Kategóriák
Hírek Pécsi Polgári Példaképek Programok

Beszélgetés Kittkáné Bódi Katalinnal, a Pécsi Jótékony Nőegylet alapító elnökével

„A jó tett emberi kötelesség”

Hogyan alakult újjá Pécs egyik közismert jótékonysági egyesülete egy bál, egy patinás épület látványa és egy megható-megdöbbentő élmény miatt? Mekkora munkát jelent, és mekkora örömet okoz rászoruló gyermekeken, családokon segíteni? Erről is beszélgettünk Pécsi Példaképek-sorozatunk mostani interjúalanyával, Kittkáné Bódi Katalinnal, a Pécsi Jótékony Nőegylet alapítójával, korábbi elnökével.

Elegáns, ízlésesen berendezett pécsi lakásban ülünk le – valahogy tényleg így képzeltük a Pécsi Jótékony Nőegylet (újra)alapítójának otthonát. De hogyan és miképp jutott az eredetileg fényképész, majd az orvoskar oktatásfejlesztési egységeiben dolgozó Kittkáné Bódi Katalin arra az elhatározásra, hogy erre az egyesületre és annak munkájára szükség van? A válaszhoz vissza kell utaznunk az időben, hiszen a Pécsi Jótékony Nőegylet 1871-ben alakult, és csak a kommunista rendszer térhódításával, 1949-ben volt kénytelen törvényi határozatra beszüntetni a városban méltán népszerű és nagyon hasznos jószolgálati tevékenységét. Talán kevesebben tudják, de az egyesület akkori székháza egy csodálatos belvárosi palota, a Mária utcai – később a Bóbita Bábszínháznak is otthont adó – épület volt. A bádogkupolás épület teljes közadakozásból épülhetett fel, a város a kétutcafrontú járda megépítését vállalta. Ahogy Kittkáné Bódi Katalin megemlíti, őt is lenyűgözte ez az épület és a körülötte lengő mítosz, főleg, mert diákszínjátszóként maga is gyakorta járt benne. Persze legyen bármilyen csodás is a Mária utcai egykori egylet-székház, ez kevés lett volna ahhoz, hogy 1997-ben megszülethessen a Pécsi Jótékony Nőegylet újra alapításának gondolata. Ehhez valami több kellett. Jóval több.

-A kilencvenes években a gazdasági változások okán már látszott a társadalmi leszakadás, még akkor is, ha sokan nem akartak erről beszélni – vázolta Kittkáné Bódi Katalin. – A társasági élet régi korok emlékét idézte fel. Férjemmel rendszeresen részt vettünk a Tettrekész Pécsi Polgárok bálján, mely a társasági esemény népszerűségén túl számos jótékony célt is támogatott. Így lett gazdagabb az Aradi vértanúk útja az aradi hősök szobraival, így kaphatott támogatást a gyermekklinika onkológiai osztálya, s számos más, hasznos cél is támogatást nyert az adakozó bálozó közönségtől. Egy alkalommal az én javaslatomat is elfogadta a szervező grémium: támogassuk a társadalmi segítségre szoruló családokat.

Ennek kapcsán Kittkáné Bódi Katalin felidéz számára nagyon fontos, meghatározó emléket, mely egy téli napon, farsang idején történt meg. Egy családi látogatás alkalmával meglepetten tapasztalta, hogy a vendéglátónál a garázs mennyezetig tornyozva van postázásra váró, nagyméretű papírdobozokkal.  A dobozokon pontosan jelezve volt a tartalom is. Ruha és ágynemű, lábbelik, takarók és egyéb háztartási tárgyak… A címzett egy alföldi település idősotthona volt, a feladó helyén pedig csak egy monogram volt látható: N. D. Mint kiderült, a néhai Mádl Ferencné, leánykori nevén Némethy Dalma volt a feladó. A családi kapcsolat miatt tudva és ismerve különleges személyiségét, ismert volt az is, hogy civil, hétköznapi emberként számára különösen fontos és természetes dolog volt az önzetlen jószolgálat, a segítségnyújtás. Csendben, névtelenül támogatta a rászorulókat, főleg a szemérmes szegényeket. Volt, akit élelemmel, volt, akit ruhával, volt, akit más módon, polgári lehetőségeihez mérten. Nyitott szemmel járt, sokszor saját tapasztalásból jutott el a nehéz sorsú emberekhez. Hiteles, végtelenül szerény személyisége, felelősségvállalása, példamutatása másokat is – környezetében, munkahelyén a kollégáit is – önzetlen cselekedetre buzdított. Így telhettek meg a garázsban lévő, postázásra váró dobozok.

-Számomra döbbenetes, életem további részében is meghatározó élmény volt a látvány és a kérdésemre kapott válasz a dobozok történetéről. Arra gondoltam, hogy miközben mi bálba készülődünk, mások nagyon nehéz körülmények között élnek – fogalmazta meg Kittkáné Bódi Katalin. Elmondta azt is, hogy a báli készülődés közben, a meghatározó családi élmény hatására egyre inkább erősödött a jószolgálati tevékenység iránti vágya, így a következő eseményen azután fel is vetette, tenniük kell ez ügyben valamit, méghozzá nem egyszeri jótékonysági alkalommal, hanem hosszú távon, rendszeresen.

