Kategóriák
Hírek Pécsi Polgári Példaképek Programok

Beszélgetés Pavlekovics Ferenc atyával

Álljunk meg, hogy tudjunk örülni: így lesz ünnep a karácsony”

Pécsett közismert a Remény Háza, a hajléktalanok ellátásában ugyanis komoly szerepet játszik, azt talán viszont kevesebben tudják, hogy egy szelet zsíroskenyérrel kezdődött a története. Karácsony előtt Pavlekovics Ferenc atyával, a kertvárosi Szent Erzsébet templom plébánosával beszélgettünk a szegények támogatásáról, a 30 éves kertvárosi Karitász munkájáról és természetesen az ünnepről.

-Tényleg egy szelet zsíroskenyér indította el azt a folyamatot, amely révén ma a Remény Háza immár intézményként szolgálja a hajléktalanok ellátását?

-Ez tényleg így van, és nagyon érdekes történet. Kertvárosban korábban Máthé Péter pálos atya szolgált, egy alkalommal éppen enni készült, megkente magának a zsíroskenyeret, amikor csöngettek. Ő mindenkinek ajtót nyitott. Egy hajléktalan állt az ajtóban, és azt mondta, aznap még nem evett semmit. Az atya azt mondta, csak ez a kenyere van, de ha elfogadja, szívesen adja. Elfogadta, azután egyre többen jöttek, napról napra, hétről hétre. Majd a pálosok visszaköltöztek a Hunyadi úti rendházukba, az új plébános Garadnay Balázs atya lett, aki megörökölte a kialakult helyzetet. Akkor a központi Karitász segítségével a közelben vettek egy házikót, és egyre több jó szándékú ember segített: egy sofőr elhozta a nagybani piacról az el nem adott zöldséget, egyéb termékeket, az asszonyok pedig a még jó alapanyagból főztek a hajléktalanoknak. 2003-ban kerültem ide, én már ezt az állapotot találtam. Volt egy pályázat, igyekeztünk a házat átalakítani, hogy még nagyobb mértékben tudjuk támogatni a hajléktalanokat. Ezt megtudta a környék lakossága, és delegációval érkeztek ide, tartottak ugyanis a nagy számú hajléktalantól. Végül Csizi Péter akkori országgyűlési képviselő és Kővári János önkormányzati képviselő segítségével találtunk rá a Tüskésréti úti telekre, ami megfelelőnek látszott, és senkit nem zavart. Ott jött létre a Remény Háza, előbb étkezéssel, majd éjszakai melegedővel.  Általában napi szinten száz embernek tudtunk segíteni. Ugyanakkor ilyen nem igazán volt az országban, hiszen ezt nem a püspökség hozta létre, hanem a plébánia. A jogszabályok viszont egyre bonyolultabbak lettek, egyre nehezebb volt ebben a rendszerben működtetni a házat, így végül átadtuk az egyházmegyének, ők tudják profi módon fenntartani. Ma a Remény Háza a Szent Lőrinc Gondozóotthon tagintézménye, nagyon rendes, hozzáértő vezetéssel.

-Tehát a zsíroskenyérből így lett intézmény… De van egy másik szervezetük is, az idén 30 éves Karitász a Szent Erzsébet plébánián, amely sokkal szélesebb kört támogat a hajléktanoknál.

-Így van, hiszen azzal, hogy a hajléktalanokat is patronáltuk, nyilvánvalóan nem felejthettük el és nem is felejtettük el azokat, akik mélyszegénységben élnek. Itt olyanokról is szó van, akiknek van ugyan fedél a fejük felett, de nagyon rossz körülmények között élnek a Lőtéri domboknál, esetleg Kertvárosban egy panelban úgy állnak, hogy vagy esznek vagy befizetik a villanyszámlát… Több mint kilencven családot támogatunk ebből a körből a mai napig. Ezek az emberek szegények. Mi nem azt kérdezzük tőlük, hogy tudnak-e imádkozni, hanem azt, hogy miben segíthetünk. Segíteni pedig azért tudunk, mert a központi Karitásszal nagyon jó a kapcsolatunk, minden csütörtökön jönnek, közösen élelmiszert osztunk. S persze a Kertvárosban élő hívek is folyamatosan keresnek, hol ruha, hol egyéb adományok felajánlásával. Most jön a karácsony, az ünnep előtt nagyobb csomagokkal is tudunk készülni, úgy tűnik, hogy fejenként 10-12 kilós, tartós élelmiszert tartalmazó adományt tudunk kiosztani, illetve a rászorulók kapnak egy vásárlási bónt, amellyel húst tudnak venni, hogy legyen emberhez méltó karácsonyuk.

