelt a műsorban, hihetetlenül jó volt őket látni és hallani. Másnap pedig a Kodály Gimnáziumban olyan történt, hogy azt talán nem is érdemlem meg. Nagy meglepetésként a tanítványaim csak nekem tartottak koncertet, sokan online csatlakoztak be Európa nagyvárosaiból. Azután szóltak, hogy „tanár úr, jöjjön már, szeretnénk valamit mutatni”. Nem is értettem. S akkor mutatták meg, hogy a gimnázium zenetermét rólam nevezték el, immár Kertész Attila-teremnek hívják. Ezek az igazán nagy kitüntetések és ajándékok, azok, amelyeket az ember a diákjaitól kap.

Kategóriák
Hírek Programok

Meghívó: Pécsi Polgári Szalon Egyesület – Pécsi filmklub

Tisztelt Szalontársam! Kedves Pécsi Polgár!

Egy különleges alkalomra invitálom Önt, kedves Családját és Barátait.

Amint azt az előző Hírlevelünkben jeleztem, szeptember 20-án 18:00 órakor útnak indítjuk a KULTIK MOZI és a Pécsi Tudományegyetem Családokért programjával együttműködésében a pécsi filmklubunkat. Havonta egy neves és emlékezetes magyar filmalkotók által készített filmet nézünk meg közösen, ahol a film alkotói és szereplői is részt vesznek, velük beszélgetünk az egyes filmek megtekintésekor.

Az első film: Bereményi kalapja. Rendezte: Papp Gábor Zsigmond. Azok számára különleges élmény lesz e film, akik szerették Cseh Tamás alkotásait. A filmről további részletek ITT olvashatók.

Időpont: 2022. szeptember 20. 18:00 óra.

Helyszín: Uránia Mozi.

A részvételt ingyenesen csak korlátozott számban tudjuk biztosítani.  Az ingyenes részvétel név szerinti regisztrációhoz kötött. Egy e-mail címről maximum 2 fő résztvevő regisztrálását tudjuk befogadni. Regisztrálni az info@ppsze.hu e-mail címen 2022. szeptember 19-én 17:00 óráig lehet. Az ingyenes elnyert részvétel lehetőségéről e-mailben értesítést küldünk.

A regisztrálásról pozitív visszajelzést kapott vendégeink a film előtt, a helyszínen, nevük bemondásával tehát ingyenesen vehetnek részt ezen az alkalmon.

Az ingyenes jegyek elfogyása után, lehetőség van kedvezményes áron, 700 forintért is jegyet vásárolni a helyszínen.

A rendezvényre tisztelettel várjuk Önt, kedves Családtagjait, Barátait!

Lengvárszky Attila

elnök

Kategóriák
Hírek Programok

A nemzet kiválóságainak kitüntetése – Augusztus 20.

A Pécsi Polgári Szalon elnöksége tisztelettel és őszinte elismeréssel gratulál a nemzet kiválóságainak az Augusztus 20-a alkalmából történt kitüntetésükhöz.

Külön tisztelettel emlékezik meg a Szalon Elnöksége a Cirfandli Estéken vendégül látott kiválóságokról, úgymint: Magyar Szent István-Rendet vehetett át Miklósa Erika Liszt- és Kossuth-díjas operaénekes. Magyar Szent István-Rendben részesült Rófusz Ferenc, a Nemzet Művésze, Kossuth-díjas animációs filmrendező, az első magyar Oscar-díj birtokosa. Magyar Érdemrend Nagykeresztet vehetett át a pécsi Prof. Dr. Andrásfalvy Bertalan akadémikus, Széchenyi-díjas néprajzkutató, rendszerváltó politikus, volt kultuszminiszter.

Büszkék vagyunk teljesítményükre, az elismerésükre és arra, hogy a Polgári Szalon közönsége őket személyesen is megismerhette.

