„Mindig próbálok töretlenül optimista lenni”
Nemzeti ünnepünk alkalmából a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét vehette át dr. Betlehem József, a PTE általános, stratégiai és kapcsolati rektorhelyettese. Pécsi Példaképek-sorozatunkban a PTE Egészségtudományi Karának korábbi dékánjával, egykori mentőssel, az egyetem pandémia elleni harcának egyik „arcával” beszélgettünk, akiről kiderült, élete több fordulóján is a járatlan utak kitaposása jellemezte.
-Zalaegerszegen született, ott is végzett diplomás ápolóként. Adódik a kérdés: miért nem lett orvos? Hiszen a legtöbb gimnazistában általában az merül fel a pályaválasztást illetően: ha egészségügy, akkor orvos.
-Ez így van, nálam is így indult a történet, de az életnek egy érdekes epizódja volt, hogy akkoriban indult el hazánkban az egészségügyi főiskolai képzéseknek egyfajta expanziója. Mivel az én elkötelezettségem az egészségügy iránt ab ovo megvolt, azt mondtam, kipróbálom azt, így nem veszítek évet, és jó felkészülés is lehet a későbbiekben az orvosira. A diplomás ápoló képzés akkor még újdonság volt Magyarországon. Ez olyan jól sikerült számomra, hogy a közeg vitt magával. Két év múlva beléptem a gyakorló egészségügybe, a mentőknél kezdtem dolgozni, mentőápoló szakképesítést szereztem, és azután annyi kihívást, annyi járatlan utat találtam ebben a szakmában, hogy itt megtaláltam az igazi hivatásomat.
-A járatlan utak továbbra is megmaradtak, hiszen szerzett egy pedagógiai diplomát, illetve később egy doktori fokozatot az egészségtudomány területéről. Ha jól tudom, ez utóbbi akkoriban szintén nem volt szokványos.
-Pár év múlva, a diplomás ápolói tanulmányaim befejeztét követően visszahívtak az egyetemre az oktatásba, majd az adminisztrációba is. Eljutottam egy olyan pontig, amikor a doktori fokozat kérdése is kinyílt. E téren is szerettem volna az egészségtudomány oldalán maradni, ám Magyarországon akkor még nem volt lehetőség arra, hogy tisztán e területen PhD-fokozatot is lehessen teljesíteni. Az akkori vezetőm az egyetemen, dr. Tahin Tamás mondta, hogy nézzük meg, hogyan működik ez külföldön. Ezután tettem egy „vargabetűt” az Egyesült Királyságban, ott kezdtem a PhD tanulmányaimat, és mire a finisébe értem, itthon is elindult Bódis József professzor úrnak köszönhetően az első egészségtudományi doktori iskola, ahová vissza is térhettem, így az elsők között lehettem, akik a magyar egészségtudományi doktori képzésben abszolválhatták a PhD-fokozatot. Úgy tűnik, én tényleg nem a járt utakat jártam soha, hanem olyan kihívásokat választottam, amelyek valószínűleg nagyobb erőfeszítést jelentettek már csak újdonságuk miatt is.

-Volt még egy járatlan út, hiszen az sem volt szokványos, hogy miniszteri biztosként dolgozik valaki a szakdolgozói ellátási modell fejlesztéséért.
-Igen, közben ilyen szakmapolitikai feladatok is megtaláltak, és azt kell mondjam, nagyon sokat tanultam magam is ezen a téren. Jó volt látni, hogy egy társadalmilag kevésbé megbecsült szakma hogyan fejlődött, hogyan fejleszthető. De nem is lehet másról szó, hiszen ma már az egészségügy technológiai fejlődése miatt nem várható el egy betanított szakmunkás végzettségű dolgozótól, hogy el tudja látni a feladatát, gondoljunk akár csak a radiográfiára, de akár a mentőtisztekre vagy a szülésznőkre is. Az előadásaimon szoktam mutatni egy képet, amely körülbelül száz évvel ezelőtti egészségügyi ellátási helyzetet jellemez egy londoni kórházban: egy beteg fölött egy orvos áll, és utasításokat ad egy nővérnek. Akkor ez valóban így működött, most azonban már ott sincs így. Hiszen már nem a beteg felett, hanem mellette, vele együtt kell dönteni, számos betegjog érvényesül, ráadásul a gyógyítás csapatmunka lett, minden szakterületen magasan képzett kollégákkal, szakterületenként diagnosztikával, döntéselőkészítéssel. Egy mai képen a beteg mellett már akár nyolcan állnak, és csapatban tevékenykednek! Azt a szemléletet kell meghonosítani, hogy mindannyian ugyanazért a célért dolgoznak, jelesül a betegért, és a betegellátás színvonalának a növeléséért. Az orvostudomány fejlődésével az orvosoktól sem várható el, hogy széles területen legyenek omnipotens módon mindenhez értők. Bevallom, nagyon jó érzés volt, amikor például egy orvossal beszéltem, aki azt mondta, örül, hogy azon dolgozunk, miként lehet egyes feladatokat átadni a diplomás ápolóknak, képalkotóknak, szülésznőknek és más felsőfokú végzettségű kollégáknak, hiszen így neki több ideje marad a saját, valódi szakterületével foglalkozni. Amúgy meg tényleg felbukkannak furcsa helyzetek, hiszen vannak olyan injekciók, amiket egy beteg beadhat saját magának, de kérdésként merül fel, hogy megteheti-e ezt egy szakápoló, aki diplomás, és öt éven át tanulta, gyakorolta. Mint ahogy az sem kérdés, hogy valaki megmérje családtagja vércukrát egy tűszúrással vagy bevásárlóközpontban beszerezhető fájdalomcsillapítót adjon orvosi rendelvény nélkül.
-Szóba került a mentőtisztképzés, amely szívügye, hiszen Ön volt a létrehozója Pécsett. Ha jól tudom, a mentőszolgálati munkához erős személyes kötődése is van. -Közel tíz évig dolgoztam az Országos Mentőszolgálatnál főleg eset- és rohamkocsin időszakosan részállásban. Meghatározó élmény volt szakmailag is, és azt is tudni kell, hogy ehhez a munkához tényleg kell elhivatottság. A mai napig töltekezem abból az időből. Pécsről is jártam még vissza Zalába, Nagykanizsára mentőzni, ahol a pályafutásomat kezdtem. Tanulmányi osztályvezetőként péntekenként szabadságot vettem ki emiatt, hétvégén ott dolgoztam. De az ember azt is megérzi, mikor lehet ebbe belefáradni, mikor éri el a határait. Akkor azt mondtam, bármennyire is nehéz leszállni az autóról, de le kell, hiszen nem megengedhető a betegekkel szemben, hogy ezeket a határokat ne tiszteljük, ne vegyük komolyan.

