Beszélgetés Dergez Péter pécsi cipésszel
Milyen lehet olyan munkát végezni, ami az egész életet meghatározza? Milyen lehet valódi élethivatásként tekinteni a feladatra? Milyen lehet, ha valóban a nap 24 órája erről szól, de a Dergez Péter cipész példája is mutatja, milyen boldogságot, örömet jelenthet a kétkezi munka, ha az valóban értékteremtő. A Pécsi Példaképek-sorozatunk következő beszélgetése révén arra is választ kapunk, milyen emberi tulajdonságokra derül fény, ha valaki cipészhez megy, és milyen különleges képességekre van szüksége egy igazán jó szakembernek.
Mai, fogyasztói társadalmunkban, amikor minden arról szól, hogy „vásárolj, és ha elromlik, dobd el, vegyél újat”, felmerül a kérdés: ki javíttatja még a cipőjét? Dergez Péter pécsi cipész műhelyében gyorsan kiderül, bizony sokan, hiszen egyre-másra nyitották az ajtót az ügyfelek beszélgetésünk alatt. De vajon a szegényebbek jönnek?
-Nem, szerintem nem itt van a különbség, én máshol látom. Van, aki eleve olyan, hogy javíttat, míg van, aki kidobál. Van, aki egy kapcsolatot megpróbál rendbetenni, és van, aki szakít. Van, aki a ruháit, cipőjét megjavíttatja, viszont van, aki inkább rendel egy újat. És ez nem függ az anyagi helyzettől, sokkal inkább az ember személyiségétől. Megesik, hogy 14 éves gyerek hoz be cipőt, mert neki ilyen a mentalitása, neveltetése, máskor meg idősek is kidobálnak sok mindent, ami még javítható volna – avat be minket Dergez Péter. A pécsi cipész szerint az, aki javíttat, azt a terméket szereti, az számára kényelmes, hozzá nőtt, és próbálja megmenteni. Még akkor is, ha gond nélkül vehetne másikat, mert anyagi helyzete miatt ez nem volna probléma.
Igény, ahogy magunk is láttuk, bőven van tehát a cipőjavításra, azonban cipész egyre kevesebb akad. Pécsett a 80-as évek elején 200 cipészműhely működött, ma talán 10 van. Ahogy Dergez Péter elmondta, ennek az oka, hogy képzés sajnos gyakorlatilag nem létezik, a cipőjavító régen is a cipészoktatás egyik ága volt. Ám fontos ága, a fiatal tanoncokat is ide irányították, ha ugyanis megismerték a hibákat, az új lábbelik gyártásakor már tudtak arra is figyelni, hogyan kerüljék el a problémákat. Most viszont csak felnőttképzés keretében oktatnak leendő cipőkészítőt, de a jelentkezőnek magának kell keresnie gyakorlati helyet, ez szinte csak Budapesten elérhető. Azonban a három éves képzés-gyakorlat alatt magának kell megfinanszíroznia mindent, biztosítania a megélhetését, majd megvennie a szerszámokat, az alapanyagokat, hogy elindíthasson egy saját vállalkozást, ami így alsó hangon 10-15 millió forint. Talán nem csoda, hogy alig akad, aki vállalja, és így persze már azon sem lepődünk meg, amikor megtudjuk: van olyan cipész, aki 82 évesen fejezte be a munkát, mert folyamatosan keresték a vevők.
De hogyan lett Dergez Péter cipész?
-Bár a nagypapám cipész volt, én nem láttam már őt dolgozni, nem vagyunk cipész dinasztia, én is más úton indultam – mesélte Péter. – Három és fél évet jártam a pécsi egyetemre, számítástechnika-technika szakra, ott egyszer megelégeltem a dolgot. Kedden kijöttem egy sikertelen vizsgáról, szerdán próbanapra mentem egy cipőjavító multicéghez. Hogy miért oda? Útba esett, ahogy mentem, egy cimborám dolgozott ott, oda léptem, és megkérdeztem, nincs-e náluk felvétel. Volt.
A cég iskolázta be, Budapesten tanult, szerzett szakmunkásvizsgát. Ahogy azonban egyre többet dolgozott, egyre jobban meg is tetszett neki a munka, képezte magát, idős, neves cipészeket látogatott, hogy ellessen fortélyokat, szakmai fogásokat.