Lengvárszky Attila, elnök

Pécsi Polgári Szalon

Kategóriák
Hírek Programok

Végső búcsú Dr. Debreczeni Laci bácsitól

„Ha féltem is, a helyemet megálltam. (…) Tudtuk, hogy … a legszentebb dolgokért, hazáért, szabadságért harcoltunk, büszkén vállaltuk és álltuk a csapásokat”. (Dr. Debreczeni László)

„Zászló volt Ő, kit gyermekfejjel magamnak találtam, Zászló volt Ő…” (Cseh Tamás)

Keveseknek adatik meg olyan példaszerű életút, mint az övé, melynek végén a szomorúság vezérelte főhajtás mellett önkéntelenül is biccen a fej, hajlik a derék, hogy mi itt maradottak méltón tiszteleghessünk a példakép, Dr. Debreczeni László előtt.

A pécsi polgárok 2022. július 1-jén Dr. Debreczeni Lászlót utolsó földi útjára kísérték.

Prof. Miseta Attila rektor úr nevében Lengvárszky Attila rektori követ, a Pécsi Polgári Szalon elnöke is beszédet tartott.

Kategóriák
Hírek Pécsi Polgári Példaképek Programok

Beszélgetés Kittkáné Bódi Katalinnal, a Pécsi Jótékony Nőegylet alapító elnökével

„A jó tett emberi kötelesség”

Hogyan alakult újjá Pécs egyik közismert jótékonysági egyesülete egy bál, egy patinás épület látványa és egy megható-megdöbbentő élmény miatt? Mekkora munkát jelent, és mekkora örömet okoz rászoruló gyermekeken, családokon segíteni? Erről is beszélgettünk Pécsi Példaképek-sorozatunk mostani interjúalanyával, Kittkáné Bódi Katalinnal, a Pécsi Jótékony Nőegylet alapítójával, korábbi elnökével.

Elegáns, ízlésesen berendezett pécsi lakásban ülünk le – valahogy tényleg így képzeltük a Pécsi Jótékony Nőegylet (újra)alapítójának otthonát. De hogyan és miképp jutott az eredetileg fényképész, majd az orvoskar oktatásfejlesztési egységeiben dolgozó Kittkáné Bódi Katalin arra az elhatározásra, hogy erre az egyesületre és annak munkájára szükség van? A válaszhoz vissza kell utaznunk az időben, hiszen a Pécsi Jótékony Nőegylet 1871-ben alakult, és csak a kommunista rendszer térhódításával, 1949-ben volt kénytelen törvényi határozatra beszüntetni a városban méltán népszerű és nagyon hasznos jószolgálati tevékenységét. Talán kevesebben tudják, de az egyesület akkori székháza egy csodálatos belvárosi palota, a Mária utcai – később a Bóbita Bábszínháznak is otthont adó – épület volt. A bádogkupolás épület teljes közadakozásból épülhetett fel, a város a kétutcafrontú járda megépítését vállalta. Ahogy Kittkáné Bódi Katalin megemlíti, őt is lenyűgözte ez az épület és a körülötte lengő mítosz, főleg, mert diákszínjátszóként maga is gyakorta járt benne. Persze legyen bármilyen csodás is a Mária utcai egykori egylet-székház, ez kevés lett volna ahhoz, hogy 1997-ben megszülethessen a Pécsi Jótékony Nőegylet újra alapításának gondolata. Ehhez valami több kellett. Jóval több.

-A kilencvenes években a gazdasági változások okán már látszott a társadalmi leszakadás, még akkor is, ha sokan nem akartak erről beszélni – vázolta Kittkáné Bódi Katalin. – A társasági élet régi korok emlékét idézte fel. Férjemmel rendszeresen részt vettünk a Tettrekész Pécsi Polgárok bálján, mely a társasági esemény népszerűségén túl számos jótékony célt is támogatott. Így lett gazdagabb az Aradi vértanúk útja az aradi hősök szobraival, így kaphatott támogatást a gyermekklinika onkológiai osztálya, s számos más, hasznos cél is támogatást nyert az adakozó bálozó közönségtől. Egy alkalommal az én javaslatomat is elfogadta a szervező grémium: támogassuk a társadalmi segítségre szoruló családokat.