-Persze azért ezután sem következtek nyugodtabb évek, hiszen volt dékán, miniszteri biztos, jelenleg rektorhelyettes, emellett az egyetemen tanít, kutat, publikál, és természetesen a család sem szorulhat háttérbe. Ez hogyan egyeztethető össze?
-Nagyon komoly zsonglőrködéssel. Szerintem az nem igaz, hogy valaki mindent ugyanolyan erőfeszítéssel tud végezni, de ha igen, akkor sem ugyanolyan hatékonysággal. Ezt az embernek magának is be kell vallania. De egy bizonyos szintig ezek jól egymás mellé helyezhetőek, ám ennek van két komoly záloga: az egyik a biztos családi háttér, a másik a kollegiális támogatás. Szerencsémre ez mindkét oldalról megvolt és megvan.
-Különösen nagy kihívás lehetett az egyetemen kezelni a koronavírus-járványt: az intézményben több ezer dolgozó, több tízezer hallgató, köztük sok külföldi, és a Dunántúl legnagyobb egészségügyi centruma – ennek mind biztonságban működnie kellett. Ön a védekezés egyik vezetője, gyakran szó szerint az „arca” volt.
-Itt is a csapatra fókuszálnék: ez egy olyan próba volt, amire nem lehetett felkészülni, de a kezdetektől sikerült megtalálni azt a szakmai közeget, akikkel azóta is együtt dolgozunk. 2020 január elejétől koronavírussal keltünk és feküdtünk, nap mint nap, vasárnap, ünnepeken, karácsonykor. Volt olyan időszak, amikor fizikailag mondjuk otthon voltam, de csak az étkezésekkor találkoztam a családdal, folyamatos volt a munka, az egyeztetés, a kapcsolattartás más egyetemekkel és szervezetekkel is. Bevallom, ez egy kicsit a szívem csücskéhez kapcsolt vissza, a mentőtisztképzéshez, időközben ugyanis külföldön elvégeztem egy katasztrófakezelési képzést is, amelyről akkor még nem tudtam, milyen hasznos lesz majd. Összességében úgy látom, ez egy hatalmas küzdelem volt az egészségügyben dolgozók oldaláról, de minden egyetemi polgár részéről is, és megtapasztalhattunk egy nagy fokú fegyelmet és kooperációs készséget.

-Valahol a pandémiás helyzet is egy járatlan út volt, amin végig kellett menni – az Ön életében sorjáznak ezek. Van még ilyen jellegű járatlan út, terv, amely most Ön előtt áll?
-Ezeknek csak egy része volt tudatos terv, a többi az élet adta helyzet, a lehetőséggel való élés. Most a legnagyobb cél, ami előttünk áll: az egyetem megváltozott működési struktúrája adta hallatlan újabb lehetőségek közepette egy Science Park, egy tudományos és innovációs park kialakítását kezdtük el, ami a koronavírus-járvány közepette sem állhatott le. Úgy gondolom, hogy a dél-dunántúli térségnek továbbra is az egyetem tud motorja lenni a gazdaságélénkítés terén is, ez egyfajta misszió is az oktatás, a kutatás, a gyógyítás mellett. Mindig próbálok töretlenül optimista lenni, még akkor is, ha a külső körülmények nem mindig ezt diktálnák, de én azt hiszem, hogy hit nélkül nem lehet, és nem is érdemes belevágni ilyen típusú dolgokba.