„A történelem, a kutatás számomra nem munka”
Ha egy pécsi bölcsészhallgató meghallja dr. Font Márta nevét, azonnal tudja, kiről van szó. Nem véletlenül, hiszen rengetegen hallgatták előadásait. Bár volt dékán, tanszékvezető, rektorhelyettes, a PTE Tanárképző Intézetének főigazgatója, a diákok leginkább a mindig elegáns, mosolygós, hatalmas tudású történészprofesszorként ismerik. Pécsi Példaképek-sorozatunkban vele, az MTA doktorával, a pécsi egyetem professor emeritájával beszélgettünk.
Talán meglepetés, de Font Márta történészprofesszort a gimnáziumban elsőre a nyelvek fogták meg. Sőt a történelem egy kicsit távol is állt tőle, hiszen az 1960-as évek tankönyveiben a XX. század történelme kapcsán nagyon más állt, mint amit otthon hallott…
Ám a Nagy Lajos Gimnáziumban Rajczi Péter volt a tanára, aki megismertette a diákokkal a hazaszeretetet, a lokálpatriotizmust, a törtélem csodáit, amibe a fiatal lány azonnal „beleszeretett”. Ahogy Font Márta mesélte, a legendás tanár arra hivatkozva, hogy mindig időhiányban vannak, a II. világháború utáni korszakot már nem tanította, mondván, olvassák el majd a tankönyvet. „Hazudni nem akart nekünk” – döbbent rá később Font Márta.
Mivel ekkor már a történelem vonzotta, így kénytelen volt elhagyni szeretett városát, hiszen Pécsett akkoriban még nem volt egyetem, bölcsészkar. Szegedre felvételizett, fel is vették történelem-orosz szakra, és bár a pannon tájak után kétségkívül furcsa volt, hogy nincsenek hegyek, nagyon inspiráló környezetbe került. Mint mesélte, harmadéves hallgató volt, amikor bekerült az Eötvös-kollégiumba, ahová korábban csak fiúkat vettek fel, de attól az évtől már a lányok előtt is megnyílt a lehetőség. Ez ugyanis tényleg az volt: ide csak a nagyon jó tanulmányi mutatókkal rendelkezőket vették fel az egyetem különböző karairól, egy utóvizsga már azt jelentette, hogy az illető pakolhatott. Noha abban az időben, 1972-ben ez furcsának tűnhetett, de a jelentkezőkről nem központilag döntöttek, hanem a régi kollégistáknak volt szavuk abban, bekerülhet-e valaki. A kollégium egyben a tudományterületek között is biztosított némi átjárhatóságot, és nem is csak más karok előadásaira kell itt gondolni.
-Nekem egy nagyon jó matematikushallgató barátnőm volt, vele mehettem be a tanszékükre, ahol akkor láttam először komputert: egy szobányi berendezés volt, lyukkártyákkal – idézi fel a mai modern világ számára már szinte hihetetlen technikai hátteret.
Az Eötvös-kollégium mást is tartogatott Font Márta életében, hiszen ott ismerte meg leendő férjét is. A diploma után egy jó darabig Szegeden maradtak: párja a város legjobb gimnáziumában kapott állást, ő pedig az egyetem Szláv Intézetében tanársegédként dolgozott.
-Talán csúnyán fog hangzani, de nem voltam maradéktalanul boldog, mert én történész szerettem volna lenni – vallotta be, hozzátéve, kiváló kollégákkal dolgozhatott együtt, ráadásul a szláv nyelvekből olyan ismeretet szerzett, amit később is tudott kamatoztatni, a történészi pályán. 1983-ig dolgozott Szegeden, de akkor hívta az alakuló pécsi egyetem – nem csak szó szerint, hanem érzelmileg is, már jó ideje.
-Egyetemistaként ugyanis szerettem Szegeden lenni, a munkahelyemet is szerettem, de a városban élni nagyon nem – vallotta meg, milyen is volt egy pécsi hölgynek akkoriban a Tisza partján. – Ott azt éreztem, hogy idegen vagyok. Az egyetemi évek baráti köre a diplomaszerzés után elhagyta a várost, nem volt segítség, barát. A különbséget akkor vettem észre igazán, amikor visszajöttünk Pécsre, 13 év után: pillanatok alatt visszataláltam. A férjem is így érezte magát, így amíg ott éltünk, Szegedről azonnal indultunk haza, ahogy elkezdődött a nyári szünet.