Ennek kapcsán Kittkáné Bódi Katalin felidéz számára nagyon fontos, meghatározó emléket, mely egy téli napon, farsang idején történt meg. Egy családi látogatás alkalmával meglepetten tapasztalta, hogy a vendéglátónál a garázs mennyezetig tornyozva van postázásra váró, nagyméretű papírdobozokkal.  A dobozokon pontosan jelezve volt a tartalom is. Ruha és ágynemű, lábbelik, takarók és egyéb háztartási tárgyak… A címzett egy alföldi település idősotthona volt, a feladó helyén pedig csak egy monogram volt látható: N. D. Mint kiderült, a néhai Mádl Ferencné, leánykori nevén Némethy Dalma volt a feladó. A családi kapcsolat miatt tudva és ismerve különleges személyiségét, ismert volt az is, hogy civil, hétköznapi emberként számára különösen fontos és természetes dolog volt az önzetlen jószolgálat, a segítségnyújtás. Csendben, névtelenül támogatta a rászorulókat, főleg a szemérmes szegényeket. Volt, akit élelemmel, volt, akit ruhával, volt, akit más módon, polgári lehetőségeihez mérten. Nyitott szemmel járt, sokszor saját tapasztalásból jutott el a nehéz sorsú emberekhez. Hiteles, végtelenül szerény személyisége, felelősségvállalása, példamutatása másokat is – környezetében, munkahelyén a kollégáit is – önzetlen cselekedetre buzdított. Így telhettek meg a garázsban lévő, postázásra váró dobozok.

-Számomra döbbenetes, életem további részében is meghatározó élmény volt a látvány és a kérdésemre kapott válasz a dobozok történetéről. Arra gondoltam, hogy miközben mi bálba készülődünk, mások nagyon nehéz körülmények között élnek – fogalmazta meg Kittkáné Bódi Katalin. Elmondta azt is, hogy a báli készülődés közben, a meghatározó családi élmény hatására egyre inkább erősödött a jószolgálati tevékenység iránti vágya, így a következő eseményen azután fel is vetette, tenniük kell ez ügyben valamit, méghozzá nem egyszeri jótékonysági alkalommal, hanem hosszú távon, rendszeresen.

-Ma is meghatódok, ha arra gondolok, hogy a báli újságban tett felhívásomra egymás után jöttek oda hozzám a hölgyek, ki a vállamra tette a kezét, ki csak rám nézett és tekintetével jelezte: én is segítek – mondta könnyek között Katalin. – Mádl Dalma jószolgálati szemlélete, önzetlen cselekedete, az életről alkotott véleménye követendő példa lett számomra.

Az ő ráhatásával, jószolgálati példája nyomán alakulhatott meg újra egy baráti társaság hölgytagjaival a Pécsi Jótékony Nőegylet 1997-ben, Kittkáné Bódi Katalin elnökletével. A tettrekész hölgyek sorra csatlakoztak a jó ügyhöz, még úgy is, hogy a jótékonyság bizony olykor a család, a szabadidő rovására ment. „Én azt szoktam mondani: ha a férjed és a családod ebben az önzetlen szolgálatban nem támogat, ne gyere – fontos, hogy a teljes család veled együtt, közösen egyetértsen, érezzen, támogassa a másokért való elkötelezettségedet, csak úgy tudunk mi is erős meggyőződéssel, sikeresen segíteni másokon” – fogalmazta meg az elkötelezettség hitvallását Katalin.

A Pécsi Jótékony Nőegylet alapvetően azokat a családokat, gyermekeket kívánja támogatni, akik az állami, önkormányzati szociális hálóból kimaradnak, mert éppen csak felette vannak a jövedelmi kategóriáknak. Ez a jövedelmi különbség nem azt jelenti, hogy életkörülményeik nem indokolnák a bármilyen módon való támogatást… Éppen ezért szükséges őket segíteni, hiszen a nőegyleti segítséggel talán még lehet remény a felemelkedésre is.

A Nőegylet első nagyobb, és máig működő, Pécs-szerte ismert akciója a „…nekem nincs ebédem…” támogatási program. Ennek keretében peremkerületi, de akár belvárosi iskolák tanulói számára a Nőegyleti fizeti be az ebédet, így biztosítva napi meleg ételt a kicsiknek. Mint Kittkáné Bódi Katalin elmondta, a név igazából egy képet takar: sorban álló gyerekek a menzán, azután az egyik megszólal: …nekem nincs ebédem… Éppen ezt az állapotot szeretnék enyhíteni. Persze ez így egyszerűen hangzik, de nagyon-nagyon sok munka van mögötte. Ki kellett dolgozni a folyamatosan működtethető, ellenőrizhető rendszert, és meg kellett nyerni egy olyan stabil támogatói kört, akik a célokkal egyetértettek. A segíteni szerető hölgyeknek olykor a hivatalokkal, a bürokráciával is meg kellett küzdeniük.