-Ma is meghatódok, ha arra gondolok, hogy a báli újságban tett felhívásomra egymás után jöttek oda hozzám a hölgyek, ki a vállamra tette a kezét, ki csak rám nézett és tekintetével jelezte: én is segítek – mondta könnyek között Katalin. – Mádl Dalma jószolgálati szemlélete, önzetlen cselekedete, az életről alkotott véleménye követendő példa lett számomra.

Az ő ráhatásával, jószolgálati példája nyomán alakulhatott meg újra egy baráti társaság hölgytagjaival a Pécsi Jótékony Nőegylet 1997-ben, Kittkáné Bódi Katalin elnökletével. A tettrekész hölgyek sorra csatlakoztak a jó ügyhöz, még úgy is, hogy a jótékonyság bizony olykor a család, a szabadidő rovására ment. „Én azt szoktam mondani: ha a férjed és a családod ebben az önzetlen szolgálatban nem támogat, ne gyere – fontos, hogy a teljes család veled együtt, közösen egyetértsen, érezzen, támogassa a másokért való elkötelezettségedet, csak úgy tudunk mi is erős meggyőződéssel, sikeresen segíteni másokon” – fogalmazta meg az elkötelezettség hitvallását Katalin.

A Pécsi Jótékony Nőegylet alapvetően azokat a családokat, gyermekeket kívánja támogatni, akik az állami, önkormányzati szociális hálóból kimaradnak, mert éppen csak felette vannak a jövedelmi kategóriáknak. Ez a jövedelmi különbség nem azt jelenti, hogy életkörülményeik nem indokolnák a bármilyen módon való támogatást… Éppen ezért szükséges őket segíteni, hiszen a nőegyleti segítséggel talán még lehet remény a felemelkedésre is.

A Nőegylet első nagyobb, és máig működő, Pécs-szerte ismert akciója a „…nekem nincs ebédem…” támogatási program. Ennek keretében peremkerületi, de akár belvárosi iskolák tanulói számára a Nőegyleti fizeti be az ebédet, így biztosítva napi meleg ételt a kicsiknek. Mint Kittkáné Bódi Katalin elmondta, a név igazából egy képet takar: sorban álló gyerekek a menzán, azután az egyik megszólal: …nekem nincs ebédem… Éppen ezt az állapotot szeretnék enyhíteni. Persze ez így egyszerűen hangzik, de nagyon-nagyon sok munka van mögötte. Ki kellett dolgozni a folyamatosan működtethető, ellenőrizhető rendszert, és meg kellett nyerni egy olyan stabil támogatói kört, akik a célokkal egyetértettek. A segíteni szerető hölgyeknek olykor a hivatalokkal, a bürokráciával is meg kellett küzdeniük.

-Már nagyon sok, félévente száznál több „nőegyleti gyerekünk” kaphat ingyenes iskolai étkezést a mi forrásainkból – fogalmazza meg Kittkáné Bódi Katalin, hozzátéve, rengeteg egyéb támogatási ötlet is rendre előkerül, olykor egy-egy kilátástalan élethelyzetet látva. Ilyenkor a hölgyek összejönnek, és – céljaikkal egyetértő támogatóiknak köszönhetően – mindig megtalálják a hatásos segítség módját.

Ilyen a Vándor Díj is, amely kifejezetten a tehetséges, de hátrányos helyzetű pécsi középiskolások támogatására született. Ahogy Katalin hangsúlyozta, fontosnak tartják, hogy a nehéz körülmények között élő tehetséges tanulók is esélyt kaphassanak a fejlődésükhöz vagy életcéljaik megvalósításához. Mint elmesélte, a tehetségpártoló díj megalapítása után felkeresték a művészeti szakközépiskola vezetését és bejelentkeztek a díj adományozására. A tanári kar képviselői ámulva hallgatták a díj lehetőségeit, majd megkérdezték: az anyagi támogatással járó díjat mire lehet fordítani? A válasz meglepetést keltett, hiszen a díj felhasználása nem kötött, bármire fordítható, amire a tehetséges fiatalnak szüksége lehet a tanuláshoz, fejlődéséhez vagy céljai eléréshez. Uhrik Dóra balettművész törte meg a csendet és megkérdezte végül: akár felvételis balettcipőt is lehetne vásárolni a díjra javasolt tanuló részére? Mert volna egy nagyon tehetséges növendékünk, akinek szüksége lenne egy új balettcipőre, de ezt a családja nem tudja megvenni a felvételihez…

Számos más program mellett érdemes megemlíteni a karácsonyi játszóházat a Várostörténeti Múzeumban, amely szintén a Pécsi Jótékony Nőegylet programja volt hosszú éveken keresztül: sok gyerek életében akkor járt először a belvárosban és múzeumban egyaránt. A hölgyek pedig felváltva, a napi munkájuk után készülődtek a karácsonyt váró uzsonnára, sütötték a kalácsot, bejglit, aprósüteményeket a kakaó mellé, hiszen ezzel várták a kicsiket a múzeumba.

