„A szeretet az, amivel a diákot meg lehet győzni”
Szerencsés voltam – gyakran hangzott el ez a mondat beszélgetésünk során Kertész Attila karnagy, tanár szájából, de azért hamarosan kiderült, ehhez az életpályához, ezekhez a sikerekhez jóval több kellett, mint szerencse. Sok-sok munka, a diákok szeretete, elhivatottság, a zene iránti alázat – ezek jellemzik a 80 esztendős Kertész Attilát, a Pécsi Példaképek-sorozatunk következő interjúalanyát.
-Az Ön neve a pécsiek számára összeforrt a zenével. Jól tudom, hogy erős volt a családi indíttatás e téren?
-Valóban, ténylegesen erős volt a családi indíttatás, hiszen édesapám is zenetanár és karnagy volt Gyulán, van egy zongoraművész testvérem, aki még 97 évesen is nagyon aktív. Óriási a korkülönbség köztünk, és amikor ő a Zeneakadémiáról hazajött, egész nyáron zongorázott, a Bartók-műveket, amiket ő játszott, én már gyerekkoromban megismertem és megszerettem. Édesanyám is hegedült. Sőt, büszkén mondtuk mindig, hogy nagyapámnak, aki parasztember volt Nagyszalontán, volt egy kis harmóniuma, és amikor bejött a földről, munka után azon játszott. De nemcsak a családi vonalat kell említenem: egy csodálatos tanárom volt, Sipos Éva, akinek nagyon sokat köszönhetek, aki elindított a zenei pályán. Gyulán egyébként az Erkel Ferenc Gimnáziumban érettségiztem, ahol kiváló, szigorú tanáraim voltak. Úgy tűnik, ez is végigkísér, hiszen az Erkel Társaságnak is tagja vagyok.
-Gyula után azonban még nem Pécs következett, hanem Debrecen, számomra meghökkentő módon: az életrajza szerint az ottani orvostudományi egyetemre járt.
-A családban akkor már volt egy matematikaprofesszor, mérnök, zongoraművész is, összedugták a fejüket szüleim, és azt mondták, hogy kitűnő tanuló vagy, és nincs orvos a családban… Így kerültem Debrecenbe, az orvosi karra, büszke is voltam rá, mert öt és félszeres túljelentkezés volt. Ám mégsem végeztem el, és ennek bizony már a zene volt az oka. Mivel a zongorista bátyám ifjú korában oda járt a debreceni konzervatóriumba, én is megpróbáltam, és az orvosi tanulmányok mellett be is iratkoztam zongora-szolfézs szakra. De sajnos közben a kezemmel nagyon sok egészségügyi problémám volt, máson kellett gondolkodnom. Forgattam a felsőoktatási felvételi tájékoztatót. Feltűnt Pécs, ahol még életemben nem jártam, de olyan szép városnak tűnt, hát elmentem felvételizni. A történelmet szerettem, így jelentkeztem történelem-ének szakra, szerencsére fel is vettek. Itt Pécsett kiváló tanáraim voltak, például Tillai Aurél, Dobák Pál. Miután végeztem, egy kis szerencsének is köszönhető, hogy hely volt a Széchenyi Gimnáziumban, így kerültem úgymond fiatal titánként, ifjú tanárként ebbe az iskolába.
-Ez egy különleges hely volt.
-Valóban, de ez ismét szerencsés volt az életemben, hiszen például ott ismerkedhettem meg azzal a nehézséggel, hogy a serdülő fiúkhoz hogyan is kell viszonyulni, ugyanis az iskola tanulóinak mintegy 70 százaléka fiú volt. Nagyon belevágtam a munkába, az iskolavezetés is támogatott. A harmadik évemben már százhúszan énekeltek a gimnáziumban három kórusban. Amit külön is jelentős dolognak éreztem, hogy volt egy közel ötven tagú fiúkórusunk, akikkel szerepeltünk a Helikonon is. Így már nagyon szép eredményeket lehetett elérni. Bennem már akkor működött az az ösztönösség, hogy a középiskolás diákokból is ki lehet hozni olyan szintű énektechnikát, amivel akár a felnőttkórusok versenyén is „ütőképesen” jelen tudunk lenni. Ez az elv végigkísért az egész pályámon. Közben egyébként elvégeztem a történelem szakot egyetemi szinten, a pedagógia szakot szintén, négy évig jártam Budapestre, ahol a karvezetés szakot is abszolváltam, illetve a szociológiát is.