-Már nagyon sok, félévente száznál több „nőegyleti gyerekünk” kaphat ingyenes iskolai étkezést a mi forrásainkból – fogalmazza meg Kittkáné Bódi Katalin, hozzátéve, rengeteg egyéb támogatási ötlet is rendre előkerül, olykor egy-egy kilátástalan élethelyzetet látva. Ilyenkor a hölgyek összejönnek, és – céljaikkal egyetértő támogatóiknak köszönhetően – mindig megtalálják a hatásos segítség módját.

Ilyen a Vándor Díj is, amely kifejezetten a tehetséges, de hátrányos helyzetű pécsi középiskolások támogatására született. Ahogy Katalin hangsúlyozta, fontosnak tartják, hogy a nehéz körülmények között élő tehetséges tanulók is esélyt kaphassanak a fejlődésükhöz vagy életcéljaik megvalósításához. Mint elmesélte, a tehetségpártoló díj megalapítása után felkeresték a művészeti szakközépiskola vezetését és bejelentkeztek a díj adományozására. A tanári kar képviselői ámulva hallgatták a díj lehetőségeit, majd megkérdezték: az anyagi támogatással járó díjat mire lehet fordítani? A válasz meglepetést keltett, hiszen a díj felhasználása nem kötött, bármire fordítható, amire a tehetséges fiatalnak szüksége lehet a tanuláshoz, fejlődéséhez vagy céljai eléréshez. Uhrik Dóra balettművész törte meg a csendet és megkérdezte végül: akár felvételis balettcipőt is lehetne vásárolni a díjra javasolt tanuló részére? Mert volna egy nagyon tehetséges növendékünk, akinek szüksége lenne egy új balettcipőre, de ezt a családja nem tudja megvenni a felvételihez…

Számos más program mellett érdemes megemlíteni a karácsonyi játszóházat a Várostörténeti Múzeumban, amely szintén a Pécsi Jótékony Nőegylet programja volt hosszú éveken keresztül: sok gyerek életében akkor járt először a belvárosban és múzeumban egyaránt. A hölgyek pedig felváltva, a napi munkájuk után készülődtek a karácsonyt váró uzsonnára, sütötték a kalácsot, bejglit, aprósüteményeket a kakaó mellé, hiszen ezzel várták a kicsiket a múzeumba.

A kilencvenes évek végétől nagyon sok szívszorító, megható történet gyűlt össze, mindegyik mögött emberi sorsok állnak – és az önzetlen szándékú, jólelkű hölgyek. Pedig ez gyakran nem volt könnyű, mint Kittkáné Bódi Katalin meséli, olykor unatkozó úrinőknek gondolták őket, sokan kétkedve fogadták az őszinte önzetlenséget, noha minden tagjuk munka után, a családtól, párjától feláldozva az időt igyekezett-igyekszik a rászorulókon segíteni. Kittkáné Bódi Katalin pár éve már nem vezeti a Pécsi Jótékony Nőegyletet, „csak” tagként és alapító elnökként dolgozik. Mint mondja, kicsit el is fáradt, de legfőképpen a fiatalabb generációnak szerette volna átadni a szolgálatot, és bizony két gyermeke (Dalma és Bálint) után most már az élet ajándékaként a nagymamai szerep szépségeiből is szeretné kivenni a részét. De azért teljesen nem vonul vissza. Nem is tudna. Hiszen a Nőegylet jelmondatát, egykori támogatójuk, Zsolnay Sikorski Júlia szavait ars poeticájának tekinti: „A jó szív – isteni adomány, a jó tett – emberi kötelesség.”

Kategóriák
Hírek Programok

MAGYAR DIASZPÓRA MINDENNAPOK – ANGLIA

Regisztráció: https://diaszporaprojekt.org/hu/regisztracio

Következő eseményünk alkalmával Angliába látogatunk el, ahol elsősorban a Manchesterben működő magyar iskoláról, valamint az angliai magyarokkal foglalkozó kutatásokból kaphatunk egy kis ízelítőt.