Ráadásul az eredeti, tervezett szakmájához képest is sok a hasonlóság: itt is kell matematika, fizika, kémia, technikai ismeretek, sőt természetesen még biológia is, hiszen a jó cipővel számos járásproblémát is ki lehet küszöbölni. Igazából ez egy kreatív munka, komoly ötleteléssel, problémamegoldással.
– Nem is tudom már elképzelni, hogy mást csináljak. Úgy tűnik, csak el kellett fogadni valamit, amit az élet elém dobott, és abban örömet találni – vallja.
2010 óta saját vállalkozást működtet, feleségével – akivel három gyermeket nevelnek – dolgozik közösen. Párja 1993-ban végzett, még az utolsó pécsi cipészosztályban, de jó ideig ő sem a lábbelikkel foglalkozott. A műhely berendezését szinte egy az egyben vette meg, egy berlini idős cipészmester hagyatékaként árulták.
Mint Péter elmondta, tényleg nagyon jól érzi magát a műhelyben, néha-néha szinte már meg is ijed a saját élethelyzetétől. Ugyanis a közösségi elfoglaltságok kárára is inkább bent marad, itt beszélget az emberekkel, zajlik az élet. Munka után meg főként a kertben dolgozik, fut, biciklizik vagy néha-néha pecázni megy egy baráti társasággal. Nem is nagyon vágyik más, nagyobb közösségbe, hiszen a műhelyben valódi társasági élet folyik.
Ráadásul, mint a fodrász, úgy a cipész is szinte már-már pszichológus: sok vevő beszél magáról, olykor a problémáit is elmondja, Péter pedig nem csak a cipőn segít, néha az embereken is. „Ez is egy bizalmi pozíció, valakinek a cipészének lenni” – tesz röpke hitvallást a pécsi szakember, aki elárulja, a teljes munkaidejének negyede-harmada a pultnál zajlik, az ügyfelekkel beszélve. Aki nem szeret vagy nem tud kommunikálni, az ne is válassza ezt a szakmát, mondja Péter, hiszen sokan szeretnek eldiskurálni is a cipésszel. Amíg ott voltunk, minden vevővel beszélgetett egy kicsit a pécsi szakember, volt, akit már névről ismert. A vevők jó része törzskuncsaft, szájról-szájra terjed a műhely híre, nem is csoda, hogy Péternek nem kell költenie reklámra. Akinek szüksége van a szolgáltatásra, az tudja, hol is találja meg Dergez Péter cipészt.
-Persze lehet, ha egykor, az egyetemről kijőve mondjuk egy pékségbe lépek be, akkor most pék vagyok, de azt a munkát is szeretném, azt hiszem – gondolkodik el Péter az élet fonákságán. – Én bármilyen értelmes dolgot szívesen csinálok, ha látok benne fejlődési lehetőséget, és valamennyi kézimunka van benne.
Mint mondja, nagyon rossz megélni, hogy a kétkezi munka becsülete mennyire elveszett. Igaz, ez már nem ma kezdődött, a szocializmusban az volt a vélekedés: „fiam, te buta vagy, menj szakmunkásnak”. Dergez Péter szerint viszont ha egy jó szakmunkás, jó tudással, ésszel nekilát dolgozni, abból olyan művek lesznek, amely után mások gondolkodnak, hogyan is lehetett ezt megcsinálni, elkészíteni.
Feleségével munkamegosztásban, igazi családi vállalkozásban dolgoznak, mint Péter elárulta, gyakran az otthoni dolgokat cipőjavítás közben tárgyalják meg. A munka tényleg közös: számos olyan feladat van, ami komolyabb kreativitást igényel, ilyenkor kis szakmai ötletbörzét tartanak.
-A kutyák a legjobb beszállítóink – neveti el magát a pécsi cipész. – Egy sértődött eb hatalmas károkat tud okozni egy lent felejtett lábbeliben, mi meg a párommal komoly agymunkát folytatunk, hogyan is lehet ezt még rendbehozni.
A beszélgetés végére egyértelmű, és Péter ki is mondja, jól érzi magát az életben, úgy látja, a helyén van, és bár az egyetem után egykor ez B-terv volt, most már egyértelműen az elsődleges.
-Óriási érzés belegondolni, hogy én valahol az emberek mindennapjainak a része vagyok, hiszen ott van az a cipő a lábukon, amit én megcsináltam. Ez is motivál minden nap.