De a Pécsre kerülés igazán különleges volt: „lehet mondani, hogy a sors, szerintem inkább a Jóisten, aki elrendezte, hogy ez így legyen” – hangsúlyozta.
1982 nyarán ugyanis természetesen Pécsett voltak, a Király utcában sétáltak gyermekeikkel, amikor szembe jött velük Majoros István történész, aki elmondta nekik, nagyon keresnek az alakuló pécsi egyetemre „középkorász” történészt. Font Márta nem habozott, ősszel megkereste Kristó Gyula szegedi professzort, akinek tanítványa volt, hogy ő szeretne Pécsre menni. A professzor közbenjárására el is hívták Pécsre egy beszélgetésre, majd kértek tőle publikációs jegyzéket, szakmai életrajzot. Majd decemberben érkezett egy levél, hogy január 1-jétől Pécsett taníthat! „Olyan volt ez, mint egy karácsonyi ajándék!”. Fél év múlva férje is kapott állást a Leőwey Gimnáziumban, addig pedig a fiatal, immár pécsi egyetemi oktató ingázott – a vonaton is dolgozva, kutatva, tanulva.
Az elkövetkező évek tanulással is teltek („történészként be kellett pótolnom a szegedi éveket, amikor nem az voltam”), s közben Pécsett is fejlődött az egyetem, az akkori Tanárképző Kar nagy ambíciókkal állt ehhez, ez jól látszott: rengeteg fiatal oktatóval, akik már úgymond művelni akarták a tudományt, kutatással, komoly szakmai munkával. „Mi valóban egyetemet akartunk csinálni” – emelte ki Font Márta.
S ahogy a pécsi egyetem egyre elismertebb lett, úgy lett az Font Márta is. 1990-ben védte meg kandidátusi disszertációját, majd a Középkori és Koraújkori Történeti Tanszék tanszékvezetője lett, 1998 óta egyetemi tanár. Utána a pécsi bölcsészettudományi kar dékánjává választották, később rektorhelyettes lett. Ezek valóban nem voltak könnyű évek: kutatás, oktatás, egyetemi vezetőként való helytállás egyben – s ott volt még a család is.
-Én előtte megkérdeztem a családomat, mit szólnának hozzá, ők azt mondták, támogatnak mindenben. Persze nem volt könnyű, minden percet be kellett osztanom, hogy mindenre jusson idő, utána „szórakozásból” mostam és főztem – avat be abba, hogy milyen is egy többgyermekes történészprofesszor és anya élete.
Ráadásul ebben az időszakban, 2003-ban védte meg a Magyar Tudományos Akadémián doktori disszertációját. „Ott ültek az egykori mentoraim, kiváló professzorok, én a védés végén külön-külön megköszöntem nekik, hogy idáig eljuthattam” – vall szerényen arról, mi vezetett idáig.
Font Márta 2017-ig a Pécsi Tudományegyetem Tanárképző Központjának főigazgatója volt, ahol sikerült kialakítani az egységes tanárképző programot – ami a szakmai tudás mellett nem kevés diplomáciai érzéket is kívánt, hiszen számos kar, szak érveit kellett összeegyeztetni: például egy mérnöktanár egészen más dolgokra helyezte volna a hangsúlyt, mint egy bölcsész vagy egészségügyis. Hiszen addigra a pécsi egyetem bizony már ekkorát fejlődött, ennyi kart, tudományágat kellett összehangolni.
Font Márta jelenleg az egyetem professor emeritája, s mint mondja, most szinte lubickol. Hiszen már nincsenek a tanszékvezetéssel, dékánsággal kapcsolatos teendők, kötelezettségek, csak a kezdetektől rajongásig szeretet történelem.
-Hobbi? – kérdez vissza, amikor arról faggatjuk, mi kapcsolja ki. – Nekem ez a hobbi, a szórakozás – mutat négy új könyvére, amelyek az elmúlt időszak „termései”. – Nekem ez tényleg nem munka.