Online műsorunkra 2022. április 29-én magyar idő szerint (CET) 18:00 órakor kerül sor, ahol felkért előadóinkkal az angliai magyarok életéről és lehetőségeiről fogunk beszélgetni.

Az eseményről felvételt is készítünk, mely a korábbi előadások mellett az alábbi linken tekinthető meg.

A Zoom platformon megvalósuló rendezvényen való részvétel ingyenes, de előzetes regisztrációhoz kötött, amelyet a Pécsi Tudományegyetem Diaszpóra Projekt Hálózat hivatalos honlapján lehet megtenni.

Szeretettel várunk minden kedves érdeklődőt a képernyők elé és jó egészséget kívánunk!

Dr. Jarjabka Ákos, rektori megbízott

Dukai Edit, a rendezvény főszervezője

Kategóriák
Hírek Pécsi Polgári Példaképek Programok

Beszélgetés Betlehem Józseffel, a PTE rektorhelyettesével

„Mindig próbálok töretlenül optimista lenni”

Nemzeti ünnepünk alkalmából a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét vehette át dr. Betlehem József, a PTE általános, stratégiai és kapcsolati rektorhelyettese. Pécsi Példaképek-sorozatunkban a PTE Egészségtudományi Karának korábbi dékánjával, egykori mentőssel, az egyetem pandémia elleni harcának egyik „arcával” beszélgettünk, akiről kiderült, élete több fordulóján is a járatlan utak kitaposása jellemezte.

-Zalaegerszegen született, ott is végzett diplomás ápolóként. Adódik a kérdés: miért nem lett orvos? Hiszen a legtöbb gimnazistában általában az merül fel a pályaválasztást illetően: ha egészségügy, akkor orvos.

-Ez így van, nálam is így indult a történet, de az életnek egy érdekes epizódja volt, hogy akkoriban indult el hazánkban az egészségügyi főiskolai képzéseknek egyfajta expanziója. Mivel az én elkötelezettségem az egészségügy iránt ab ovo megvolt, azt mondtam, kipróbálom azt, így nem veszítek évet, és jó felkészülés is lehet a későbbiekben az orvosira. A diplomás ápoló képzés akkor még újdonság volt Magyarországon. Ez olyan jól sikerült számomra, hogy a közeg vitt magával. Két év múlva beléptem a gyakorló egészségügybe, a mentőknél kezdtem dolgozni, mentőápoló szakképesítést szereztem, és azután annyi kihívást, annyi járatlan utat találtam ebben a szakmában, hogy itt megtaláltam az igazi hivatásomat.

-A járatlan utak továbbra is megmaradtak, hiszen szerzett egy pedagógiai diplomát, illetve később egy doktori fokozatot az egészségtudomány területéről. Ha jól tudom, ez utóbbi akkoriban szintén nem volt szokványos.

-Pár év múlva, a diplomás ápolói tanulmányaim befejeztét követően visszahívtak az egyetemre az oktatásba, majd az adminisztrációba is. Eljutottam egy olyan pontig, amikor a doktori fokozat kérdése is kinyílt. E téren is szerettem volna az egészségtudomány oldalán maradni, ám Magyarországon akkor még nem volt lehetőség arra, hogy tisztán e területen PhD-fokozatot is lehessen teljesíteni. Az akkori vezetőm az egyetemen, dr. Tahin Tamás mondta, hogy nézzük meg, hogyan működik ez külföldön. Ezután tettem egy „vargabetűt” az Egyesült Királyságban, ott kezdtem a PhD tanulmányaimat, és mire a finisébe értem, itthon is elindult Bódis József professzor úrnak köszönhetően az első egészségtudományi doktori iskola, ahová vissza is térhettem, így az elsők között lehettem, akik a magyar egészségtudományi doktori képzésben abszolválhatták a PhD-fokozatot. Úgy tűnik, én tényleg nem a járt utakat jártam soha, hanem olyan kihívásokat választottam, amelyek valószínűleg nagyobb erőfeszítést jelentettek már csak újdonságuk miatt is.

-Volt még egy járatlan út, hiszen az sem volt szokványos, hogy miniszteri biztosként dolgozik valaki a szakdolgozói ellátási modell fejlesztéséért.