A kilencvenes évek végétől nagyon sok szívszorító, megható történet gyűlt össze, mindegyik mögött emberi sorsok állnak – és az önzetlen szándékú, jólelkű hölgyek. Pedig ez gyakran nem volt könnyű, mint Kittkáné Bódi Katalin meséli, olykor unatkozó úrinőknek gondolták őket, sokan kétkedve fogadták az őszinte önzetlenséget, noha minden tagjuk munka után, a családtól, párjától feláldozva az időt igyekezett-igyekszik a rászorulókon segíteni. Kittkáné Bódi Katalin pár éve már nem vezeti a Pécsi Jótékony Nőegyletet, „csak” tagként és alapító elnökként dolgozik. Mint mondja, kicsit el is fáradt, de legfőképpen a fiatalabb generációnak szerette volna átadni a szolgálatot, és bizony két gyermeke (Dalma és Bálint) után most már az élet ajándékaként a nagymamai szerep szépségeiből is szeretné kivenni a részét. De azért teljesen nem vonul vissza. Nem is tudna. Hiszen a Nőegylet jelmondatát, egykori támogatójuk, Zsolnay Sikorski Júlia szavait ars poeticájának tekinti: „A jó szív – isteni adomány, a jó tett – emberi kötelesség.”

Kategóriák
Hírek Programok

MAGYAR DIASZPÓRA MINDENNAPOK – ANGLIA

Regisztráció: https://diaszporaprojekt.org/hu/regisztracio

Következő eseményünk alkalmával Angliába látogatunk el, ahol elsősorban a Manchesterben működő magyar iskoláról, valamint az angliai magyarokkal foglalkozó kutatásokból kaphatunk egy kis ízelítőt.

Online műsorunkra 2022. április 29-én magyar idő szerint (CET) 18:00 órakor kerül sor, ahol felkért előadóinkkal az angliai magyarok életéről és lehetőségeiről fogunk beszélgetni.

Az eseményről felvételt is készítünk, mely a korábbi előadások mellett az alábbi linken tekinthető meg.

A Zoom platformon megvalósuló rendezvényen való részvétel ingyenes, de előzetes regisztrációhoz kötött, amelyet a Pécsi Tudományegyetem Diaszpóra Projekt Hálózat hivatalos honlapján lehet megtenni.

Szeretettel várunk minden kedves érdeklődőt a képernyők elé és jó egészséget kívánunk!

Dr. Jarjabka Ákos, rektori megbízott

Dukai Edit, a rendezvény főszervezője

Kategóriák
Hírek Pécsi Polgári Példaképek Programok

Beszélgetés Betlehem Józseffel, a PTE rektorhelyettesével

„Mindig próbálok töretlenül optimista lenni”

Nemzeti ünnepünk alkalmából a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét vehette át dr. Betlehem József, a PTE általános, stratégiai és kapcsolati rektorhelyettese. Pécsi Példaképek-sorozatunkban a PTE Egészségtudományi Karának korábbi dékánjával, egykori mentőssel, az egyetem pandémia elleni harcának egyik „arcával” beszélgettünk, akiről kiderült, élete több fordulóján is a járatlan utak kitaposása jellemezte.

-Zalaegerszegen született, ott is végzett diplomás ápolóként. Adódik a kérdés: miért nem lett orvos? Hiszen a legtöbb gimnazistában általában az merül fel a pályaválasztást illetően: ha egészségügy, akkor orvos.

-Ez így van, nálam is így indult a történet, de az életnek egy érdekes epizódja volt, hogy akkoriban indult el hazánkban az egészségügyi főiskolai képzéseknek egyfajta expanziója. Mivel az én elkötelezettségem az egészségügy iránt ab ovo megvolt, azt mondtam, kipróbálom azt, így nem veszítek évet, és jó felkészülés is lehet a későbbiekben az orvosira. A diplomás ápoló képzés akkor még újdonság volt Magyarországon. Ez olyan jól sikerült számomra, hogy a közeg vitt magával. Két év múlva beléptem a gyakorló egészségügybe, a mentőknél kezdtem dolgozni, mentőápoló szakképesítést szereztem, és azután annyi kihívást, annyi járatlan utat találtam ebben a szakmában, hogy itt megtaláltam az igazi hivatásomat.

-A járatlan utak továbbra is megmaradtak, hiszen szerzett egy pedagógiai diplomát, illetve később egy doktori fokozatot az egészségtudomány területéről. Ha jól tudom, ez utóbbi akkoriban szintén nem volt szokványos.

-Pár év múlva, a diplomás ápolói tanulmányaim befejeztét követően visszahívtak az egyetemre az oktatásba, majd az adminisztrációba is. Eljutottam egy olyan pontig, amikor a doktori fokozat kérdése is kinyílt. E téren is szerettem volna az egészségtudomány oldalán maradni, ám Magyarországon akkor még nem volt lehetőség arra, hogy tisztán e területen PhD-fokozatot is lehessen teljesíteni. Az akkori vezetőm az egyetemen, dr. Tahin Tamás mondta, hogy nézzük meg, hogyan működik ez külföldön. Ezután tettem egy „vargabetűt” az Egyesült Királyságban, ott kezdtem a PhD tanulmányaimat, és mire a finisébe értem, itthon is elindult Bódis József professzor úrnak köszönhetően az első egészségtudományi doktori iskola, ahová vissza is térhettem, így az elsők között lehettem, akik a magyar egészségtudományi doktori képzésben abszolválhatták a PhD-fokozatot. Úgy tűnik, én tényleg nem a járt utakat jártam soha, hanem olyan kihívásokat választottam, amelyek valószínűleg nagyobb erőfeszítést jelentettek már csak újdonságuk miatt is.

-Volt még egy járatlan út, hiszen az sem volt szokványos, hogy miniszteri biztosként dolgozik valaki a szakdolgozói ellátási modell fejlesztéséért.