-Az ünnep előtt mindig nagyobb az emberek adományozási kedve, de a rászorulóknak az év többi napján is kell a támogatás. Úgy látni, Önök épp ezért egész évben aktívan támogatják a rászorulókat.

-Persze, tudomásul kell venni, hogy az embereknek mindig kell enni. S mi folyamatosan próbálunk segíteni, szerencsére a tartós élelmiszereket be is tudjuk osztani, hogy mindig legyen. És hétről hétre érkeznek az új adományok, hála Istennek és a jó szándékú embereknek.

-A templom a Régi-Kertváros központja, ha földrajzi értelemben nézzük. De én úgy látom, egyben igazi központ is.

-Tudja, én azóta törekszem erre, amióta 2003-ban idekerültem. A templomunk ajtaja nyitva van vallásosak és nem hívők előtt is. Nemrég alakult például egy Facebook-csoport régi-kertvárosi fiatal családosokból, de nem volt helyük, ahol tudtak volna találkozni. Megkérdezték, beengedném-e őket a templomba, én meg mondtam, persze, nagy örömmel. Itt volt a lampionos felvonulásuk, itt mikulásoztak, de meghívtam őket a pásztorjátékunkra is. Nézze, mi várunk mindenkit, nem feltétel, hogy vallásosak legyenek. Azokat is várjuk, akik nem azok. Azután, hogy azok lesznek-e vagy sem, majd kiderül. Mi helyet adunk nekik és szeretjük őket. Ők eldöntik, hogy mit tudnak kezdeni ezzel a szeretettel. Elképzelhető, hogy azt mondják: jó a kapcsolatunk, erre való tekintettel szeretnénk jobban megismerni az Egyházat, a Jóistent. De ha nem, akkor úgyis fogjuk őket szeretni.

-Nézze, ez nem játék, nagyon nem játék! Én szeretem, amit csinálok, még a nehézségek ellenére is, de érzem a felelősségemet. Ez nem nyomaszt, de tisztában vagyok vele, hogy nem magam miatt nem játszhatok, hanem a kollégáim miatt sem! És nem is játszok, nem teszek kockára semmit – fogalmazza meg egyszerűen, de kőkeményen, mit is jelent számára egy ekkora társaság vezetése.

-Közeleg az ünnep, milyen üzenettel fordulna a Karácsonyt váró emberek felé?

-Én azt látom, hogy a mai ember állandóan siet. Ennek a jele az is, hogy még messze volt az Advent, de már tele voltak a boltok adventi koszorúkkal, kezdték gyújtogatni a gyertyákat. Most meg, jóval az ünnep előtt mindenhol karácsonyi fények vannak. Tehát a rohanó ember nem ér rá ünnepelni, mert siet. Én azt üzenném nekik: tanuljunk meg megállni! Ha meg tudok állni, és rá tudok csodálkozni a családomra, rá tudok csodálkozni arra, hogy mekkorát fejlődött a gyermekem, rá tudok csodálkozni akár magamra, hogy milyen körülmények között vagyok, akkor tudok neki örülni. Mert különben elfutok ezek mellett, nem tudok örülni a mindennapi, de nagyon fontos dolgoknak, és megint csak habzsolnám az újat, az újat, az újat! Tanuljunk meg annak örülni, amit kaptunk a Jóistentől, ami a miénk! S tanuljunk meg annak örülni, hogy a Karácsony a szeretet megszületése. Az Isten gyermekként jött közénk. Nem hadvezérként, aki leigáz, nem diktátorként, aki a templomba behajtja az embereket, hanem olyanként, aki a templomba úgymond beszereti az embereket…