-Igen, közben ilyen szakmapolitikai feladatok is megtaláltak, és azt kell mondjam, nagyon sokat tanultam magam is ezen a téren. Jó volt látni, hogy egy társadalmilag kevésbé megbecsült szakma hogyan fejlődött, hogyan fejleszthető. De nem is lehet másról szó, hiszen ma már az egészségügy technológiai fejlődése miatt nem várható el egy betanított szakmunkás végzettségű dolgozótól, hogy el tudja látni a feladatát, gondoljunk akár csak a radiográfiára, de akár a mentőtisztekre vagy a szülésznőkre is. Az előadásaimon szoktam mutatni egy képet, amely körülbelül száz évvel ezelőtti egészségügyi ellátási helyzetet jellemez egy londoni kórházban: egy beteg fölött egy orvos áll, és utasításokat ad egy nővérnek. Akkor ez valóban így működött, most azonban már ott sincs így. Hiszen már nem a beteg felett, hanem mellette, vele együtt kell dönteni, számos betegjog érvényesül, ráadásul a gyógyítás csapatmunka lett, minden szakterületen magasan képzett kollégákkal, szakterületenként diagnosztikával, döntéselőkészítéssel. Egy mai képen a beteg mellett már akár nyolcan állnak, és csapatban tevékenykednek! Azt a szemléletet kell meghonosítani, hogy mindannyian ugyanazért a célért dolgoznak, jelesül a betegért, és a betegellátás színvonalának a növeléséért. Az orvostudomány fejlődésével az orvosoktól sem várható el, hogy széles területen legyenek omnipotens módon mindenhez értők. Bevallom, nagyon jó érzés volt, amikor például egy orvossal beszéltem, aki azt mondta, örül, hogy azon dolgozunk, miként lehet egyes feladatokat átadni a diplomás ápolóknak, képalkotóknak, szülésznőknek és más felsőfokú végzettségű kollégáknak, hiszen így neki több ideje marad a saját, valódi szakterületével foglalkozni. Amúgy meg tényleg felbukkannak furcsa helyzetek, hiszen vannak olyan injekciók, amiket egy beteg beadhat saját magának, de kérdésként merül fel, hogy megteheti-e ezt egy szakápoló, aki diplomás, és öt éven át tanulta, gyakorolta. Mint ahogy az sem kérdés, hogy valaki megmérje családtagja vércukrát egy tűszúrással vagy bevásárlóközpontban beszerezhető fájdalomcsillapítót adjon orvosi rendelvény nélkül.

-Szóba került a mentőtisztképzés, amely szívügye, hiszen Ön volt a létrehozója Pécsett. Ha jól tudom, a mentőszolgálati munkához erős személyes kötődése is van. -Közel tíz évig dolgoztam az Országos Mentőszolgálatnál főleg eset- és rohamkocsin időszakosan részállásban. Meghatározó élmény volt szakmailag is, és azt is tudni kell, hogy ehhez a munkához tényleg kell elhivatottság. A mai napig töltekezem abból az időből. Pécsről is jártam még vissza Zalába, Nagykanizsára mentőzni, ahol a pályafutásomat kezdtem. Tanulmányi osztályvezetőként péntekenként szabadságot vettem ki emiatt, hétvégén ott dolgoztam. De az ember azt is megérzi, mikor lehet ebbe belefáradni, mikor éri el a határait. Akkor azt mondtam, bármennyire is nehéz leszállni az autóról, de le kell, hiszen nem megengedhető a betegekkel szemben, hogy ezeket a határokat ne tiszteljük, ne vegyük komolyan.

-Persze azért ezután sem következtek nyugodtabb évek, hiszen volt dékán, miniszteri biztos, jelenleg rektorhelyettes, emellett az egyetemen tanít, kutat, publikál, és természetesen a család sem szorulhat háttérbe. Ez hogyan egyeztethető össze?

-Nagyon komoly zsonglőrködéssel. Szerintem az nem igaz, hogy valaki mindent ugyanolyan erőfeszítéssel tud végezni, de ha igen, akkor sem ugyanolyan hatékonysággal. Ezt az embernek magának is be kell vallania. De egy bizonyos szintig ezek jól egymás mellé helyezhetőek, ám ennek van két komoly záloga: az egyik a biztos családi háttér, a másik a kollegiális támogatás. Szerencsémre ez mindkét oldalról megvolt és megvan.