-Igen, közben ilyen szakmapolitikai feladatok is megtaláltak, és azt kell mondjam, nagyon sokat tanultam magam is ezen a téren. Jó volt látni, hogy egy társadalmilag kevésbé megbecsült szakma hogyan fejlődött, hogyan fejleszthető. De nem is lehet másról szó, hiszen ma már az egészségügy technológiai fejlődése miatt nem várható el egy betanított szakmunkás végzettségű dolgozótól, hogy el tudja látni a feladatát, gondoljunk akár csak a radiográfiára, de akár a mentőtisztekre vagy a szülésznőkre is. Az előadásaimon szoktam mutatni egy képet, amely körülbelül száz évvel ezelőtti egészségügyi ellátási helyzetet jellemez egy londoni kórházban: egy beteg fölött egy orvos áll, és utasításokat ad egy nővérnek. Akkor ez valóban így működött, most azonban már ott sincs így. Hiszen már nem a beteg felett, hanem mellette, vele együtt kell dönteni, számos betegjog érvényesül, ráadásul a gyógyítás csapatmunka lett, minden szakterületen magasan képzett kollégákkal, szakterületenként diagnosztikával, döntéselőkészítéssel. Egy mai képen a beteg mellett már akár nyolcan állnak, és csapatban tevékenykednek! Azt a szemléletet kell meghonosítani, hogy mindannyian ugyanazért a célért dolgoznak, jelesül a betegért, és a betegellátás színvonalának a növeléséért. Az orvostudomány fejlődésével az orvosoktól sem várható el, hogy széles területen legyenek omnipotens módon mindenhez értők. Bevallom, nagyon jó érzés volt, amikor például egy orvossal beszéltem, aki azt mondta, örül, hogy azon dolgozunk, miként lehet egyes feladatokat átadni a diplomás ápolóknak, képalkotóknak, szülésznőknek és más felsőfokú végzettségű kollégáknak, hiszen így neki több ideje marad a saját, valódi szakterületével foglalkozni. Amúgy meg tényleg felbukkannak furcsa helyzetek, hiszen vannak olyan injekciók, amiket egy beteg beadhat saját magának, de kérdésként merül fel, hogy megteheti-e ezt egy szakápoló, aki diplomás, és öt éven át tanulta, gyakorolta. Mint ahogy az sem kérdés, hogy valaki megmérje családtagja vércukrát egy tűszúrással vagy bevásárlóközpontban beszerezhető fájdalomcsillapítót adjon orvosi rendelvény nélkül.

-Szóba került a mentőtisztképzés, amely szívügye, hiszen Ön volt a létrehozója Pécsett. Ha jól tudom, a mentőszolgálati munkához erős személyes kötődése is van. -Közel tíz évig dolgoztam az Országos Mentőszolgálatnál főleg eset- és rohamkocsin időszakosan részállásban. Meghatározó élmény volt szakmailag is, és azt is tudni kell, hogy ehhez a munkához tényleg kell elhivatottság. A mai napig töltekezem abból az időből. Pécsről is jártam még vissza Zalába, Nagykanizsára mentőzni, ahol a pályafutásomat kezdtem. Tanulmányi osztályvezetőként péntekenként szabadságot vettem ki emiatt, hétvégén ott dolgoztam. De az ember azt is megérzi, mikor lehet ebbe belefáradni, mikor éri el a határait. Akkor azt mondtam, bármennyire is nehéz leszállni az autóról, de le kell, hiszen nem megengedhető a betegekkel szemben, hogy ezeket a határokat ne tiszteljük, ne vegyük komolyan.

-Persze azért ezután sem következtek nyugodtabb évek, hiszen volt dékán, miniszteri biztos, jelenleg rektorhelyettes, emellett az egyetemen tanít, kutat, publikál, és természetesen a család sem szorulhat háttérbe. Ez hogyan egyeztethető össze?

-Nagyon komoly zsonglőrködéssel. Szerintem az nem igaz, hogy valaki mindent ugyanolyan erőfeszítéssel tud végezni, de ha igen, akkor sem ugyanolyan hatékonysággal. Ezt az embernek magának is be kell vallania. De egy bizonyos szintig ezek jól egymás mellé helyezhetőek, ám ennek van két komoly záloga: az egyik a biztos családi háttér, a másik a kollegiális támogatás. Szerencsémre ez mindkét oldalról megvolt és megvan.

-Különösen nagy kihívás lehetett az egyetemen kezelni a koronavírus-járványt: az intézményben több ezer dolgozó, több tízezer hallgató, köztük sok külföldi, és a Dunántúl legnagyobb egészségügyi centruma – ennek mind biztonságban működnie kellett. Ön a védekezés egyik vezetője, gyakran szó szerint az „arca” volt.

-Itt is a csapatra fókuszálnék: ez egy olyan próba volt, amire nem lehetett felkészülni, de a kezdetektől sikerült megtalálni azt a szakmai közeget, akikkel azóta is együtt dolgozunk. 2020 január elejétől koronavírussal keltünk és feküdtünk, nap mint nap, vasárnap, ünnepeken, karácsonykor. Volt olyan időszak, amikor fizikailag mondjuk otthon voltam, de csak az étkezésekkor találkoztam a családdal, folyamatos volt a munka, az egyeztetés, a kapcsolattartás más egyetemekkel és szervezetekkel is. Bevallom, ez egy kicsit a szívem csücskéhez kapcsolt vissza, a mentőtisztképzéshez, időközben ugyanis külföldön elvégeztem egy katasztrófakezelési képzést is, amelyről akkor még nem tudtam, milyen hasznos lesz majd. Összességében úgy látom, ez egy hatalmas küzdelem volt az egészségügyben dolgozók oldaláról, de minden egyetemi polgár részéről is, és megtapasztalhattunk egy nagy fokú fegyelmet és kooperációs készséget.