-Tehát tanárként is tanult. De milyennek látták a diákjai? Korábban azt mondta, Gyulán kiváló, szigorú tanárai voltak. Ön is szigorú volt?
-Igen, azt kell mondjam, igen. De nagyon szerettem és szeretem a diákokat, azt hiszem, ezt mindig is érezték rajtam, és így a szigort is el tudták fogadni. Talán nem az adott pillanatban, de később biztosan. A Széchenyiben például nagyon sok fiú volt, köztük autószerelő-diákok is, akik talán úgy vélték, hogy távol áll tőlük a zene. Ebben az esetben is nagyon nagy szeretetre volt szükség. Volt, hogy felvettem a kórusba olyan fiúkat is, akiknek ugyan még nem volt kialakult hangjuk, de kiváló hallásuk volt – ők érezték a tiszteletet és bizalmat, hiszen mondtam nekik sokszor: „belőled még nagyszerű énekes lesz”. De egyébként az iskolában éltem szinte az egész életemet, ez máshogy nem is megy. Szünetben, a reggeli kapunyitáskor, szót váltani a diákokkal, ez nagyon fontos volt. Ha valaki előző napon nem volt kóruspróbán, már el is csíptem… Azóta számos generációváltás történt persze, de nagy öröm számomra, hogy a maiakkal is szót tudok érteni. Az egyetemi hallgatóknak is azt szoktam mondani pedagógia órákon: ha van egy probléma, és már nincs módszertani lehetőség, akkor ott a szeretet – ez az, amivel egy diákot meg lehet győzni valamiről.
-1973-ban került a Janus Gimnáziumba.
-Valószínűleg feltűnt többeknek, hogy egy normál gimnáziumi tanrendű iskolával milyen sikereket lehet elérni, ezért csábítottak át a Janusba, ahol zenetagozat működött. Az elődöm a híres Ivasivka Mátyás tanár úr volt, nagyon össze kellett hát kapnom magam, ez is komoly doppingszer volt. Olykor nehéz döntéseket kellett hoznom, hiszen ekkor még sokan voltak zenetagozatosok, ki kellett választanom egy kamarakórust és egy nagy létszámú leánykart, vigyázva arra, hogy mindkét együttes ütőképes legyen. De jó úton jártunk, hiszen 1976-ban, majd 1978-ban is Magyar Rádió Nagydíjat nyertünk. Nagyon nagy szerencsém volt, hogy ilyen fiatalként – a zsűri titkosan döntött, nem is tudták, ki a karnagy, ki énekel – ezekkel a hatalmas szakmai díjakkal mondhatni berobbantam a zenei köztudatba. Ekkor el is kezdődtek a külföldi meghívások. Ám mindössze két év telt el, és jött a politikai döntés, hogy gimnáziumot kell létrehozni a bányászkerületben, ez lett a Dobó István utcai gimnázium, ahová a jól működő zenetagozatot egyszerűen áthelyezték. De más iskolákból is sok-sok diákot tettek át, akiktől – nincs rá jobb szó – az előző gimnáziumukban meg akartak szabadulni. Mi, ottani tanárok viszont szeretettel fogadtuk őket, amiért ők hálásak voltak. Jó tíz évig kellett várni az iskolában, amíg összejött annyi fiú, hogy vegyeskart is lehetett alapítani a kitűnő leánykar mellett. A Kodály-versenyen énekeltünk a Vigadóban, amikor Nagy Ernő tanár úr megszólított: „Attila, vállald el a Mecsek kórus vezetését, mert én már nem akarom tovább vinni az együttest”. A váratlan baráti felkérést 2001-ben fogadtam el. Tizenöt évig vezettem az énekkart, ahol egyre több volt tanítványom énekelt, bejártuk Európát, sok szép emlék maradt bennünk. Azután én is hasonlóképpen adtam tovább Balatoni Sándor orgonaművész barátomnak a vezetést.