-Különösen nagy kihívás lehetett az egyetemen kezelni a koronavírus-járványt: az intézményben több ezer dolgozó, több tízezer hallgató, köztük sok külföldi, és a Dunántúl legnagyobb egészségügyi centruma – ennek mind biztonságban működnie kellett. Ön a védekezés egyik vezetője, gyakran szó szerint az „arca” volt.

-Itt is a csapatra fókuszálnék: ez egy olyan próba volt, amire nem lehetett felkészülni, de a kezdetektől sikerült megtalálni azt a szakmai közeget, akikkel azóta is együtt dolgozunk. 2020 január elejétől koronavírussal keltünk és feküdtünk, nap mint nap, vasárnap, ünnepeken, karácsonykor. Volt olyan időszak, amikor fizikailag mondjuk otthon voltam, de csak az étkezésekkor találkoztam a családdal, folyamatos volt a munka, az egyeztetés, a kapcsolattartás más egyetemekkel és szervezetekkel is. Bevallom, ez egy kicsit a szívem csücskéhez kapcsolt vissza, a mentőtisztképzéshez, időközben ugyanis külföldön elvégeztem egy katasztrófakezelési képzést is, amelyről akkor még nem tudtam, milyen hasznos lesz majd. Összességében úgy látom, ez egy hatalmas küzdelem volt az egészségügyben dolgozók oldaláról, de minden egyetemi polgár részéről is, és megtapasztalhattunk egy nagy fokú fegyelmet és kooperációs készséget.

-Valahol a pandémiás helyzet is egy járatlan út volt, amin végig kellett menni – az Ön életében sorjáznak ezek. Van még ilyen jellegű járatlan út, terv, amely most Ön előtt áll?

-Ezeknek csak egy része volt tudatos terv, a többi az élet adta helyzet, a lehetőséggel való élés. Most a legnagyobb cél, ami előttünk áll: az egyetem megváltozott működési struktúrája adta hallatlan újabb lehetőségek közepette egy Science Park, egy tudományos és innovációs park kialakítását kezdtük el, ami a koronavírus-járvány közepette sem állhatott le. Úgy gondolom, hogy a dél-dunántúli térségnek továbbra is az egyetem tud motorja lenni a gazdaságélénkítés terén is, ez egyfajta misszió is az oktatás, a kutatás, a gyógyítás mellett. Mindig próbálok töretlenül optimista lenni, még akkor is, ha a külső körülmények nem mindig ezt diktálnák, de én azt hiszem, hogy hit nélkül nem lehet, és nem is érdemes belevágni ilyen típusú dolgokba.  

Kategóriák
Hírek Programok

Meghívó – gróf Széchenyi István élete és munkássága című előadásra

A Magyar Páneurópa Unió Egyesület Pécs – Baranyai Szervezete gr. Széchenyi István tiszteletére szervezi következő programját.

Születésének 230. évfordulója az előző évben volt, amikor ismert ok miatt nem találkozhattunk. Most emlékezünk őreá, egyetemünk elismert, neves történészének előadásával.

Programunk helye: Lenau Ház, Pécs, Munkácsi u. 8.      

Időpontja: 2022. március 29. (kedd) 17 óra.

Az előadás címe: gróf Széchenyi István élete és munkássága

Előadó: dr. Majdán János  rektor emeritus

A kérdések és válaszok után dr. Debreczeni László Főorvos urat hallgatjuk meg:

„Gondolatok egy sorsdöntő választásról” címmel

Kedves Tagtársaink, Barátaink, Érdeklődők! Mindenkit szeretettel várunk!

Nagy öröm, hogy ismét találkozhatunk, amit már mindannyian türelmetlenül vártunk. Igaz, a vírus még velünk van, ezért továbbra is óvatosnak kell lennünk, a maszk viselése közösségünkben elfogadott lesz.

Első találkozásunk lehetőséget ad a tagdíj befizetésére is, melynek összege változatlanul 2000Ft/év.

A programunk most is kötetlen beszélgetéssel zárul a Lenau ház mélyföldszinti klubjában. Ehhez a kellemes együttléthez kérem a finom sütemények készítését.

Pécs, 2022. március 13.

                                                                         Dr. Grünwald Anna elnök