-Valahol a pandémiás helyzet is egy járatlan út volt, amin végig kellett menni – az Ön életében sorjáznak ezek. Van még ilyen jellegű járatlan út, terv, amely most Ön előtt áll?

-Ezeknek csak egy része volt tudatos terv, a többi az élet adta helyzet, a lehetőséggel való élés. Most a legnagyobb cél, ami előttünk áll: az egyetem megváltozott működési struktúrája adta hallatlan újabb lehetőségek közepette egy Science Park, egy tudományos és innovációs park kialakítását kezdtük el, ami a koronavírus-járvány közepette sem állhatott le. Úgy gondolom, hogy a dél-dunántúli térségnek továbbra is az egyetem tud motorja lenni a gazdaságélénkítés terén is, ez egyfajta misszió is az oktatás, a kutatás, a gyógyítás mellett. Mindig próbálok töretlenül optimista lenni, még akkor is, ha a külső körülmények nem mindig ezt diktálnák, de én azt hiszem, hogy hit nélkül nem lehet, és nem is érdemes belevágni ilyen típusú dolgokba.  

Kategóriák
Hírek Programok

Meghívó – gróf Széchenyi István élete és munkássága című előadásra

A Magyar Páneurópa Unió Egyesület Pécs – Baranyai Szervezete gr. Széchenyi István tiszteletére szervezi következő programját.

Születésének 230. évfordulója az előző évben volt, amikor ismert ok miatt nem találkozhattunk. Most emlékezünk őreá, egyetemünk elismert, neves történészének előadásával.

Programunk helye: Lenau Ház, Pécs, Munkácsi u. 8.      

Időpontja: 2022. március 29. (kedd) 17 óra.

Az előadás címe: gróf Széchenyi István élete és munkássága

Előadó: dr. Majdán János  rektor emeritus

A kérdések és válaszok után dr. Debreczeni László Főorvos urat hallgatjuk meg:

„Gondolatok egy sorsdöntő választásról” címmel

Kedves Tagtársaink, Barátaink, Érdeklődők! Mindenkit szeretettel várunk!

Nagy öröm, hogy ismét találkozhatunk, amit már mindannyian türelmetlenül vártunk. Igaz, a vírus még velünk van, ezért továbbra is óvatosnak kell lennünk, a maszk viselése közösségünkben elfogadott lesz.

Első találkozásunk lehetőséget ad a tagdíj befizetésére is, melynek összege változatlanul 2000Ft/év.

A programunk most is kötetlen beszélgetéssel zárul a Lenau ház mélyföldszinti klubjában. Ehhez a kellemes együttléthez kérem a finom sütemények készítését.

Pécs, 2022. március 13.

                                                                         Dr. Grünwald Anna elnök

Kategóriák
Hírek Programok

Meghívó – 1848-as forradalom és szabadságharc hőseinek ünnepi megemlékezésére

Kedves Barátunk!


Szeretettel várjuk Önöket az 1848-as forradalom és szabadságharc hőseinek ünnepi megemlékezésére.

Időpont: 2022.03.14-én hétfő, 15:00 óra

Helyszín: Pécs, Jókai rendezvényház I. emeletén ( Pécs, Jókai tér)

15:00 A Pilvaxi kávéház hangulatának idézése (műsor)

Beszédet mond:

Dr. Hoppál Péter országgyűlési képviselő,

Kővári János önkormányzati képviselő, Összefogás Pécsért Egyesület elnöke

15:45 Indulás a Jókai térről a Kossuth térre

16:00 Koszorúzás a Kossuth szobornál 


Üdvözlettel: Pécsi Polgári Közösség

Kategóriák
Hírek Pécsi Polgári Példaképek Programok

Beszélgetés dr. Font Mártával, a PTE professor emeritájával

„A történelem, a kutatás számomra nem munka”

Ha egy pécsi bölcsészhallgató meghallja dr. Font Márta nevét, azonnal tudja, kiről van szó. Nem véletlenül, hiszen rengetegen hallgatták előadásait. Bár volt dékán, tanszékvezető, rektorhelyettes, a PTE Tanárképző Intézetének főigazgatója, a diákok leginkább a mindig elegáns, mosolygós, hatalmas tudású történészprofesszorként ismerik. Pécsi Példaképek-sorozatunkban vele, az MTA doktorával, a pécsi egyetem professor emeritájával beszélgettünk.

Talán meglepetés, de Font Márta történészprofesszort a gimnáziumban elsőre a nyelvek fogták meg. Sőt a történelem egy kicsit távol is állt tőle, hiszen az 1960-as évek tankönyveiben a XX. század történelme kapcsán nagyon más állt, mint amit otthon hallott…

Ám a Nagy Lajos Gimnáziumban Rajczi Péter volt a tanára, aki megismertette a diákokkal a hazaszeretetet, a lokálpatriotizmust, a törtélem csodáit, amibe a fiatal lány azonnal „beleszeretett”. Ahogy Font Márta mesélte, a legendás tanár arra hivatkozva, hogy mindig időhiányban vannak, a II. világháború utáni korszakot már nem tanította, mondván, olvassák el majd a tankönyvet. „Hazudni nem akart nekünk” – döbbent rá később Font Márta.