-S közben jött a felsőoktatás is.
– Addigi munkám elismeréseként a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Pécsi Tagozatának vezetése hívott előbb gyakorlatvezető tanárnak, majd státuszt is kaptam. Akkor még a Zeneakadémiához tartoztunk, 2000-ben pedig a Janus Pannonius Tudományegyetemhez kerültünk, közben oktattam a Bölcsészettudományi Karon is a Neveléstudományi Intézetben, majd visszahívtak a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karára, ahol még mindig vannak óráim. 54 éve nem tudok szabadulni a tanítástól… De az nagyon jó, hogy az egyetem mellett végig tudtam a középiskolában is tanítani, hiszen a pedagógia tárgyat is csak így lehet hitelesen oktatni.
-Ön volt a Kodály Társaság elnöke is.
-A pályámat végig kísérte Kodály művészetének, szellemiségének, emberségének szeretete, nagyon sok művét énekeltük nagy sikerrel külföldön is. 1982-ben, Kodály születésének 100. évfordulóján kerestük meg a Dobó utcai gimnázium nevében az özvegyét, hogy járuljon hozzá a névfelvételhez – azóta Kodály Zoltán Gimnázium az iskola neve. Az intézménynek szoros kapcsolata alakult ki Kodály Zoltánné Péczely Saroltával, több rendezvényünkön, koncertünkön megtisztelt minket. Négy évvel ezelőtt pedig megválasztottak az ezer fős Kodály Társaság elnökének. A vezetésről ebben az évben, egészségügyi okok miatt le kellett mondanom, de rendkívül megtisztelő volt, hogy a Társaság elnöke lehettem.
-Tanítás, kórusok, nevelés, külföldi turnék, CD- és lemezfelvételek – gondolom, minden perce be volt osztva. Hogyan fogadta ezt a család, mennyi idő jutott magánéletre?
-Kevés, bizony kevés. Hihetetlen sokat köszönhetek a feleségemnek. Ő is nagyon jó karnagynak indult, a Jókaiban tanított, de inkább más hivatást választott, igazából az én karrierem érdekében. A tanári és művészi munka, amit csináltam, tényleg csak egy olyan feleség mellett valósulhatott meg, aki ezt végletekig tolerálta, és intenzíven foglalkozott gyermekeink nevelésével. Bence fiam építészmérnökit végzett, de emellett klarinétozott, zongorázott, ma is játszik egy jazz-trióban. Réka lányom közgazdász, ő is szereti a zenét, énekelt kórusokban is. Öt unokám van, jó a zenei érzékük, köztük négy lány – úgy tűnik, a leánykaroktól nem tudok szabadulni.
-Számos kitüntetés kapott, legutóbb, szeptember elsején Pécs városától a Victor Vasarely-díjat.
-1965 óta élek Pécsett, nagyon hálás vagyok a városnak, mindig észrevettek, megbecsülték a munkámat, számos kitüntetést kaptam, amelyek nemcsak ráteszik az ember vállára a felelősséget, de további munkára is doppingolják. Ez a város mindig is elismerte, hogy kórusaim művészetével öregbítem Pécs hírnevét Európa és a világ számos országában. Természetesen a mostani elismerés is nagyon jól esett, de az igazi jutalmat mégis a tanítványoktól kaptam: a mostani díjátadón is számos egykori diákom szerepelt a műsorban, hihetetlenül jó volt őket látni és hallani. Másnap pedig a Kodály Gimnáziumban olyan történt, hogy azt talán nem is érdemlem meg. Nagy meglepetésként a tanítványaim csak nekem tartottak koncertet, sokan online csatlakoztak be Európa nagyvárosaiból. Azután szóltak, hogy „tanár úr, jöjjön már, szeretnénk valamit mutatni”. Nem is értettem. S akkor mutatták meg, hogy a gimnázium zenetermét rólam nevezték el, immár Kertész Attila-teremnek hívják. Ezek az igazán nagy kitüntetések és ajándékok, azok, amelyeket az ember a diákjaitól kap.