Mivel ekkor már a történelem vonzotta, így kénytelen volt elhagyni szeretett városát, hiszen Pécsett akkoriban még nem volt egyetem, bölcsészkar. Szegedre felvételizett, fel is vették történelem-orosz szakra, és bár a pannon tájak után kétségkívül furcsa volt, hogy nincsenek hegyek, nagyon inspiráló környezetbe került. Mint mesélte, harmadéves hallgató volt, amikor bekerült az Eötvös-kollégiumba, ahová korábban csak fiúkat vettek fel, de attól az évtől már a lányok előtt is megnyílt a lehetőség. Ez ugyanis tényleg az volt: ide csak a nagyon jó tanulmányi mutatókkal rendelkezőket vették fel az egyetem különböző karairól, egy utóvizsga már azt jelentette, hogy az illető pakolhatott. Noha abban az időben, 1972-ben ez furcsának tűnhetett, de a jelentkezőkről nem központilag döntöttek, hanem a régi kollégistáknak volt szavuk abban, bekerülhet-e valaki. A kollégium egyben a tudományterületek között is biztosított némi átjárhatóságot, és nem is csak más karok előadásaira kell itt gondolni.

-Nekem egy nagyon jó matematikushallgató barátnőm volt, vele mehettem be a tanszékükre, ahol akkor láttam először komputert: egy szobányi berendezés volt, lyukkártyákkal – idézi fel a mai modern világ számára már szinte hihetetlen technikai hátteret.

Az Eötvös-kollégium mást is tartogatott Font Márta életében, hiszen ott ismerte meg leendő férjét is. A diploma után egy jó darabig Szegeden maradtak: párja a város legjobb gimnáziumában kapott állást, ő pedig az egyetem Szláv Intézetében tanársegédként dolgozott.

-Talán csúnyán fog hangzani, de nem voltam maradéktalanul boldog, mert én történész szerettem volna lenni – vallotta be, hozzátéve, kiváló kollégákkal dolgozhatott együtt, ráadásul a szláv nyelvekből olyan ismeretet szerzett, amit később is tudott kamatoztatni, a történészi pályán. 1983-ig dolgozott Szegeden, de akkor hívta az alakuló pécsi egyetem – nem csak szó szerint, hanem érzelmileg is, már jó ideje.

-Egyetemistaként ugyanis szerettem Szegeden lenni, a munkahelyemet is szerettem, de a városban élni nagyon nem – vallotta meg, milyen is volt egy pécsi hölgynek akkoriban a Tisza partján. – Ott azt éreztem, hogy idegen vagyok. Az egyetemi évek baráti köre a diplomaszerzés után elhagyta a várost, nem volt segítség, barát. A különbséget akkor vettem észre igazán, amikor visszajöttünk Pécsre, 13 év után: pillanatok alatt visszataláltam. A férjem is így érezte magát, így amíg ott éltünk, Szegedről azonnal indultunk haza, ahogy elkezdődött a nyári szünet.

De a Pécsre kerülés igazán különleges volt: „lehet mondani, hogy a sors, szerintem inkább a Jóisten, aki elrendezte, hogy ez így legyen” – hangsúlyozta.

1982 nyarán ugyanis természetesen Pécsett voltak, a Király utcában sétáltak gyermekeikkel, amikor szembe jött velük Majoros István történész, aki elmondta nekik, nagyon keresnek az alakuló pécsi egyetemre „középkorász” történészt. Font Márta nem habozott, ősszel megkereste Kristó Gyula szegedi professzort, akinek tanítványa volt, hogy ő szeretne Pécsre menni. A professzor közbenjárására el is hívták Pécsre egy beszélgetésre, majd kértek tőle publikációs jegyzéket, szakmai életrajzot. Majd decemberben érkezett egy levél, hogy január 1-jétől Pécsett taníthat! „Olyan volt ez, mint egy karácsonyi ajándék!”. Fél év múlva férje is kapott állást a Leőwey Gimnáziumban, addig pedig a fiatal, immár pécsi egyetemi oktató ingázott – a vonaton is dolgozva, kutatva, tanulva.

Az elkövetkező évek tanulással is teltek („történészként be kellett pótolnom a szegedi éveket, amikor nem az voltam”), s közben Pécsett is fejlődött az egyetem, az akkori Tanárképző Kar nagy ambíciókkal állt ehhez, ez jól látszott: rengeteg fiatal oktatóval, akik már úgymond művelni akarták a tudományt, kutatással, komoly szakmai munkával. „Mi valóban egyetemet akartunk csinálni” – emelte ki Font Márta.

S ahogy a pécsi egyetem egyre elismertebb lett, úgy lett az Font Márta is. 1990-ben védte meg kandidátusi disszertációját, majd a Középkori és Koraújkori Történeti Tanszék tanszékvezetője lett, 1998 óta egyetemi tanár. Utána a pécsi bölcsészettudományi kar dékánjává választották, később rektorhelyettes lett. Ezek valóban nem voltak könnyű évek: kutatás, oktatás, egyetemi vezetőként való helytállás egyben – s ott volt még a család is.

-Én előtte megkérdeztem a családomat, mit szólnának hozzá, ők azt mondták, támogatnak mindenben. Persze nem volt könnyű, minden percet be kellett osztanom, hogy mindenre jusson idő, utána „szórakozásból” mostam és főztem – avat be abba, hogy milyen is egy többgyermekes történészprofesszor és anya élete.

Ráadásul ebben az időszakban, 2003-ban védte meg a Magyar Tudományos Akadémián doktori disszertációját. „Ott ültek az egykori mentoraim, kiváló professzorok, én a védés végén külön-külön megköszöntem nekik, hogy idáig eljuthattam” – vall szerényen arról, mi vezetett idáig.

Font Márta 2017-ig a Pécsi Tudományegyetem Tanárképző Központjának főigazgatója volt, ahol sikerült kialakítani az egységes tanárképző programot – ami a szakmai tudás mellett nem kevés diplomáciai érzéket is kívánt, hiszen számos kar, szak érveit kellett összeegyeztetni: például egy mérnöktanár egészen más dolgokra helyezte volna a hangsúlyt, mint egy bölcsész vagy egészségügyis. Hiszen addigra a pécsi egyetem bizony már ekkorát fejlődött, ennyi kart, tudományágat kellett összehangolni.

Font Márta jelenleg az egyetem professor emeritája, s mint mondja, most szinte lubickol. Hiszen már nincsenek a tanszékvezetéssel, dékánsággal kapcsolatos teendők, kötelezettségek, csak a kezdetektől rajongásig szeretet történelem.

-Hobbi? – kérdez vissza, amikor arról faggatjuk, mi kapcsolja ki. – Nekem ez a hobbi, a szórakozás – mutat négy új könyvére, amelyek az elmúlt időszak „termései”. – Nekem ez tényleg nem munka.

Kategóriák
Hírek Programok

MEGHÍVÓ – Dr. Hoppál Péter – A Haza szolgálatában

Kedves Szalontársam! Kedves Pécsi Polgár!

A 2022. esztendőben is sok odafigyeléssel szeretnénk a Pécsi Polgári Szalon Közönsége felé fordulni, rendezvényeinkkel, a pécsi példaképek bemutatásával és alapelveinkkel egyező szemléletű rendezvények ajánlásával is szolgálni a Szalonnak az Alapszabályban rögzített célkitűzéseit.

Ezért szeretettel ajánljuk figyelmükbe Dr. Hoppál Péter képviselő úrnak a Haza szolgálatában címmel megjelent könyvének bemutatóját, amely képviselő úr parlamenti felszólalásait tartalmazza, és amelyre 2022. január 28-án (pénteken) 17:00 órakor, a Kodály Központban kerül sor Ókovács Szilveszternek a Magyar Állami Operaház főigazgatójának közreműködésével.

Szeretettel ajánljuk és várjuk Kedves Mindannyiukat a programra!

Tisztelettel,

Lengvárszky Attila

Elnök

Kategóriák
Hírek Pécsi Polgári Példaképek Programok

Beszélgetés Pavlekovics Ferenc atyával

Álljunk meg, hogy tudjunk örülni: így lesz ünnep a karácsony”

Pécsett közismert a Remény Háza, a hajléktalanok ellátásában ugyanis komoly szerepet játszik, azt talán viszont kevesebben tudják, hogy egy szelet zsíroskenyérrel kezdődött a története. Karácsony előtt Pavlekovics Ferenc atyával, a kertvárosi Szent Erzsébet templom plébánosával beszélgettünk a szegények támogatásáról, a 30 éves kertvárosi Karitász munkájáról és természetesen az ünnepről.

-Tényleg egy szelet zsíroskenyér indította el azt a folyamatot, amely révén ma a Remény Háza immár intézményként szolgálja a hajléktalanok ellátását?

-Ez tényleg így van, és nagyon érdekes történet. Kertvárosban korábban Máthé Péter pálos atya szolgált, egy alkalommal éppen enni készült, megkente magának a zsíroskenyeret, amikor csöngettek. Ő mindenkinek ajtót nyitott. Egy hajléktalan állt az ajtóban, és azt mondta, aznap még nem evett semmit. Az atya azt mondta, csak ez a kenyere van, de ha elfogadja, szívesen adja. Elfogadta, azután egyre többen jöttek, napról napra, hétről hétre. Majd a pálosok visszaköltöztek a Hunyadi úti rendházukba, az új plébános Garadnay Balázs atya lett, aki megörökölte a kialakult helyzetet. Akkor a központi Karitász segítségével a közelben vettek egy házikót, és egyre több jó szándékú ember segített: egy sofőr elhozta a nagybani piacról az el nem adott zöldséget, egyéb termékeket, az asszonyok pedig a még jó alapanyagból főztek a hajléktalanoknak. 2003-ban kerültem ide, én már ezt az állapotot találtam. Volt egy pályázat, igyekeztünk a házat átalakítani, hogy még nagyobb mértékben tudjuk támogatni a hajléktalanokat. Ezt megtudta a környék lakossága, és delegációval érkeztek ide, tartottak ugyanis a nagy számú hajléktalantól. Végül Csizi Péter akkori országgyűlési képviselő és Kővári János önkormányzati képviselő segítségével találtunk rá a Tüskésréti úti telekre, ami megfelelőnek látszott, és senkit nem zavart. Ott jött létre a Remény Háza, előbb étkezéssel, majd éjszakai melegedővel.  Általában napi szinten száz embernek tudtunk segíteni. Ugyanakkor ilyen nem igazán volt az országban, hiszen ezt nem a püspökség hozta létre, hanem a plébánia. A jogszabályok viszont egyre bonyolultabbak lettek, egyre nehezebb volt ebben a rendszerben működtetni a házat, így végül átadtuk az egyházmegyének, ők tudják profi módon fenntartani. Ma a Remény Háza a Szent Lőrinc Gondozóotthon tagintézménye, nagyon rendes, hozzáértő vezetéssel.

-Tehát a zsíroskenyérből így lett intézmény… De van egy másik szervezetük is, az idén 30 éves Karitász a Szent Erzsébet plébánián, amely sokkal szélesebb kört támogat a hajléktanoknál.

-Így van, hiszen azzal, hogy a hajléktalanokat is patronáltuk, nyilvánvalóan nem felejthettük el és nem is felejtettük el azokat, akik mélyszegénységben élnek. Itt olyanokról is szó van, akiknek van ugyan fedél a fejük felett, de nagyon rossz körülmények között élnek a Lőtéri domboknál, esetleg Kertvárosban egy panelban úgy állnak, hogy vagy esznek vagy befizetik a villanyszámlát… Több mint kilencven családot támogatunk ebből a körből a mai napig. Ezek az emberek szegények. Mi nem azt kérdezzük tőlük, hogy tudnak-e imádkozni, hanem azt, hogy miben segíthetünk. Segíteni pedig azért tudunk, mert a központi Karitásszal nagyon jó a kapcsolatunk, minden csütörtökön jönnek, közösen élelmiszert osztunk. S persze a Kertvárosban élő hívek is folyamatosan keresnek, hol ruha, hol egyéb adományok felajánlásával. Most jön a karácsony, az ünnep előtt nagyobb csomagokkal is tudunk készülni, úgy tűnik, hogy fejenként 10-12 kilós, tartós élelmiszert tartalmazó adományt tudunk kiosztani, illetve a rászorulók kapnak egy vásárlási bónt, amellyel húst tudnak venni, hogy legyen emberhez méltó karácsonyuk.

-Az ünnep előtt mindig nagyobb az emberek adományozási kedve, de a rászorulóknak az év többi napján is kell a támogatás. Úgy látni, Önök épp ezért egész évben aktívan támogatják a rászorulókat.

-Persze, tudomásul kell venni, hogy az embereknek mindig kell enni. S mi folyamatosan próbálunk segíteni, szerencsére a tartós élelmiszereket be is tudjuk osztani, hogy mindig legyen. És hétről hétre érkeznek az új adományok, hála Istennek és a jó szándékú embereknek.

-A templom a Régi-Kertváros központja, ha földrajzi értelemben nézzük. De én úgy látom, egyben igazi központ is.

-Tudja, én azóta törekszem erre, amióta 2003-ban idekerültem. A templomunk ajtaja nyitva van vallásosak és nem hívők előtt is. Nemrég alakult például egy Facebook-csoport régi-kertvárosi fiatal családosokból, de nem volt helyük, ahol tudtak volna találkozni. Megkérdezték, beengedném-e őket a templomba, én meg mondtam, persze, nagy örömmel. Itt volt a lampionos felvonulásuk, itt mikulásoztak, de meghívtam őket a pásztorjátékunkra is. Nézze, mi várunk mindenkit, nem feltétel, hogy vallásosak legyenek. Azokat is várjuk, akik nem azok. Azután, hogy azok lesznek-e vagy sem, majd kiderül. Mi helyet adunk nekik és szeretjük őket. Ők eldöntik, hogy mit tudnak kezdeni ezzel a szeretettel. Elképzelhető, hogy azt mondják: jó a kapcsolatunk, erre való tekintettel szeretnénk jobban megismerni az Egyházat, a Jóistent. De ha nem, akkor úgyis fogjuk őket szeretni.

-Nézze, ez nem játék, nagyon nem játék! Én szeretem, amit csinálok, még a nehézségek ellenére is, de érzem a felelősségemet. Ez nem nyomaszt, de tisztában vagyok vele, hogy nem magam miatt nem játszhatok, hanem a kollégáim miatt sem! És nem is játszok, nem teszek kockára semmit – fogalmazza meg egyszerűen, de kőkeményen, mit is jelent számára egy ekkora társaság vezetése.

-Közeleg az ünnep, milyen üzenettel fordulna a Karácsonyt váró emberek felé?

-Én azt látom, hogy a mai ember állandóan siet. Ennek a jele az is, hogy még messze volt az Advent, de már tele voltak a boltok adventi koszorúkkal, kezdték gyújtogatni a gyertyákat. Most meg, jóval az ünnep előtt mindenhol karácsonyi fények vannak. Tehát a rohanó ember nem ér rá ünnepelni, mert siet. Én azt üzenném nekik: tanuljunk meg megállni! Ha meg tudok állni, és rá tudok csodálkozni a családomra, rá tudok csodálkozni arra, hogy mekkorát fejlődött a gyermekem, rá tudok csodálkozni akár magamra, hogy milyen körülmények között vagyok, akkor tudok neki örülni. Mert különben elfutok ezek mellett, nem tudok örülni a mindennapi, de nagyon fontos dolgoknak, és megint csak habzsolnám az újat, az újat, az újat! Tanuljunk meg annak örülni, amit kaptunk a Jóistentől, ami a miénk! S tanuljunk meg annak örülni, hogy a Karácsony a szeretet megszületése. Az Isten gyermekként jött közénk. Nem hadvezérként, aki leigáz, nem diktátorként, aki a templomba behajtja az embereket, hanem olyanként, aki a templomba úgymond beszereti az embereket…